Az indus isten.

Az év utolsó hónapjában rendkivüli torlódás állt be a Közgazdasági Bank ügyeiben. Január elején a nyilvánosság elé akartak lépni azzal a tervvel, hogy a bank alaptőkéjét harminc millióról negyven millióra fogják fölemelni s Honti a nagyfontosságú kérdésben több ízben kénytelen volt elutazni Párisba és Berlinbe, hogy az intézet külföldi barátaival tárgyaljon. Vilma néha heteken át is egyedül maradt itthon, s mivel a férje nélkül nem igen járt társaságokba, többnyire meglehetősen unatkozott... Mikor Honti végre a külföldi konferenciákat befejezte, idehaza volt mindenféle elintézni valója s esténkint, ha a kávéját megitta és a szivarjára rágyujtott, rendesen homlokon csókolta a feleségét s csöngetett az inasnak, hogy a kabátját behozza... Akárhányszor csak hajnaltájban jött haza s mivel pedáns ember létére ilyenkor is hat óra után kelt, az idegei megint veszedelmesen lázongani kezdtek... Egy este, mikor szokása szerint ismét fölkelt az asztaltól, hogy a bankba visszatérjen, Vilma elgondolkodva nézett rá.

- Ma este is elmegy? - kérdezte tőle.

- Fájdalom, kénytelen vagyok vele, hiszen tudja... Még vagy tíz napon át tartani fog ez a rabszolgaság, mert január eleje előtt semmi esetre se készülünk el a munkánkkal... Sőt a legszomorúbb, hogy alighanem még a karácsonyestémet is kénytelen leszek föláldozni...

Vilma szótlanul nézte végig, amint az ura a prémes kabátját fölveszi, de mikor Honti átölelte és megcsókolta, újra megrázta a fejét.

- Akármi dolga is van, nem helyes, hogy ennyire agyongyötri magát... Az olyan embernek, mint maga, nem elég, ha mindössze két-három órát pihen napjában... Azért, hogy a bankja több dividendát fizessen, ostobaság egészen tönkretenni az idegeit...

Honti gyöngéden megsimogatta a felesége arcát.

- Az én idegeim, óh, azokat ne féltse... Mi, akik egyre a professzorok fülét rágjuk, mi bírunk ki legtöbbet, én mondom magának... Folyton jajgatunk, de azért oly szívósak vagyunk, hogy százéves korunkban majd bottal kell agyonütni bennünket... Nekem elég, ha másfél órát alszom, - volt benne elég részem, hogy a szervezetemet kipróbáljam...

Vilma az ura vállára tette a kezét, aztán halkan szólt:

- Mindenki sokat elbír, amíg egy napon, amikor legkevésbbé várja, össze nem roskad... De amiért itthon akarom tartani, az nem is egészen a maga állapota, hanem az enyém is... Nem fél egy kissé, nem aggasztja, hogy ennyit vagyok egyedül?... Nem jut az eszébe, hogy rossz gondolataim is támadhatnak ebben a folytonos magányban?...

- Magának? És miféle rossz gondolatai támadhatnának?...

Az asszony fénylő és érzékenyült pillantással tekintett az ura szemébe, a gyermek pillantásával, aki közel áll ahhoz, hogy sírva fakadjon.

- Nem tudom, csak érzem, hogy ez a sok egyedüllét megdöbbent és kiforgat magamból... Úgy félek, mint kisleány koromban, mikor rosszat álmodtam és hirtelen felébredtem a sötétben... Néha szeretném megcsókolni a maga kezét, de néha gyűlölöm magát, mert ostoba írások között ül, ahelyett, hogy itt volna mellettem és a kezemet fogná...

Honti csodálkozva nézett a felesége kék szemébe, melynek szögletében már titkos könnyek leskelődtek, aztán megindult mosollyal szólott:

- Drága kis anyám, hát már terád is átragadt a neuraszténiás urad betegsége? Az én okos, egészséges, viruló Vilmám odáig jutott, hogy rémeket lát a sötét szobában?... Ez ellen csak egy orvosság van: a közgyülés után sietve csomagolni fogunk s meg se állunk a mentonei vagy a nizzai tengerpartig...

Vilma az ura vállára hajtotta a fejét s most már könnyes szemmel folytatta:

- Vigyen el, de minél előbb, mert nem akarok egyedül maradni... Ma este se akarok egyedül maradni, mert félek ebben a nagy lakásban... Végezze el ezután mindig nappal a dolgát, hogy este legalább velem maradhasson.

Honti tréfás megbotránkozással rázta meg a fejét s forró csókot nyomott a felesége kibomlott, szőke hajára.

- Elhiheti, hogy szivesebben maradnék magával, mint hogy számokkal és levelekkel bajlódjam... De most jól tudja, hogy nem lehet... A párisi bankárunk, aki csak miattam jött Budapestre, már félórája várakozik rám... De két hét mulva, ha az Isten éltet bennünket, vonatra ülünk és meg se állunk a Rivieráig...

Összegombolta a bundáját, hogy távozzék, de Vilma most még egyszer a keze után nyult.

- Drágám, maradjon itthon és nem bánja meg... Egy vallomással tartozom magának, ami már régóta nyomja a lelkemet... Egy vallomással, mely magát épp úgy érdekli, mint engem és amit nem akarok elhallgatni tovább...

Esdeklően nézett az urára, de Honti mosolyogva megcirógatta, aztán atyai hangon szólott:

- Majd elmondja, ha hazajövök, ugy-e?... De most, becsületszavamra mondom, nem maradhatok tovább...

Megcsókolta Vilma kezét, aztán becsöngette a komornát s szigoruan meghagyta neki, hogy ott virrasszon a felesége hálószobájában... De alig, hogy a lábát kitette, Vilma kiküldte a leányt s az ablakhoz támaszkodva némán hallgatta, amint az ura kocsija kigördül a lépcsőházból... Aztán jó ideig elgondolkodott s maga elé bámult, majd egyszerre dacosan vállatvont... Az az ötlete, hogy mindent megvall az urának, e pillanatban veszedelmesen haldokolni kezdett...

Mikor később végre elszánta magát rá, hogy lefekszik, sokáig ébren virrasztott az ágyában. Újabban, - mióta az ura későn járt haza, - rákapott arra a rossz szokásra, hogy órák hosszáig banális, francia regényeket olvasott, de ma nem érdekelték az olajbarna algiri tisztek, s a büszke és szerelmes gróf kisasszonyok sorsa se izgatta... Ledobta a könyvet s hosszasan bámult a szoba menyezetére... Mi történt vele?... Csakugyan szerelmessé lett volna, mint valami butácska bakfisleány, ő, a józan és gúnyolódó Lehmann Vilma?... Akárhogy is volt, az bizonyos, hogy nem adta meg magát egykönnyen a sorsának, hanem töprengve nézett maga elé, miközben az ajkain lenéző és fitymáló mosolygás jelent meg... Ha valaki látta volna így, a meztelen karjára támaszkodva, csipkés paplana alól kirajzolódó, gyönyörü termetével, amint elmés, csillogó pillantásával maga elé nézett, bizonyára megrészegült volna ettől a látványtól... De Vilma most nem gondolt arra, hogy a pózával kacérkodjék; óh, neki egészen más járt az eszében. Amilyen okos és furfangos teremtés volt, tökéletesen tisztában volt vele, hogy e pillanatban nem méltó önmagához s veszedelmesen eltávolodik attól a bájos és ügyes kis strébertől, akinek eddig önmagát ismerte... És amíg a keze idegesen babrált a paplan halványkék selyemszövetén, önmagát is kicsufolva gondolta:

- Méltóságos asszonyom, lám, Kegyed se különb annál a sápadt varrókisasszonynál, aki egyszerre elveszíti a kis józan eszét, ha egy eleven gróf szóba áll vele... Eddig azzal hencegett, hogy nincs az a férfiu, aki a lábáról levegye, s ime, rögtön beleszédül a gyönyörűségbe, amint a kegyelmes úr leereszkedőleg a tudtára adja, hogy bájosnak találja... De egy gépíró-kisasszonyhoz - még ha véletlenül méltóságos asszony lett is belőle, - utóvégre nem is illik, hogy Szentgróthy grófnak, a volt miniszternek, ő felsége valóságos, belső titkos tanácsosának ellentálljon... Ellenkezőleg: adjon hálát a gondviselésnek, hogy ilyen hires és előkelő férfiúval csalhatja meg azt a jámbor embert, aki az oltárhoz vezette...

Pokoli öngúnnyal mondta ezt, de érezte, hogy a csúfolkodása nem őszinte: amit Szentgróthy gróf iránt érzett, az sokkal több volt már a felületes asszonyi kiváncsiságnál... Most, ahogy az éjszaka csöndje fölébe borult, egyszerre csak egészen világossá lett előtte, hogy a hideg szíve veszedelmesen tüzet fogott... A szép, az előkelő férfi nem imponált neki; de a nyugodt és ragyogó elmésség, mely ennek a kiváltságos embernek minden szavából feléje áradt, váratlanul a tudatára ébresztette annak, hogy ő is csak asszony, mint a többi... Már attól a pillanattól kezdve, hogy a gróf először járt odafönn a bankban, s könnyedén, jókedvűen mesélt neki a nizzai asszonyok léhaságáról és toalettjeiről, öntudatlanul szerelmessé lett a látogatójába; hiszen még az élete nagy programjáról is majdnem megfelejtkezett miatta... És akárhogyan is küzködött az ellen, hogy az érzései úrrá legyenek fölötte, most kétségbeejtő világossággal látta, hogy egyszer csak az ő józan eszének is vége lesz... Az ura?... Ő védelmezné meg a csábítások és a kisértések ellen?... Hiszen azzal, hogy az ura iránt szerelmet érez, egyetlen pillanatig se áltatta magát; s mindig tisztában volt vele, hogy csak a hála és a becsülés az a kapocs, mely ehhez a derék és gyönge emberhez fűzi... És amint most a multján és a jövőjén végiggondolt, egyszerre csak eltünt az arcáról a gúnyos mosoly, a vonásai komolyakká és dacosokká lettek s halkan szólott magában:

- Egészséges és fiatal vagyok, miért ne szabadna hát megismernem az igazi boldogságot is?... Ha több az eszem, mint másoknak, ez még nem ok arra, hogy az életem csupa szenvedés és lemondás legyen...

Eloltotta a lámpát és a fal felé fordult, de az álom makacsul elkerülte. Most megint eszébe jutottak azok a szavak, amiket Szentgróthy gróf tegnap délután intézett hozzá; s ijedten konstatálta, hogy távolról sincs annyira megbotránkozva, mint ahogy az, tisztességes asszony létére, a kötelessége volna... Az özvegy Lénárt grófné palotájában találkoztak össze, a jótékony bazárban, melyet a bakonyföldvári tűzkárosultak javára rendeztek... Ő indiai selyemnippeket s egyéb, egzotikus csecsebecséket árult egy vörös selyemsátor alatt, s a gróf mosolyogva tudakozódott nála egy indus bálvány megszerzési módozatai felől... Majd műértőleg a kezébe vette a bálványt, s míg Klárika valami fiatal tisztecskét szolgált ki, halkan suttogni kezdett Hontinéval. Ezt mondta neki:

- Akár hiszi, akár nem, ez a pufókfejü szörnyeteg sohase látta Indiát... Az ilyeneket Németországban gyártják, ahonnét tucatszám szállítják az isteneket a civilizált világba... Ha igazi indus bálványt akar látni, hát jöjjön el egyszer hozzám, majd megmutatom azt az öreg Visnut, akit Lahoréből hoztam magammal...

Vilma semmit se válaszolt ezekre a szavakra, de Szentgróthy zavartalanul tovább folytatta a megkezdett eszmecserét. Úgy tett, mintha gondosabban megvizsgálná az indus istent, de csak azért hajolt közelebb, hogy a hangját még suttogóbbra foghassa.

- Kis Vilmám, legyen jó és látogasson meg egyszer... Bátran jöhet, a budai palotám környékén nem akad ismerősre... Jöjjön el, hadd mondom el mindazt, ami a lelkemet nyomja...

Vilma a homlokáig elpirul, majd Klárikának segített a fiatal tisztecske kiszolgálásában. Szentgróthy utóbb megvette az indus istent s két darab ezerkoronással fizetett... Aztán... semmise történt több... És az okos, a hideg Vilma, ahogy most, a sötét hálószobában virrasztott, megdöbbenve érezte, hogy ezek a vakmerő szavak nem háborították föl annyira, mint ahogy ez, tisztességes asszony létére, természetes volna... Sőt majdnem csábítónak tünt fel előtte az a gondolat, hogy ennek a nyugodt és elmésségtől ragyogó embernek a bizalmas otthonát is megismerje...