A jégpályán.

A téli hónapokban Vilma új szerepben mutatkozott be a világnak: egy ennivalóan bájos, tizenötesztendős leánykát gardirozott, Honti Klárikát, az ura unokahugát, aki eddig, a vezérigazgató első házassága alatt, nem igen fordult meg a bácsija házában. A leányka édesatyja, Honti Sándor, maga se volt szegény ember s így az egyetlen gyermekét nem óhajtotta kitenni a sógornője szeszélyeinek. Most azonban minden megváltozott; Vilma egy csapással meghódította az egész familiát s Honti Sándorék, akik egyszerű, de nagyon jómódu emberek voltak, majdnem napos vendégekké lettek a vezérigazgató kis palotájában. Klárika eleintén csak az édesanyjával jött, de csakhamar délután is fölkisértette magát Vilmához a szobaleánnyal; ilyenkor ölelkezve mentek át ketten a Vilma kis nappali szobájába s egész alkonyatig eltrécseltek mindenféle okos és oktalan dolgok felől. Amikor aztán besötétedett, Vilma gyöngéden megveregette a hugocskája arcát.

- Tudod, hogy mit fogunk most csinálni?

- Mit?

- Befogatunk s fordulunk egyet-kettőt a ligetben. Onnan beviszlek ozsonnázni a cukrázdába...

Január derekán, mikor a hőfok végre elszánta magát arra, hogy a fagypont alá szálljon s a jégpálya fölé kitüzhették a nemzeti lobogót, Vilma váratlan örömhírt közölt a kis leánnyal.

- Délelőtt megbeszéltem az édesanyáddal, hogy ezentúl naponkint korcsolyázni jösz velem... Holnaptól kezdve már délután kettőkor nálam légy...

Klárika ujjongva tapsolt, mert ő a világon általában csak három nagy gyönyörűséget ismert: Kugler-cukrot enni reggeltől késő éjszakáig, keringőt táncolni egyfolytában három napig s megszámlálhatatlan nyolcasokat írni le a tükörsima jégparkettre. Csak két órára beszélték meg a légyottot, de ő már félkettőkor bezörgetett a Vilmáék előszobáján:

- Jaj, nem késtem el? Az egész úton amiatt remegtem, hogy már nem talállak itthon...

- Kis buksi, hiszen még jóformán az ebéddel se végeztünk... Tedd le a sipkádat és a kabátodat, aztán ülj le addig a hintaszékbe, amíg a toalettemmel végzek...

Vilma eltűnt az öltözőszobájában, a kisleány pedig egyedül maradt Hontival, aki kényelmesen szivarra gyujtott, aztán mindenféle tréfás inszinuációval gyötörte nagyban piruló hugocskáját.

- Hát csakugyan igaz, hogy nemsokára táncolunk?... Egy madárka a minap ideszállt az ablakunkba s az csiripelte, hogy Klárika még ezen a farsangon férjhezmegy...

- Jaj, a bácsika milyen furcsákat beszél; - szólt a kisleány szemlesütve, míg Honti jóízű nevetésbe tört ki.

Vilma időközben végzett az öltözékével s teljes korcsolyázó kosztümben jelent meg az ebédlő ajtajában. Honti áhitatos csodálkozással nézte a feleségét, Klárika pedig lelkesülve szólott:

- Óh milyen szép vagy, milyen édes vagy... Jaj de boldog is mindenki, akit a jó Isten ilyen szépnek teremtett...

A fiatal asszony kedveskedve hátba ütögette Klárikát, aztán csöngetett az inasnak, hogy fogasson... Mikor a jól bezárt batár odakanyarodott a lépcsőház elé, Honti gondosan elhelyezte az asszonyokat, maga pedig gyalogszerrel sétált be a fasoron át a bank felé...

A csarnok zsúfolásig tele volt már ilyenkor, a katonabanda víg operett-melódiákat játszott s a jól fűtött, üveges csarnokban száz meg száz türelmetlen leány s ugyanannyi szép és kokett asszonyka sürgött-forgott, kacérul nyújtva ki a lábacskáját, hogy a korcsolyáit fölcsatolják, miközben titokzatos, sokat igérő vagy ábrándos pillantást vetett az udvarlójára. Néhány bájos leány tüntetőleg angolul beszélt a társalgónőjével, molett milliomosnak a lorgnettjükön át kémlelő pillantást vetettek a zöldes jégtükörre, mely fölött millió hószilánk csillogott... A pletyka, az udvarlás, a diszkrét bókok, a hangos nagyzolás zaja töltötte be a fényben úszó csarnokot, a boldog semmittevők tanyáját, ahol annyi házasság születik s annyi gyöngéd kötelék szakad ketté... Hidegtől kipirult, rózsás arcocskák, ragyogó szemek tüntek föl egy pillanatra a parketten, hogy az édes mama néhány becéző, tréfás vagy korholó szava után ismét ruganyos izmokkal röpüljenek tova a hófehér jégbirodalmon... És az asszonyi szépség e viruló tündérországában zsákmányra leső farkasok módjára hullámzottak föl s alá a kurtakabátos, prémsipkás férfiak: a vőlegényjelöltek, akik gazdag partiera vadásztak, a jégbetyárok, akik hódítási terüket most az aszfaltról a jégre tették át, a neuraszténikusok, akiket az orvostanár parancsszava küldött ide s a gazdag, unatkozó dologtalanok, akik mindenütt ott vannak, ahol a jó társaság megfordul...

Klárika boldog izgalommal nyujtotta ki a lábát, hogy az inas a korcsolyáját fölcsatolja, míg Vilma kutató szemmel nézett körül a lármás és sürgölődő sokaságban. A szemléje sikerrel járt, mert csakhamar fölfedezte Király Félixet, aki egy túlszőke s túlvidám bécsi milliomosnénak udvarolt. Félix, aki szintén észrevette Hontinét, sürgősen elbúcsúzott a bécsi asszonytól s jókedvűen odasietett a hugához.

- Jaj de okos volt, hogy már kora délután kijöttetek!... Unalmamban éppen arra készülődtem, hogy Alsó-Ausztriát meghódítom, de így már csak szeretett hazám mellett maradok...

És körülnézve a sokaságban, mely az üveges szalont betöltötte, suttogó hangon szólott:

- Tekints csak körül, minden szem rajtad függ, szép hugocskám... Akár hiszed, akár nem, te vagy most Budapesten a legérdekesebb asszony... És ezt annál szívesebben konstatálom, mert hála Istennek az összes barátaim megpukkadnak irigységükben...

Vilma nevetve vállat vont, aztán anyai gondoskodással igazított meg egy hajfürtöt, mely a Klárika gesztenyeszínü hajából kiszabadult.

- No hallod, még csak az kellene, hogy egy gardedámnak udvarolj... Inkább menj és vedd pártfogásodba a kis leányomat, de úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére, mert különben megtépázlak...

- És te nem jösz velünk, kis anyám? - kérdezte Klárika megütődve.

- Nem, én ma beállok öreg asszonynak... Úgy érzem, hogy a bájos fejecském fájni készül, - s ilyenkor legokosabb, ha nem mozdulok meg...

Klárika, csókokat dobálva, távozott, s Vilma egyedül maradt a melegedő csarnok ablaka mögött. Alig nézte azonban pár pillanatig a korcsolyázókat, amikor a háta mögött egyszerre megszólalt valaki.

- Jónapot, méltóságos asszony!

Hontiné összerezzenve fordult hátra, egy percig majdnem megdöbbenve nézte az elegáns férfit, aki udvariasan meghajolt előtte, de mindjárt visszatért a nyugodtsága, s derüs mosollyal szólott:

- Óh, hát a kegyelmes úr még mindig Budapesten van?... Azt hittem, már rég a Rivierán jár valahol, azoknál a gyönyörü asszonyoknál, akikről tavaly mesélt nekem, mikor még a kis írógépemet kopogtattam.

Szentgróthy gróf komolyan megrázta a fejét, aztán halkan válaszolt.

- A Rivierára mennék, hogy gyönyörü asszonyokat lássak?... Édes méltóságos asszonyom, erre nincs szükség: Ventimigliától Cannes-ig se találhatnék olyan nőt, aki Kegyeddel szépségben és bájosságban vetekedhetik...

Vilma hangosan elnevette magát, de mintha valami rejtett idegesség érzett volna ki a hangjából:

- A kegyelmes úr, úgy látszik, a fejébe vette, hogy engem hiúvá és elbizakodottá tesz... Ha még sokáig így folytatja az udvarlást, igazán nem állok jót felőle, hogy a kis eszemet el nem veszítem...

Kihivó gúnnyal mondta ezt, de a grófot nem hozta zavarba vele; Szentgróthy merészen a szemébe nézett, s olyan hangon, mely az okos Vilmát is megdöbbentette komolyságával, majdnem nyersen, izgatottan válaszolt:

- Ne adja a cinikust, - engem épp oly kevéssé lehet elbolondítani, mint magát... Azt akarja elhitetni velem, hogy maga minden asszonyi gyengeségtől ment?... Vagy talán azt, hogy az urába szerelmes?... Méltóságos asszonyom, én húsz esztendő óta tanulmányozom az asszonyokat, hát tudom egy kissé, hogy mi lehet és mi nem lehet... Az olyan erős, önálló egyéniség, mint Kegyed, nem szerethet egy olyan férfit, mint a szegény Honti... Az ő enervált idegei, meg a Kegyed sugárzó okossága és egészsége, ebből lehetne boldog és harmónikus házasság?... Talán sajnálja, talán hálás iránta - sőt bizonyos, hogy hálás - de szeretni sohase fogja, ezt én mondom... És hogy szerelem nélkül aligha éli végig az egész életét, ezt épp úgy sejti, mint én...

A szelid, sima, udvarias Szentgróthy kipirulva, látható felindulással nézett Vilmára, - de az asszony arcáról nem tünt el a gúnyos mosolygás... Pár pillanatig derűs pillantással nézte az előtte álló férfit, aztán jókedvűen szólott:

- A kegyelmes úr, úgy látszik, sokat tanult a francia drámák második felvonásából... Nem akarok bókot mondani, de az előbbi szavai Sardounak vagy Maurice Donnaynak is becsületére válnának... Egyet azonban elfelejt a kegyelmes úr: azok a hősnők többnyire a főrangu kastélyokból kerülnek ki, míg én egy szegény kis polgári asszony vagyok, aki a demokrata Kender-utcából csöppentem bele ebbe az előkelő szalondarabba... Mi a Kender-utcában nem játszunk drámát, hanem hűséges feleségei vagyunk a férjünknek... Egyébként akár hiszi a kegyelmes úr, akár nem, Császár Imre még sokkal imponálóbb hűvösséggel tudta volna elszavalni az előbbi monológot...

Szentgróthy helyeslőleg bólintott, - most már az ő higgadtsága is visszatért, - aztán szó nélkül kezét nyujtotta Vilmának. De mielőtt végképp eltávozott volna, még egyszer visszafordult és csöndes hangon mondta:

- Fog még maga játszani szalóndrámában is, méltóságos asszony...

Vilma nem sokáig maradt egyedül; Klárika meg Király Félix csakhamar ragyogó arccal, a fáradtságtól lihegve tértek vissza hozzá. De a két jópajtás megdöbbenve látta, hogy a szép asszony arca ijesztően sápadt és szemében egy gyémántos könnycsepp csillog.

- Csak nincs bajod? - kérdezte Klárika aggódva.

Vilma megsimogatta a kis leány hideg kezét, aztán mosolyogva szólott:

- Megmondtam, ugy-e, hogy bájos fejecském fájni készül!... Fájdalom, beteljesedett a jóslatom, mert majdnem elájulok a migréntől... Szegény kis leányom, igazán sajnállak, de kénytelen vagyok megzavarni a mulatságodat... Félix, nézz ki a kocsi után...