A főrendiházban.

- Nem akarsz ma elmenni a főrendiházba?

Ezzel a kérdéssel Honti fordult a feleségéhez, egy reggel, az ebédlőben, mikor Vilma éppen a teát töltötte ki, s az ablakon, a téli szezon ellenére, valósággal délvidékies napsugár ömlött be.

- Miért mennék el a főrendiházba?

- Mert érdekes, sőt szenzációs ülés lesz. Szentgróthy, aki eddig exponált kormánypárti politikus volt, ma a költségvetési vitában nagy beszédet mond a belügyminiszter ellen. Ez igen pikáns dolognak igérkezik, mert a gróf eddig rendületlen híve volt minden kormánynak. Ha van hozzá kedved, hát rögtön intézkedem, hogy jegyet kapj...

- Te is eljönnél?

- Én, fájdalom, leláncolt rabszolga vagyok... De Sándor, a háznagyi hivatalból visszatéret, beszólhat Klárikához is, hogy jőjjön érted... Én aztán egy óra után értetek megyek...

Vilma, aki még sohase látott parlamenti ülést, némi habozás után vállalkozott rá, hogy meghallgatja Szentgróthyt s az inas, a Honti névjegyével, sürgősen elszaladt, hogy jegyeket hozzon. Tizenegy után a boldog Klárika örömtől sugárzó arccal csöngetett föl bájos nénikéjéért s a két nő, röviddel tizenkettő előtt, már ott ült az aranydíszítéses karzaton. Mindketten nagyon kicsípték magukat s így érthető, hogy kellemes feltünést keltettek: az előkelő ház figyelme egy pillanatra egészen feléjük fordult. Nemcsak a fiatalabb grófok szögezték rájuk kiváncsian a gukkerjüket, hanem még a zsilvölgyi apát, a budapesti hangversenyek ismert habitüéja is kitüntette őket az érdeklődésével: vagy jó tíz percig kitartóan nézte őket s akkor szemmelláthatólag róluk beszélve fordult az öreg Csertőy tábornokhoz...

Szentgróthy, aki jóval az ülés megkezdése után érkezett a terembe, egyszerre meghódította a karzaton lévő hölgyeket; nyugodtan, komoly arccal lépett be a függönyös ajtón s mélyen meghajolva a hercegprimás előtt, szerényen helyet foglalt az egyik pad szélén. A redingot, melyhez fekete écharpe-ot viselt, némileg ünnepiessé és szertartásossá tette s ruhájának tónusától gyönyörüen ütött el ezüstös halántéka, mely valami komoly keretet adott elmés és fiatalos jellegü arcának. A nők, akik érthetetlen szimpátiával viseltetnek az időnek előtte megőszült férfiak iránt, tágranyilt szemmel, lelkesedve nézték a kifogástalan gavallért, aki már harminchét esztendős korában a felség oldalán mint miniszter szerepelt; s Klárika, aki gyakran kijelentette, hogy csak negyvenéves férfihoz fog feleségül menni, halkan, de ragyogó pillantással fordult a nénikéjéhez:

- Nézd csak, milyen gyönyörü, milyen elegáns ember! Én mindig ilyeneknek képzeltem azokat a férfiakat, akik a francia regényekben szerepelnek...

Vilma, aki nem látszott osztozni az általános elragadtatásban, tréfásan rázta meg a fejét.

- Micsoda, te már francia regényeket olvassz? Vajjon tud-e róla az édesanyád, hogy ilyesmikkel szórakozol?

- Egyéb se kellene, mint hogy anyuci a regényeimről tudna... Sok mindent nem tud ő, többek közt azt se, hogy már kétízben szerelmes voltam... Egyszer fizika-tanáromba, egyszer a bégavári főispánba, aki ugyanott volt fürdőben, ahol mi... De most nem erről van szó, hanem arról, hogy vajjon te milyennek találod Szentgróthy grófot?

- A redingotját mesésnek, de őt magát kissé öregnek, édes fiam...

- Öregnek? Én, becsületszavamra mondom, nem kivánok nála fiatalabb férjet... Inkább sohase leszek asszony, semhogy valami éretlen tacskóhoz menjek feleségül...

Klárika még folytatta volna az áradozást, ha e pillanatban általános mozgolódás nem támad s a jegyző így nem szól:

- Szentgróthy Viktor gróf!

Mindenki abbahagyta a beszélgetést, az asszonyok a szemükhöz emelték a gukkerjüket, szép, fiatal leányok izgatottan hajoltak ki a karzat párkányán s oly csönd támadt, hogy a légy döngését is meg lehetett volna hallani az aranycirádás teremben. És a nagy, az általános, a feszült érdeklődés közepette a gróf szerény mosollyal állt föl a helyéből s míg alakja délcegen kiegyenesedett, míg hosszúkás, fehér kezét nyugodtan a padra támasztotta: meleg, szívbelopózó hangja egyszerre végigömlött a széksorok között, kellemes bizsergést okozva az asszonyoknak s őszinte, lelkes szimpátiát keltve az áhítatosan figyelő férfiak között. Pedig a beszédét csöndesen, majdnem monoton hangon kezdte, de a lélek, az intelligencia, az okosság oly ragyogó zománcot adott a szavainak, hogy mindenki szinte a lélekzetét is visszafojtva hallgatta. Hűvös elegánciája, merész hasonlatai, de mindenekfölött az öldöklésig kegyetlen gunyolódása egyszerre meghódították a termet és a karzatot egyaránt: s egy-egy mondata után, melyben halkan, a szerénység látszatával kritizálta a miniszter eljárását, a termen morajló tetszés futott végig, melyet gyorsan, türelmetlenül leintettek, nehogy egy szó is elvesszék az általános mozgolódás közepette. Egy-egy megkezdett frázisa után, mely azt a bizonyosságot keltette, hogy csak egy elmés, csillogó point bevezetése, mindenki fénylő szemmel hajolt előre, hogy pár pillanat múlva harsogó derültségbe, orkánszerü tapsban törjön ki, leróva a tetszés adóját a kitünő szónok iránt, aki a patologus kéjérzetével boncolta darabokra a szerencsétlen kormányférfiut. A miniszter nyugodtan, de sápadt arccal hallgatta, néha kicsinylőleg mosolygott, máskor izgatottan nyúlt a ceruzája után, jelezve, hogy a vágások egyike-másika az elevenjébe hatolt. De a gróf nem vett tudomást az ellenség mozdulatairól, hanem egy-egy sziporkázó hasonlata után újra más és más témára szökött át, mindig ugyanazzal a bátorsággal, merészséggel és harci kedvvel, még egyre fokozva a hatást, mely elmés és felsőbbséges szavai után támadt. Vagy másfél órán át lankadatlan érdeklődés közepette folytatta a viviszekciót, láthatólag gyönyörködve a maga beszédében, kegyetlenül kiélvezve a sikert, amelynek izgalma az egész termet betöltötte.

És miközben száz és száz tenyér mozdult meg, hogy harsogó tapsba törjön ki, miközben a miniszter most már leplezetlen haraggal csóválta a fejét, s a karzati közönség szinte kéjelegve fürdött abban a pikantériában, hogy egy volt miniszter a jelenlegi kormányt pozdorjává töri, Szentgróthy egy elmés axioma után befejezte a beszédét s hódolattal hajolt meg az elnök előtt, aki most felocsudva a csöngetyüje után nyúlt. De a csilingelés elveszett a tetszés zajában, sőt maga a felálló miniszter is mintha eltünt volna a levegőben mozgó karok mögött, melyek mind lázas sietséggel tolongtak a szónok felé, hogy a beszédéért üdvözöljék.

- Na, hát még most is öregnek találod?

Klárika fordult ezzel a kérdéssel a nénikéjéhez, aki komolyan, szinte megilletődve nézte az alatta viharzó jelenetet. De Vilma semmit se válaszolt a kisleány szavaira: a szeme ott csüngött a redingotos férfi alakján, aki szerényen elhárította magától az üdvözléseket, hálásan megölelgette a barátait s mélyen hódoló tisztelettel hajolt meg az öreg püspökök előtt, akik kenetes hangon gratuláltak neki. Oly egyszerü, oly bájosan szerény volt e pillanatban, az okosság annyira kisugárzott minden mozdulatából, hogy Vilma csaknem megdöbbenve nézett rá: ez talán nem is az a férfi volt, akit ő ismert. A maga asszonyos fantáziájában eddig a szimpatikus léhaság képviselőjét látta Szentgróthy grófban, a magasabbrendü aszfaltbetyárt, akinek nincs más törekvése, mint hogy unatkozó szép asszonyokat elszédítsen. De most ijedten érezte, hogy nem volt igaza; ez az ember a nagyok, az erősek, a kiválasztottak egyike, a született hódító, aki a maga kivételes eszével messze kimagaslik a közönségesek közül, s aki arra született, hogy százezreket vagy milliókat vezessen. Ily férfival eddigi életében még nem találkozott; mily gyöngék, mily ostobák, mily kicsinyek voltak mindazok hozzá képest, akik mostanáig az életében szerepeltek! És önkénytelenül a férjével hasonlította össze Szentgróthy grófot, a férjével, aki legkisebb izgalom után sirva fakad s rémülten szalad az idegorvoshoz, ha valami váratlan esemény felizgatja. Érezte, hogy bűnt követ el, de mégse tudott megszabadulni attól az impressziótól, hogy Honti csak a banális százezrek egyike, de ez itt a valóságos férfi, azok közül való, akiknek a parancsolás az élethivatásuk. És amíg a kis leány kiváncsi várakozással függesztette rá a pillantását, ő hirtelen megremegett arra a gondolatra, hogy ez az idegen ember most már kitörölhetetlenül belopta magát a lelkébe és a fantáziájába...

Az ülés a miniszter epés válasza után véget ért, de Vilma, mikor Klárikával kijutott az utcára, sem az urát, sem a kocsiját nem találta meg. A fogat a bank elé ment, hogy Hontit elhozza, de a vezérigazgató úr úgylátszik nem sietett valami túlságosan, hogy a hivatalos dolgait elvégezze. A két nő tehát gyalog indult meg hazafelé, kipirulva a csipős februári hidegtől, keztyüs kis kezüket az egymáséba fűzve, miközben körülöttük mindenki a Szentgróthy szenzációs sikeréről beszélt. Jó ideig hallgatva sétáltak a délies verőfénytől csillogó utcán, míg Klárika egyszer csak tréfás hangon meg nem szólalt:

- Tudod mi az ujság, szép nénikém?

- Micsoda?

- Hogy ma harmadszor is szerelmes lettem. A fizika-tanár meg a főispán után most egy volt miniszterbe habarodtam bele, Ha így megy, hát a negyedik szerelmem okvetlen valami koronás Adonisz lesz...

Vilma nagyot nevetett, de belül, a lelkében ugyancsak nem érzett kedvet a kacagásra. Az okos, a józan, a hideg méltóságos asszony annak rendje és módja szerint beleszeretett Szentgróthy gróf úrba, épp úgy beleszeretett, mint a hóbortos Klárika, aki most élte a legvirágzóbb bakfiskorát...