Négyszemközt.

Az öreg Lehmanné, aki a Honti-palotában általános szeretetnek örvendett, minden másod-harmadnap kigyalogolt a Korona-utcából a ligetbe, hogy a leánya hogyléte felől tudakozódjék s gondos, anyai szemével a háztartásban körülnézzen. Vilma ugyan mindig haragudott, ha az öreg asszonyság gyalogosan tette meg a messze utat s mindenáron a zárt batárt akarta beküldeni az édesanyjáért, de Lehmanné erélyesen tiltakozott.

- Ugyan már mirevaló lenne a kocsi? Egész életemben mindig a magam lábán jártam, most, öregségemre, már nem akarok úri dáma lenni. Aztán meg az egészségemnek is szüksége van erre a kis mozgásra... Hiszen máskülönben egész nap odahaza kuksolok...

Vilma már azt is fölajánlotta, hogy egészen magához veszi az édes mamáját, de Lehmanné hallani se akart erről az ötletről.

- Nem, nem, csak maradj te egyedül az uraddal... Ha tudom, hogy boldogok vagytok, ez nekem tökéletesen elég... És őszintén szólva, jobban is érzem magam, ha a saját háztartásomban gazdálkodhatom...

Igy hát minden a régiben maradt s a feketébe öltözött öreg asszonyság, aki szívósság dolgában a legfiatalabb emberekkel is fölvehette volna a versenyt, ezután is gyalogszerrel állított be a leánya házába, nyájasan biccentve a kapusnak, aki mély tisztelettel emelte meg előtte a sapkáját.

- Jónapot, Rigó úr, jó napot... Itthon van a leányom?

- Igenis, nagyságos asszony, odafönn van... A méltóságos asszony csak négy órára rendelte meg a kocsit...

Lehmanné fölment a szőnyeges márványlépcsőn, barátságosan megveregette a szobaleány arcát, aki nesztelenül belépett az ebédlőbe, ahol Vilma örömsikoltva ugrott a nyakába... És körülnézve a jólét, a megelégedés, a fényűző gazdagság e fészkében, a mama könnyező szemmel tekintett a fiatal asszonyra s halkan kérdezte:

- Boldog vagy?

Vilma nem felelt, de a szeme, meg a ragyogó arca mindent elmondott... Ilyenkor sokáig meghatva szorongatták egymás kezét, aztán a kedvükre kisírták magukat... Addig sirdogáltak, míg Vilma végre megrázta a fejét s nevetve szólott:

- A nagy pityergésben még az ozsonnázásról is megfeledkezem... Várj anyuskám, hadd csöngetek, hogy a kávédat behozzák...

- A kávémat?... Én miattam szívem ne fáradj, mert én már odahaza megkávéztam.

- Csak nem kávéztál meg délután két órakor?

Valóságos küzdelmébe került, hogy édesanyja egy csésze kávét vagy teát elfogadjon, mert az öreg asszonyság csak a leghatározottabb erőszaknak engedett: olyankor, ha Vilma megesküdött, hogy nem bocsájtja el ozsonna nélkül.

- Komolyan megsértesz anyuskám, ha nem ozsonnázol velem...

A szobaleány megterített s a két asszony még akkor is vígan trécselt, mikor Honti már a hivatalból hazatért... Ez esetben aztán hiába volt minden tiltakozás: Lehmanné a vezérigazgató kocsiján hajtatott haza s a batár ajtaját az egyenruhás inas nyitotta föl a korona-utcai ház előtt...

Egy délután a bóbitás szobaleány csodálkozva fogadta Lehmannét az előszoba ajtajában:

- Hát a méltóságos asszony nem a nagyságos asszonyhoz ment?... Már kora délután kikocsikázott s azt mondta, hogy csak öt óra felé jön haza...

Az öreg asszonyság, akit a jókora út meglehetősen kifárasztott, elhatározta, hogy megvárja a leányát s mivel a szobában unatkozott volna egyedül, körülnézett a Hontiék gazdaságában... Őszintén szólva, ez jobban is érdekelte, mint a belső lakás; hiszen negyven év óta - ennyi ideje volt, hogy szegény urával az oltár elé lépett - mindig a konyha volt az álmainak, az ambicióinak a színhelye... Valaha, mikor még falun lakott, magának is gyönyörü konyhája volt; nagy, tiszta, csillogó konyhája, melynek szögletében királyi trónusként állt a hatalmas tűzhely, míg a falakon mesés ragyogással sorakoztak egymás mellé a súrolásban szinte kifényesedett rézedények... Akkor mindennaposak voltak náluk a vendégek, de ez a szép idő örökre eltűnt, mikor az ura a szemét lehunyta: Budapesten egy nyomorúságos lakásban kellett meghúzódniok, fönn, a harmadik emeleten, egészen közel a felhőkhöz és a jó Istenhez. A lakással talán itt is megbékült volna, ha a régi konyháját visszaadják; de itt, a téglával kirakott kis zugolyban, ahol a takaréktűzhely az egész helyet elfoglalta, úgy érezte, hogy nem bírja ki sokáig... Hiszen még a rétestésztát is a belső szobában kellett kinyujtania, mert a konyhában az ilyen bonyodalmas művelethez már nem lett volna hely. Amíg apró lábaskáiban a rántást kevergette, vagy a hússzeleteket a zsírban és a morzsában megforgatta, a szeme mindig nehéz könnycseppekkel telt meg, amelyekről nem igen lehetett volna kideríteni, hogy mitől eredtek: a füsttől-e, vagy a szívét betöltő fájdalomtól? Már-már azt hitte, hogy sohase lát többé tisztességes konyhát, mikor Vilmát ilyen mesebeli szerencse érte. Most aztán tobzódhatott megint a gyönyörűségben: hiszen a Honti-palotában még a konyha is látványosságszámba ment. A falakat hófehér majolika borította, a tűzhely egy kisebbszerü lovagvárra hasonlított, az edények pedig egy nemzetközi kiállításnak is a díszére váltak volna... “Lehet-e valaki boldogtalan, akinek ilyen konyhája van?” - gondolta magában Lehmanné, miközben a szakértő gyors pillantásával nézett körül a habverők és a palacsintasütők között.

Jó ideig a rézedények tisztogatásáról, meg a vadmártások különböző válfajairól értekezett a szakácsnéval, otthonosan letelepedve az egyik hokellin s csak akkor futott be ijedten a szobába, amikor hirtelen megszólalt a csengetyü s a szobaleány beszólt a konyhába:

- Kezét csókolom, alkalmasint a méltóságos asszony jött haza...

- Jaj, el ne árulják, hogy idekünn várakoztam rá...

Mire Vilma az ebédlő ajtaján belépett, Lehmanné már kalap nélkül ült az egyik bőrszéken s nagy buzgalommal olvasta a regényfolytatást az ujságból. A fiatal asszony összecsapta a kezét.

- Jé, te itt várakozol rám, édesanyám?... Ha ezt sejtem, nem töltöm el az időmet annyi haszontalansággal... Klárikat kisértem el a Blauné szalonjába, hogy egy Pierrett-kalapot segítsen választani a lovasi Böhmék házibáljára...

Gyorsan levetette testhez álló kis kabátját (melyért a lipótvárosi pletykák szerint kilencezer koronát fizetett Honti a bécsi szücsnek), aztán könnyü háziruhát kapott magára, hogy annál kényelmesebben beszélgethessen az édes mamájával estélig... Előbb kedveskedve körülcirógatta az öreg asszonyságot, majd odatelepedett a szőnyegre a lábaihoz... Oly szép volt így, a maga bámulatos karcsúságával, hogy Lehmanné rajta felejtette a szemét... És önkéntelenül, szinte nem is tudva arról, hogy hangosan beszél, anyai büszkeségtől eltelve szólott:

- Nem csoda, ha az urad annyira imád, hiszen életemben se láttam bájosabb és kivánatosabb teremtést...

Vilma kissé zavartan mosolygott s ez az elfogultság nem kerülte ki az öreg asszony figyelmét; csodálkozva, szinte ijedten nézett a leányra, miközben az anyák kimondhatatlanul finom ösztönével látott bele hirtelen a fiatal asszony szívébe.

- Mi a bajod?... Fogadni mernék rá, hogy valami nagy fájdalmat titkolsz előttem... A szemedből látom, hogy szenvedsz, hogy nem vagy egészen boldog...

Vilma komolyan rázta meg a szőke fejét, de a mosoly eltűnt az arcáról. És halkan, fátyolos szemmel válaszolt:

- Képzelődöl édesanyám, mert a boldogságomnak semmi híjja... Mi bajom lehetne, mi jogon panaszkodhatnám a sorsom ellen?... Hiszen mindenem megvan, amiről csak leányfejjel álmodtam: az előkelő uram, a vagyonom, a pozicióm, a fényes ruhatáram, az ékszereim... Kell-e még egyéb, hogy az ember boldognak érezze magát?... Érdekes vagyok, irigyelnek, az uram tejbe-vajba füröszt; nem lennék-e hát a világ leghálátlanabb teremtése, ha még ennyivel se érném be?

Könnyedén, majdnem gúnyos hangon mondta ezt, de az öreg asszonyt most már nem vezethette tévútra többé. Ha a leánya tervét, merész stratégiáját nem is tudta valamikor megérteni, a fájdalmát azt nagyon is megértette! És mialatt a szíve elfacsarodott arra a gondolatra, hogy a szép, az ünnepelt gyermeke nem olyan boldog, amilyennek a világ hiszi, remegve, szinte előre is borzongva attól, amit hallani fog, könnyes szemmel szólott:

- Mindent mondj el, mindent, mindent, ha azt nem akarod, hogy három napig se tudjam lehúnyni a szememet...

Vilma odahajolt az édesanyja kezére, amely egyszerre nedves lett a könnyeitől. Az erős, az energikus, az okos Vilma, aki eddig a kiváltságosak büszke felsőbbségével nézte a világot s akinek a legkisebb ujjában is több volt az esze, mint az egész környezetének, most épp úgy kisírta magát az édesanyja keblén, mint egy tizenhatéves csitri leány, aki meg akar halni bánatában, mert egy elsőéves jogászba szerelmes... Lehmannénak a fogai is összeverődtek ijedtében s kétségbeesve ölelte magához a leányát.

- Mi a bajod?... Drága mindenem, ne sírj már, mert mindjárt megszakad a szívem...

Vilma most fölkapta a fejét, aztán kezet csókolt az édesanyjának. És szeliden, rezignáltan, most már mosolyogva is kissé nagy fájdalmában, így szólott:

- Mit akarsz?... Minden nem lehet együtt, édesanyám... Méltóságos asszony lettem, irigyelnek, bámulnak... még boldogabb is legyek, mint a többi? Ennyire, beláthatod, nincsen jogom...

Az öreg asszonyság nem sokat értett a pszichológiához, de nem pszihologus-e minden anya, mikor a leánya szenvedéséről van szó? Lehmanné kétségbeesve bólintott a fejével, aztán halkan suttogta:

- Szegény gyermekem, most már, fájdalom, mindent tudok... Nem szereted az uradat, mást szeretsz, ez a bajod... Mi lesz ebből, jó Istenem, mi lesz ebből?