A bank előtt.

Egy este, hat óra tájban, elegáns batár állt meg a Közgazdasági Bank kapuja előtt s Mészáros, a portás, aki rögtön megismerte a vezérigazgató kocsiját és lovait, mély meghajlással nyitotta föl a batár üvegajtaját.

- Parancsol a méltóságos asszony? - kérdezte Vilmától, aki drága szilszkinkabátjában, fején kokett kis téli kalappal, dőlt a batár sötétkék támlájára.

Vilma mosolyogva üdvözölte a portást, aki valamikor állandóan kitüntette a jóakaratával.

- Hogy van Mészáros úr, remélem nagyon jól? És a felesége, meg az aranyos leánya? Ha megint eljövök, majd hozok a kicsikéjének egy nagy francia babát, amelyik behúnyja a szemét, ha lefektetik... Itt van még az uram?

- Igenis, méltóságos asszony, még odafönn van...

- Akkor telefonáljon föl neki, hogy a kapu előtt várom...

A portás beszaladt a fülkéjébe, míg az inas ismét becsukta a batár ajtaját. Vagy öt perc mulva a vezérigazgató már örvendező arccal szorítgatta a felesége kezét.

- Mi történt, hogy te idejöttél a bankba? Csak nem éreztél megint honvágyat a régi hivatalod után?

Vilma megbotránkozva rázta meg a fejecskéjét.

- Hallatlan, hogy milyen könnyelmü, milyen vigyázatlan vagy... Ki hallott olyat, hogy valaki kiskabátban jön le januárban az utcára?... Sándor, szaladjon csak föl gyorsan a méltóságos úr télikabátjáért...

S míg az inas lihegve sietett föl a lépcsőkön, Vilma kedveskedve csinált helyet az urának a kocsiban.

- Ülj addig ide, mert olyan influenzát kapsz, hogy egész télen se hevered ki... Még csak az kellene, hogy beteg légy. Igy, és most csukd be a kocsi ajtaját... Tudod, hogy miért jöttem?

- Miért, lelkem?

- Magammal foglak vinni a cukrászdába, hogy velem ozsonnálj... Elvégre nem járja, hogy örökké csak egymagamban lássanak... Ha már olyan szerencse ért, hogy Hontí méltóságos úr feleségül vett, hát a világ előtt is hencegni akarok az urammal... Aztán meg az se való, hogy te mindennap egész késő éjszakáig rontsad idebenn az idegeidet... Ha a hivatalnokaid el tudnak menni hat órakor, hát a vezérigazgató is megengedheti néha magának, hogy a szórakozásra gondoljon...

- A hivatalnokaim, cicám, sokkal nagyobb urak, mint én vagyok... Azt hiszed, nem sokkal szívesebben mennék veled a jégre és a cukrászdába, mint hogy késő estig a lámpavilág mellett rontom a szememet?... De a részvényesek, fájdalom, abban a babonás hitben élnek, hogy a vezérigazgató az egész intézet esze... Magunk közt szólva, nincs igazuk, de erről nem szabad felvilágosítani őket.

- Hát nem jösz velem? - kérdezte Vilma szigoruan.

- Még vagy negyedóra betelik, amíg az aláírásaimmal végzek... Hajtass el addig szépen a cukrászdába s negyedóra mulva pontosan ott leszek...

Vilma megrázta a fejét.

- Nem, egy tapodtat sem megyek innen, csak veled együtt... Ismerlek már s bizonyos vagyok benne, hogy még nyolckor is itt ülnél, ha nem kényszerítenélek, hogy velem jőjj... Csak végezz gyorsan az aláírásaiddal, én addig itt várok rád a kocsiban, a kapu előtt...

- De meg fogsz fázni szívem ebben a hidegben...

- Engem ne félts, én úgy föl vagyok öltözve, mintha az északi sarkra készülnék... Inkább magadra vigyáznál... ez sokkal okosabb lenne... Várj csak, már itt a kabátod, vedd magadra...

S kivéve az inas kezéből a téli kabátot, gondosan fölsegítette az ura vállára, miközben energikusan ismételte:

- Csak siess, mert különben fölmegyek érted és lehozlak...

Honti kezet csókolt a feleségének s Vilma egyedül maradt a kocsiban. A bank hivatalos órája már véget ért s a hivatalnokok hármas-négyes csoportokban jelentek meg a jól kivilágított előcsarnokban, hogy hangos lárma közt távozzanak a szórakozásaik és mulatságaik után. Mindegyikük kíváncsi pillantást vetett az elegáns fogatra, az ezüstzablyás lovakra, a kocsis és az inas előkelő egyenruhájára, hogy aztán bizonyos tisztelettel szóljon:

- A vezér kocsija... Azt mondom, hogy az ördög vitte volna el a vagyonos osztályt... Ez ugyan csinosan morzsolja le a kis életét; ilyen kocsi, ilyen feleség, meg ilyen jövedelem: ez aztán beszéd, terringettét.

A hangjuk azonban egyszerre suttogásra fordult, mert a batár belsejében szemükbe tüntek a méltóságos asszony karcsu termetének körvonalai. És a kalapjukat levéve, mély hódolattal köszöntek, mintha nem is az egykori jó pajtásuk ült volna a kocsi sötétkék párnáján...

- Szervusztok fiúk! - szeretett volna fölkiáltani Vilma, de idejében meggondolta a dolgot, mivel a vezérigazgató feleségéhez még se illett volna ez a túlságos bizalmaskodás... Komoly kifejezést erőltetett hát az arcára s a fejével szertartásosan bólintott, bár a szeméből ezer pajkos ördög mosolygott egykori barátaira... De mikor Cauders László is megjelent a bank kapujában, a méltóságos asszony megfeledkezett minden ünnepiességről s leányos jókedvvel intett a hirtelen elvörösödő fiúnak, akiről az egész intézet tudta, hogy ő beléje szerelmes.

- Cauders úr, kérem, hát jőjjön közelebb...

S barátságosan kezét nyujtotta raglános hódolójának, akit a nagy tisztesség olyan zavarba hozott, hogy szinte a köszönést is elmulasztotta. De a méltóságos asszony elfeledkezett minden etikettről s ragyogó jókedvvel szorongatta a Cauders László kezét.

- Hogy van? Még mindig maga hordja az egész bankban a legszebb nyakkendőket? Jár-e sokat bálokba és színházba?

És nem várva meg kérdéseire a választ, ártatlan pillantással, csábító kacérsággal folytatta:

- És most kibe szerelmes, ha nem vagyok indiszkrét?

A fiatal ember izgatottan hajlongott s a szemét lesütve, szinte leányos zavarral szólott:

- Óh, méltóságos asszony... hát kibe volnék?... A magamfajta hivatalnoknak nincs ideje ahhoz, hogy szechelmes legyen... És ha volnék is, ki töchődnék az én échzéseimmel!

- Nono, magáért se tenném ám tűzbe a kezemet... Itt a szende bakfist játssza, de ha véletlenül a szívébe nézhetnék...

Cauders László nem válaszolhatott az incselkedésre, mert Király Félix meg Rubin úr jelentek most meg karonfogva a bank foyerjében. Rubin úr valaha szóba se állt volna a hivatalon kívül Király Félix-szel, de azóta, hogy a vezérigazgatóval rokonságba keveredett, egyszerre felszökött a vidám fiu agioja s a legelőkelőbb tisztviselők is vetélkedve igyekeztek, hogy az ő legmagasabb jóindulatát megnyerjék. Félix már messziről fölismerte az unokahúgát s tüntetve lebbentette meg előtte cilinderét.

- A kezedet csókolom, szép hugocskám...

Rubin úr is megdöbbenve állt meg a kapuban s amíg mély tisztelettel köszönt, meglátszott rajta, milyen végtelen zavarba hozza a találkozás. De a Vilma jókedve csakhamar az ő elfogultságát is eloszlatta.

- Ni csak, Rubin úr, a kedves, jó Rubin úr... Csak nem fél talán tőlem, hogy úgy állva marad a kapuban?...

A cégvezető hódolattal megcsókolta a méltóságos asszony keztyűs kis kezét, míg Vilma fesztelen vidámsággal csevegett tovább.

- Ez aztán a derék dolog, hogy így valamennyiükkel összetalálkoztam... Ha tudnák, hogy kivánkoztam már maguk közé... Akárhányszor meg akartam már szökni hazulról, hogy a kis szobámat, az íróasztalomat, viszontlássam... Ha nem tartottam volna tőle, hogy az uramtól kikapok, bizony Isten, meglátogattam volna magukat a hivatalban...

Rubin úr édes mosollyal bólogatott; - ő akkor is bólogatott volna, ha Vilma azt állítja, hogy szerda után a mult héten vasárnap következett... Tudta is a szegény Rubin, hogy mit beszél hozzá a jókedvü méltóságos asszony!... Ő csak arra az őszi alkonyatra gondolt, mikor a bájos leány a hivatalában megjelent s tüzelő arccal tűrte, hogy ő a szakállas ábrázatát hozzádörzsölhesse... Hitte-e volna akkor, hogy a tollboás kisleány két év mulva a vezérigazgató felesége lesz?... A szerencsétlen Rubin úgy érezte, hogy legjobb volna elsülyedni az aszfaltburkolat alá, s gépies mosollyal, de kissé hülyén ismételte:

- Méltóságos asszony pompás színben van... az mesés, hogy milyen pompás színben van a méltóságos asszony...

A Vilma figyelmét most szerencsére elhárította valami a boldogtalan cégvezetőről; a lépcsőházban két kurtakabátos leány tünt föl: Sedenich Zsófi és Zimonyi Karolin, a bank két gépírókisasszonya, akik valamikor együtt kopogtatták vele gépecskéjüket a hideg téli délutánokon, amikor még ő is zsíros papirosból ette a sonkát s velük együtt ijedten merült bele az írásba, amikor a szomszéd szobából a levelezési főnök léptei hallatszottak...

- Sedenich kisasszony... kérem... jöjjön csak ide egy kissé...

A rövidlátó leány most megismerte Lehmann Vilmát, s míg az arcát élénk pirosság öntötte el, zavartan, megdöbbenve bókolt, Zimonyi Karolin pedig annyira elvesztette az önuralmát, hogy első meglepetésében mindenáron kezet akart csókolni az egykori kollégájának...

Vilma azonban nevetve kapta el a kezét.

- Ugyan, kisasszony, az Isten szerelméért, mi jut az eszébe?... Inkább mondjanak el hamarosan valami jó pletykát, mert csakúgy égek a kiváncsiságtól, hogy a legfrissebb eseményeket meghalljam... Vagyis ne... semmit se mondjanak el... mert most nagyon hideg van ahhoz, hogy az ember jóízűen pletykázhassék... Hanem ha kedvesek akarnak lenni, hát jöjjenek el hozzám valamelyik vasárnap, s akkor a meleg kályha mellett majd mindazt megbeszélhetjük, ami a szívünket nyomja... Áll az alku?... Semmi kifogás, a jövő vasárnap mindkettőjüket elvárom... Bátran jöhetnek... egyedül leszek... az uramat majd jó előre eltuszkolom hazulról...

Nyájasan szembenézett a két leánnyal, de a mosoly most az ő ajkáról is eltűnt: az egykori kollégái szemei a hála és megindulás könnyeivel teltek meg... Mind a ketten majdnem elsírták magukat arra a gondolatra, hogy a méltóságos asszony mostani fényes sorsában is a régi maradt... Vilma is közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon, s nehogy az a szégyen megessék vele, hogy itt a kocsiban elpityeredjék, affektált könnyűséggel így szólott:

- Szervusztok, leányok... tehát a viszontlátásra a jövő vasárnap...