Az első és a második.

Honti vezérigazgatóék jó félesztendeig nem kezdték meg a vizitelés fárasztó munkáját s önkéntes magányukat csak a pilisvölgyi Tauberék estélyén szakították meg először az esküvőjük után. Ez alkalomból már nem illett volna, hogy odahaza maradjanak; hiszen az öreg Tauber szinte atyai jóindulattal viseltetett Honti iránt, aki valamikor az ő keze alatt kezdte meg hivatalos karriérjét. A hetvenkétéves bácsi már régen nyugalomba vonult, de mivel ő is, meg a felesége is elpusztíthatatlan egészségnek örvendeztek, nagy és vendégszerető házuk hagyományait még most is csorbítatlanul fenntartották. A hófehér milliomosnál, aki valamikor a pénzügyi világ első tekintélye volt Budapesten, mindenki megjelent, aki ezekben a körökben számít; s a vén Tauber fiatalos frisseséggel mulattatta és kényeztette a vendégeit. A Zrinyi-utcai estélyek hírét a Lipótvárosban már a legkisebb gyermekek is jól ismerték s a városrész kezdő milliomosai többnyire a fényes üvegpalotában tanulták meg a jó modor és a kifogástalan előkelőség törvényeit.

Az estélyen, melyet ezúttal február végén tartottak meg, mindenki ott van, aki a Lipótvárosi társaságban számít; s tíz óra felé, mikor Hontiék a ragyogó vesztibülben a bundáikat levetik, már száz és száz vendég sürög a márványfoyerben és a gázcsillárok káprázatos fényétől ragyogó termekben. A házaspárt a lépcsőcsarnok felső végén maga az öreg pilisvölgyi Tauber fogadja, akinek derekán még mindig daliásan feszült meg a frakk, míg mellét a harmadosztályú vaskorona-rend ékesíti. A háziúr hódolattal kezet csókol Lehmann Vilmának.

Pilisvölgyi Tauber: Isten hozta szerény házamban, méltóságos asszony! Büszke vagyok rá, hogy megtisztelt bennünket...

Vilma: Már régóta forró óhajtásom, hogy a felesége ő nagyságának bemutassanak. Hiszen annyit hallottam róla a gyermekkorom óta...

Tauber: A feleségem alig várja, hogy a méltóságos asszonyt megismerje... Szabad a karját kérnem?

Vilma: Ezer örömmel! (Belekarol az öreg gavallérba.)

Hontiné Tauber karján halad végig a hullámzó sokaság közt, mely suttogva utat nyit nekik. Vilma megjelenésének szenzációs hatása van; a fiatal asszony ugyanis most visel először életében dekolletált ruhát s márványfehér vállai láttára a fiatalság majdnem ájulási rohamot kap az izgalomtól. Egyébként almazöld selyemruha simul karcsu termetére, a szőke frizurája pedig, melybe néhány szál vérvörös szegfü van tűzve, valami szokatlan, de végtelenül bájos jelleget ad a felindulástól még a rendesnél is rózsásabb arcának. Pilisvölgyi Tauberné, a jótékonyság kedves és ezüstszürke nemtője, örömrepesve siet feléje, amikor meglátja.

Tauberné: A kis Hontiné, ugy-e? Nagyon boldog vagyok, édes gyermekem, hogy nálam üdvözölhetem.

Vilma (bókol): Nagyságos asszonyom, én nem mint idegen jöttem ide... A huszadik század legendáiból, melyeket Budapest szegényei csináltak, már kis gyermekkoromban jól ismertem azt a szent asszonyt, aki annyi könnyet törölt fel, annyi fájdalmat megenyhített... Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy most élő alakjában is megláthatom...

Tauberné: Kedves gyermekem, maga nagyobb jóltevő, mint én vagyok... Én csak a szegényeimnek szerzek néha egy kevés örömet, de maga mindenkit jókedvüvé és mámorossá tesz, akivel az életében összetalálkozik... Én legfölebb egy jószívü öreg asszony vagyok, de maga a fiatal, az illatos Tavasz...

Egy úr (aki mellettük áll; tapsolva); Úgy van! Zajos helyeslés minden oldalon!

Tauberné (mosolyogva): Hallja a visszhangot? Pedig ha Dönci mondja, hát bizonyosan, igaz... Maga talán nem ismeri még Döncit?

Vilma (diszkrétül nem-et int).

Tauberné: Engedje hát meg, hogy bemutassam magának: Kallós Ödön doktor, vagy ahogy az egész világ nevezi: a Dönci...

Dönci (már nem egészen fiatal ember, de azért mindhalálig tántoríthatatlan gavallérja a női nemnek. Agglegény, orvos, milliomos, aki épp úgy a keresztnevükön szólítja a dédelgetett nábob-kisasszonyokat, mint a kis színházak karhölgyeit. Hogy mikor praktizál, az kifürkészhetetlen titok; délben kel föl, délután a kaszinóban és a zsúrokon látható, később a kulisszák közt kószál, majd az előkelő éttermekben tünik föl, ahol minden asztal előtt mélyen meghajol; a vidékiek ezért gyakran a helyiség tulajdonosának nézik. A barátait a legkényesebb haut volée-ból és a legborzasabb bohémekből válogatja össze; de pénzt elvileg senkinek se ad kölcsön. Egyébként mindig jókedvü, kissé naiv s ha egy szép asszonyt lát, épp úgy fölizgul, akár egy hatodik gimnázista. E pillanatban mélyen meghajol): Csókolom a szép kis kacsóját, méltóságos asszony...

Vilma: Maga az a híres Dönci, akit az egész Budapest ismer?

Dönci: Én vagyok, teljes életnagyságban.

Vilma: Hiszen maga nagyon nevezetes ember!

Dönci: Meghiszem azt! Ha Sándor Pál visszalép, én leszek a képviselő a Lipótvárosban.

Vilma: Ha az asszonyok is szavaznának, bizonyosan magát választanák meg.

Dönci: A méltóságos asszony is rám szavazna?

Vilma: Na hallja! Csak nem kételkedik benne? Sőt én még tovább megyek, mint a többi asszony: ha a nemzetre véletlenül visszaszállana a királyválasztás joga, én akkor is magára szavaznék. Első Dönci, - ez nagyon csinosan hangzanak...

Dönci: Ha annyira szeret, hát megigérhetne nekem valamit...

Vilma: Mit?

Dönci: A jövő szerdán jöjjön el hozzám egy csésze teára...

Vilma: Kedves Dönci, maga úgy látszik akut tébolyrohamokban szenved.

Dönci: Ne értsen félre, méltóságos asszony: nemcsak magát hívom meg, hanem az urát is... Azonfelül húsz más asszony is megtiszteli ugyanakkor szerény lakásomat...

Vilma: Hát mostanában az a divat, hogy az asszonyok a legényemberekhez járnak el teázni?

Dönci: Nem a legényemberekhez járnak el, hanem a Döncihez. Az asszonyok hűséges, szolgálatkész, hódoló és alázatos Döncijéhez. Tessék disztingválni, méltóságos asszony...

Vilma: És a férjek nem féltékenyek erre a hűséges és szolgálatkész Döncire?

Dönci (nevet): Rám? Én nem az udvarlójuk vagyok a szép asszonyoknak, hanem a jó pajtásuk... Velem egy puszta szigeten is eltölthetne a méltóságos asszony néhány évet, akkor se jutna az eszembe, hogy az udvarlással megpróbálkozzam...

Vilma: Na hallja, maga szép kis bókokat mond nekem...

Dönci: Hja, én már ilyen vagyok.

A harisnyás inasok frissítőket szolgálnak föl s az általános mozgolódás elszakítja Dönci urat a méltóságos asszonytól. Egy külföldi operaénekesnő, aki Bécsből rándult le, néhány Schubert-dalt énekel, majd egy idegbeteg zongoraművész, aki pápaszemet hord s minden két percben összerándul, előadja a saját szerzeményü Villitánc-át. Általános taps, csevegés, suttogás, melybe vésztjósló morajként dörög bele a buffetből kihallatszó tompa és zavaros lárma. Vilma, aki némileg rövidlátó, összehúzza a szemét, hogy az urát a sokaságban föltalálja, de Honti valahol a kártyaszobában gibicel. A méltóságos asszony ekkor megpillantja pilishegyi Taubernét, aki egy selyemfauteuilben ülve hallgatja a hangversenyt s mivel a mellette lévő karosszék üres, mosolyogva közeledik a háziasszonyhoz. Csak mikor leült, akkor veszi észre, hogy közvetlenül a szomszédságában egy lorgnettező, vöröshaju hölgy ül, aki nagy kiváncsisággal néz rá. Úgy rémlik neki, hogy a vöröshaju hölgyet már látta valahol, de a világért se jut eszébe, hogy hol. Az se kerüli el a figyelmét, hogy pilishegyi Tauberné egészen megzavarodik s izgatottan izeg-mozog a székén.

Vilma: Megengedi, nagyságos asszonyom?

Tauberné: Ó hogyne, édesem, hogyne...

A vöröshaju hölgy (Taubernéhez, mosolyogva): Mutassa be nekem a kis Hontinét, mert úgylátszik elfelejtkezett rólam.

Tauberné (nagyon zavartan): Ezer örömmel, drágám... ezer örömmel... Honti igazgatónő... Stiassny Ilka asszony...

Vilma (meghajtja a fejét).

A vöröshaju hölgy (a kezét nyujtja neki): Nagyon boldog vagyok, hogy újra látom... Mert egyszer már találkoztunk valahol... Fogadjunk, hogy nem emlékszik rám!

Vilma (habozva): De igen... óh, igen.

A vöröshaju hölgy: Hát hol látott?

Vilma (zavartan hallgat).

A vöröshaju hölgy: Várjon, majd fölfrissítem az emlékezőtehetségét... Egy bájos, nagyon bájos kis leány egyszer francia költeményeket szavalt a Vigadó nagytermében s a hangverseny után, mikor a sikertől kipirulva lejött a nézőtérre...

Vilma (egyszerre egész a homlokáig elvörösödik, míg pilishegyi Tauberné elsápad izgalmában).

A vöröshaju hölgy (nagyon nyugodtan): Ne jöjjön zavarba, édesem... biztosítom róla, hogy nincs rá semmi oka... Inkább szorítsuk meg egymás kezét és legyünk jó barátnők... Hiszen nem mi akartuk, hanem a sors akarta, hogy így történjék... Illik is, hogy összetartsunk: maga a volt uramnak a felesége, én az urának a volt felesége vagyok. Ilyesmit bizonyosan lehet látni valamelyik francia vígjátékban... Ott talán kikaparja a két asszony az egymás szemét... mi ne legyünk ilyen banálisak, hanem kössünk barátságot egymással... Akarja?

Vilma (még mindig lángoló arccal): Óh, méltóságos asszony!

A vöröshaju asszony: Miért is haragudnánk egymásra? Én sohasem szerettem a szegény Hontit... mindkettőnkre ezerszer jobb, hogy búcsút mondtunk egymásnak... Azt hiszem, ő is csak azért vett feleségül, mert mindig engedelmes fiúcska volt s a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy velem lépjen az oltár elé... Maga, - óh, az egészen más!... Magát szereti, magát imádja s ez köztünk szólva, nem is csoda: hiszen még én is kénytelen vagyok bevallani, hogy bájos és elragadó kis teremtés... Pedig én, a természettől fogva, sárgaságba esem az irigységtől, ha egy magamnál szebb asszonyt látok... De magát nem irigylem, sőt szeretem is, hiszen magának köszönhetem, hogy most szabad és független vagyok... Azt tehetem, amit akarok s ez, higyje meg, többet ér, mint a világ valamennyi férje... Na, hát jóbarátok leszünk a jövőben?

Vilma: Óh, méltóságos asszony... a legnagyobb örömmel...

A vöröshaju hölgy: Maga jobban is hozzáillik, mint én... lássa, ezt lojálisan beismerem... Én afféle vad, zabolátlan perszona vagyok... Kissé bolond... nagyon jószívü... oly könnyelmü, mint egy párisi diák... s még a mennybéli üdvösségemért se lennék képes rá, hogy valami kivánságomról lemondjak... Néha kissé megtébolyodom... de azért van szívem... szóval úgy áll a dolog, hogy nem születtem feleségnek... De maga... ezzel a finom, ártatlan kis arcával... ezzel az istennői szépségével... óh, az egészen más!... Maga bizonyosan boldoggá teszi a szegény Hontit... és én szívemből kívánom neki, hogy boldog legyen... Csak arra vigyázzon, hogy úgy bánjék vele, mint egy nagy gyermekkel... mert ez a tekintélyes ember valami különös csoda folytán, még most is az a szentimentális gyermek, aki tizenhatéves korában volt, mikor az édesanyja még rövid bársonynadrágocskában járatta... Legyen hozzá gyöngéd... dédelgesse... becézgesse... s akkor még azokat a rossz napokat is elfelejteti vele, amiket én okoztam neki...

Vilma (megindultan): Milyen jó ön!

A vöröshaju asszony: Kissé bolond vagyok, de azért van szivem, higyje el...

A hangverseny véget ért s mindenki a buffet és a táncterem felé siet. A két Hontiné - az egész társaság lázas érdeklődése közepette - barátságosan csevegve lépked egymás mellett. A dohányzószoba ajtajában összetalálkoznak Hontival, aki majdnem sóbálvánnyá merevedve áll meg a küszöbön.

A vöröshaju asszony (nyiltan, becsületesen tekint a volt ura szeme közé): Honti, ne ijedjen meg és ne haragudjék rám. Ami történt, felejtse el, főkép azt felejtse el, hogy valaha közünk volt egymáshoz. Én boldog vagyok, hogy találkoztunk egymással, mert most szemtől-szembe gratulálhatok - a feleségéhez.