Az ostrom megkezdődik.

Honti a téli hónapokban különös szokást vett föl; a boldogsága annyira kiforgatta magából, hogy az egész világot a keblére szerette volna ölelni s szenvedélyes vendégszeretettel hívta meg házához a barátait és az ismerőseit. Majdnem minden nap efféle hiresztelésekkel jött haza:

- Tudod mi az ujság, szívem? Holnapra meghívtam az öreg Frankot, a kölni bank igazgatóját, akivel, most a bolgár kölcsön ügyében tárgyalok...

Máskor egy-egy bécsi, berlini vagy müncheni vendég érkezését jelentette, sőt akárhányszor megtörtént, hogy a Közgazdasági Bank vezérembereit is meghívta az asztalához. Steinwall, az alelnök, az agglegény Takács báró, aki vagy negyven év óta változatlan kitartással udvarolt a színházak legapróbb karhölgyeinek, néha Rubin úr, vagy Rauch úr is mosolygó arccal, kezükben virágbokrétával, állítottak be a kacér kis Honti-palotába, hogy a fejedelmi menüt végigegyék s lelkes bókokkal adózzanak a háziasszony szépségének. Vilma, aki szerette a társaságot és a jókedvet, nem igen haragudott a nagy vendégjárásért, de este ha egyedül maradtak, néha mégis megkérdezte az urát:

- Nem lenne már elég ebből a nagy lármából és vendégeskedésből?... Ha miattam teszed, fiam, biztosítalak róla, hogy én veled érzem magam a legjobban.

Honti megölelte a feleségét, de másnap újra titkolózó arccal állított be az ebédlőbe.

- Ki fogok kapni tőled, mert megint vendéget hívtam ma estére... Na hadd lássam, el tudod-e találni, hogy kicsodát?

- Valószínüleg a montenegrói miniszterelnököt, akivel most a cettinjei konverzió ügyében tárgyalsz... Hiszen újabban az a divat a Közgazdasági Bankban, hogy a nagyobb kölcsönök után egy-egy ebéd vagy vacsora is kijár az érdekelt félnek a Honti vezérigazgató úr asztalánál...

- Óh nem, egy sokkal kellemesebb úrról van szó: Szentgróthy grófról, aki ma délelőtt fönn járt nálam a bankban s igen melegen tudakozódott a hogyléted felől... Azt hiszem, illő dolog volt, hogy vacsorára meghívtam...

Vilma elbiggyesztette az ajkát, kissé gúnyosan nézett az ura szemébe, aztán kiváncsian kérdezte:

- Hát a globetrotter úr még mindig Budapesten van?... Hiszen a minap azt mondta, hogy Párisba készül...

- Igen, nekem is azt mondta, sőt hitelleveleket is vásárolt, azzal a kijelentéssel, hogy két nap múlva utazik... Most már két hete is elmúlt ennek, de a kegyelmes úr még mindig itt lebzsel Budapesten... Tudod, hogy mit gyanítok én?

- Mit?

- Azt gyanítom, hogy ő excellenciája megint belehabarodott valakibe... Egy asszonyért ő képes arra, hogy Ázsiába utazzék, sőt még nagyobb dologra is képes: arra, hogy akár két hónapig is Budapesten maradjon... Máskülönben nem bír megmaradni egy helyen; de ha valami jó falatról van szó - bocsáss meg, szívem, de ez az ő kifejezése - akkor nincs az az áldozat, amitől visszariadna... Ez az ember még nyolcvanéves korában is ostobaságokat fog elkövetni az asszonyokért...

Vilma komolyan megrázta a fejét s olyan arccal, melyet a világ leghíresebb Nebántsvirágai is megirigyelhettek volna tőle, szendén, gyerekes ártatlansággal szólott:

- Óh, azt már nem hiszem, hogy az ilyen kitünő férfiúnak is eféle léhaságok járjanak az eszében... Szentgróthy gróf, aki politikával, meg pénzügyekkel foglalkozik, sokkal komolyabb ember, semhogy az asszonyokkal törődjék. Ebben tévedsz, fiam, bizonyos vagyok benne, hogy tévedsz... Én bizonyosra merem venni, hogy akkor is a rentére, meg a budgetre gondol, amikor velem a színházakról, meg a hangversenyekről beszél...

Honti jóízűen elnevette magát, boldogan megcsókolta a felesége kezét, aztán derűs arccal szólott:

- Kis csacsi vagy, de éppen az az édes, hogy ilyen vagy...

Szentgróthy megjelent a vacsorán, jó pajtás módjára megrázta a Honti kezét, a fiatal asszonynak pedig átnyújtott két tea-rózsát. Oly ragyogó jókedvvel jött, mintha abszolute nem emlékeznék arra, ami közte és Vilma közt történt. A vacsora fölött párisi, pletykákat mesélt, később pedig kijelentette, hogy Budapest a legkellemesebb város az egész föld kerekségén. A hangulat utóbb oly fesztelenné vált, hogy a gróf arról is szólott, amit különben sohase hozott szóba: rövid minisztersége idejéről, amikor több ízben alkalma volt rá, hogy a felséges úrral bizalmasan beszélhessen. Intim titkokat mesélt az udvari életről, a Burgbeli etikettről s a büszke főhercegasszonyokról, akiknél hivatalban lépése után tisztelgett. Vilma, aki a fenséges asszonyokat eddig csak az újsághírekből ismerte, nyitott ajakkal figyelt a gróf szavaira, hiszen a Kender-utcában nem igen volt alkalma ahhoz, hogy a főhercegi házak kulisszái mögé lásson. És Szentgróthy, látva a hatást, amit a beszéde előidéz, annyi kedves, bolondos és érdekfeszítő pletykával hozakodott elő, hogy Vilma asszony bámulva rázta meg a fejét.

- No iszen, képzelem, hogy rólunk miket mesél, mikor a főhercegnőket se kíméli... Annyi bizonyos, hogy nem valami irigylésreméltó dolog a kegyelmes úr nyelvére kerülni...

A háziasszony utóbb, a férfiak ösztökélésére, elszánta magát rá, hogy a zongora mellé üljön s kedves kis hangján, a saját maga zenekisérete mellett, adjon elő néhány divatos kuplét. Az arca égett a lámpaláztól, a szeme ragyogott, de hősiesen végigénekelte a dalocskáit, miközben Szentgróthy őszinte elismeréssel súgta a Honti fülébe:

- Bizony Isten, sohase láttam még különb színpadi talentumot... Nincs nagy hangja, de csupa szív, csupa pajkosság, amit előad... És milyen bájos az izgatottságtól égő arcocskájával, meg azzal a gyönyörü, aranyszőke hajkoronájával...

Honti elégülten intett, a gróf pedig közelebb lépett a zongorához, hogy a méltóságos asszonynak a kótaforgatásban a segítségére legyen. És amíg a házigazda gyanútlanul szívta a szivarját, ő mosolyogva, mintha valami köznapi banalitást mondana, halkan kérdezte Vilmától:

- Haragszik rám?

A fiatal asszony arcán egyetlen vonás se mozdult meg, csak a szemöldökét húzta össze egy pillanatra, míg kis keze nyugodtan tovább siklott a zongora hófehér billentyűin... Szentgróthy forgatott egyet a hangjegy füzetben, aztán fojtott hangon ismételte:

- Haragszik rám? Nincs igaza, ha neheztel, mert én csak azt mondtam meg, amit őszintén gondoltam... Majd egyszer... majd ha alkalmam lesz rá... többet is mondok... De most nem lehet, mert az ura még meg találja hallani a szavaimat...

Vilma most befejezte a produkcióját s lángoló arccal ugrott föl a zongora mellől, miközben az ura ragyogó büszkeséggel nézett végig rajta, Szentgróthy gróf pedig lelkesen összeütötte a tenyerét... Vilma egyikőjük dicséretére se reagált, hanem, kissé bágyadtan állt meg a nagy csillár alatt, majd odalépett a tükör elé, hogy a hajfürtjeit; megigazítsa... Amikor a két karját plasztikus pózban fölemelte, olyan volt, mint egy csodaszép, görög istennő, akit a bolondos végzet idehelyezett a huszadik századba, a kalandorok, az aszfaltlovagok és a neuraszténikusok közé...

A gróf éjfélfelé búcsúzott s Honti, aki az előszoba ajtajáig elkisérte, jókedvüen tért vissza az ebédlőbe, mert a szalon lámpáit időközben eloltották. A felesége a hintaszékben ült s félig lehúnyt szemmel nézte a sürgölődő szobaleányt, aki az ezüstneműt és a porcellánt rakosgatta... Olyan volt, mintha már elszundikált volna a fáradtságtól s Honti gyöngéden megérintette a vállát:

- A kis babának, úgy látszik, megártott a virrasztás... Most ölben fogjuk bevinni a kis babát a hálószobába, hogy függönyös ágyacskájában álmodjék tovább az angyalkákról, akik fölötte virrasztanak...

Vilma fölnyitotta a szemét és komolyan végignézte a férjét, aki becéző gyengeséggel hajolt föléje... És nem reagálva a kedveskedésre, melyekkel törvényes imádója elhalmozta, valami furcsa, idegenszerü hangon kérdezte:

- Jó barátja magának Szentgróthy kegyelmes úr?

Honti csodálkozva nézett rá:

- Miért kérdezi ezt tőlem?...

- Miért? Hát semmiért... De ne csodálja, ha imponál nekem, hogy az ilyen kiváltságos úr a magunkfajta embereknél ennyire jól érzi magát... Csak most kezdek igazán büszke lenni rá, hogy a felesége lettem... most, amikor azt látom, hogy Szentgróthy gróf is a bizalmas barátai közé tartozik...

Honti egy pillanatig ámulva tekintett a felesége szemébe, de a Vilma kacagó pillantását látva, ismét visszatért a jókedve, s tréfásan meglegyintette a fiatal asszony rózsás és forróságtól izzó arcát.

- Nekem meg az édes, a romlatlan naivitásod imponál, drága kis bolondom... Hát annyira nagy dolognak tartod, hogy Szentgróthy gróf engem a barátságával kitüntet? Úgy látszik, te csak a novellai grófokat ismered, akik rácsolnak, hencegnek s foghegyről állanak szóba a közrendi halandókkal... Szentgróthy gróf művelt és komoly ember, aki szívéből megveti az ostoba előítéleteket... Ez az egész, szívem... és emiatt ugyan nincs rá okod, hogy büszke légy rám...

Karonfogva vezette be Vilmát a hálószobába, s míg a rózsaszín ernyő szelid világosságában nyugalomra tért, meghatottan gondolt a naiv kis feleségére, aki annyira különbözik az eddigi élete gőgös és raffinált asszonyaitól. Amíg Vilma lehúnyta a szempilláit, mintha aludnék, ő boldogan, elérzékenyülve nézett a fiatalasszony bájos arcára, s a szíve imádattal, részvéttel és gyöngédséggel telt meg... Mit szólt volna, ha e pillanatban a Vilma lelkébe lát, s meghallja a keserü szavakat, melyek az ő naiv kis bolondja ajkain kitörni készültek:

- Minden férfi szamár... mind... mind... s még ők, az ostobák, merik lenézni az asszonyokat...