Szalmaözvegység.

A tőkefölemelés, a teméntelen konferencia, az éjjeli munkák, majd a közgyülést megelőző tennivalók szomoru következéssel jártak a szegény Honti idegeire: még az estén, hogy a részvényesek nevében a kopasz Grieg (aki állítólag tiszteletdíjat kap azért, hogy ő szavazza huszonöt év óta a köszöneteket) a legforróbb elismerését fejezte ki neki fáradhatatlan és sikeres működéseért, egyszerre csak kitört rajta az az idegroham, mely minden két-három évben elfogta egyszer s mely mindig azt a kétségbeejtő bizonyosságot szuggerálta a lelkébe, hogy a földi napjai immár visszavonhatatlanul meg vannak számlálva... Szerencsére, a baj nem volt ennyire komoly s Pázmán tanár úr, aki a milliomosoknak leginkább a gorombaságával imponált, alapos vizsgálat után többnyire megvigasztalta a féligmeddig haldokló vezérigazgatót... Kissé különösen vigasztalta meg, de Hontinak, aki főleg attól félt, hogy mindörökre be fogja hunyni a szemeit, még ez a vigasztalás is végtelenül jól esett.

- Kedves méltóságos uram, - szokta mondani Pázmán tanár úr, - a becsületszavamat adom rá, hogy az élete nem forog veszedelemben... Az összes szervei tűrhető állapotban vannak, kivéve az idegeit, amik, köztünk szólva, nem érnek egy fabatkát... De a rossz idegek nem ölik meg az embert... Arról lehetne szó, hogy innen-onnan be méltóztatik kerülni egy úgynevezett magánintézetbe, de hogy nem fog elhunyni, arról a szavammal kezeskedem...

Honti, akinek kétségbeesésében már az a tudat is jól esett, hogy nem forog halálveszedelemben, ilyenkor hálásan szorongatta meg Pázmán tanár kezét.

- Könnyü a tanár úrnak, mikor olyan egészséges, mint a makk... Én is tréfálnék, ha a tanár úr helyében volnék...

Ezuttal, úgylátszik, komolyabb volt a baj, mint rendesen, legalább erre vallott az a körülmény, hogy Pázmán tanár egy délután meglátogatta a méltóságos asszonyt... Vilma bámulva sietett eléje s a szókimondó Pázmán kerülgetés nélkül meg is mondta, hogy miért jött.

- Méltóságos asszonyom, - szólt szárazon, - küldje el az urát sürgősen Budapestről...

Vilma megdöbbenve nézett rá.

- Miért küldjem el?

- Mert nem állok jót semmiről, ha idehaza marad... Ma megvizsgáltam s az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb nyugalomra van szüksége... Ne vigyen magával egyebet, mint az inasát, meg néhány francia regényt, - aztán fürödjék és pihenjen vagy öt-hat héten keresztül... Az én nézetem szerint az lenne a legjobb, ha a rohrbachi szanatóriumba menne...

- A tanár úr még azt se akarja, hogy én vele menjek?

- Sőt a leghatározottabban megtiltom, hogy vele utazzék...

- És miért tiltja meg?

Pázmán tanár cinikusan vállat vont, aztán megsímogatta a Vilma gömbölyü kis kezét.

- Kedves méltóságos asszonyom, erről én magával nem beszélhetek... Vagy legalább is nem beszélhetek úgy, ahogy akarnám... De körülírni valahogy megpróbálhatom a dolgot... Az ilyen súlyos neuraszténikusnak még azt is megtiltjuk, hogy fűszeres ételt egyék: mert még a fűszeres étel is izgatja... Hogyne izgatná hát az a tudat, hogy egy gyönyörü, fiatal asszony él vele egy födél alatt?... A kedves férjének egyelőre nem szabad másra gondolnia, mint hogy félfürdőket vegyen és alaposan megmassziroztassa magát...

Vilmát annyira megijesztette a tanár beszéde, hogy estefelé elment az uráért a bankba, s egy hosszú gyalogséta alatt rábeszélte, hogy szenteljen az egészségének is öt hetet... Honti előbb makacsul ellenkezett, de mikor látta, hogy a felesége sehogy se enged, szomoru arccal bár, de megnyugodott benne, hogy elutazik Budapestről... Pár napon át, mindenféle hazug kifogásokkal, még húzta-halasztotta az utazást, de végre belátta, hogy hiába vonakodik; s egy áprilisi délután, a bécsi gyorsvonattal kirobogott a nyugati pályaudvarról...

Vilma, mikor a pályaudvarról, ahova az urát elkisérte, hazatért, szigorúan elhatározta, hogy szalmaözvegysége alatt visszavonul a társadalomtól... Első dolga volt, hogy becsöngette a szobalányát, s azon a hangon, melyet P. Márkus Emilia szokott használni a francia szalondrámákban, így szólott a bámuló leányhoz:

- Amíg a méltóságos úr haza nem jön, senki számára se vagyok itthon...

- Klárika kisasszony számára se?

- Hogy kérdezhet ilyen ostobaságot? Klárika kisasszonyt, akármikor jönne is, mindig fogadom...

Ezután magára öltött egy könnyü háziruhát, kikészített egy csomó ujságot és regényt, s kényelmesen elhelyezkedve a legöblösebb karosszékben, az inasnak kiadta a házirendet:

- Délelőtt sehova se megyek, de délután négykor minden nap befogat... Akkor kikocsizom, de lehetőleg a budai részekre, s hat óra felé pontosan itthon leszek... Este nem kell a kocsi, mert színházba mostanában nem fogok menni...

Az inas meghajolt és távozott, Vilma pedig megkezdte a remete-életét. Teát hozatott s nekifeküdt a francia regényeinek, de fájdalom, nem olvashatott nagyon sokat, mert Klárika már a második nap délutánján szélvészként berontott hozzá:

- Kis anyám, mi történt veled, hogy nem látlak?... A cukrászdában már gyászfátyollal akarták bevonni az összes tükröket... Sem ma, sem tegnap nem jöttél el, - már attól tartottam, hogy Isten ments, de legalább negyvenfokos lázad van...

Vilma megcsókolta a kis hugát, sajátkezüleg kiszedte a kalaptűit, aztán nagyot sóhajtva ültette le maga mellé a sietségtől kipirult szép leányt.

- Még legalább négy hétig nem fogsz látni, édes szívecském... Mindaddig nem fogsz látni, amíg az uram vissza nem érkezik Budapestre, mert én a magam részéről nagyon illetlennek találom, ha egy szalmaözvegy-asszony folytonosan mutogatja magát...

- Pedig, ha tudnád, hogy ki kérdezősködött utánad!

- Még kérdezősködtek is utánam? Hát mások is észrevették, hogy nem vagyok ott?

- De észrevették ám! Tegnap délután a belső teremben fagylaltoztunk anyuskával, amikor egyszerre csak odalépett valaki az asztalunkhoz... Harangalaku gérokkot viselt, a kezében pedig a legszebb cilindert tartotta, amit csak egy kalapos fantáziája valaha megalkotott... Aztán meghajolt, bemutatkozott anyuskának, velem pedig, mint a régi pajtásával kezet rázott... Kitalálod, hogy ki volt az?

- A leirásból ítélve, az angol külügyminiszter...

- Nem éppen az angol külügyminiszter, hanem egy százszor, sőt milliószor elegánsabb ember... Szentgróthy gróf... Ha láttad volna, hogy pukkadoztak az összes nemes hölgyek és bárónék!... Csopaki Kurczné és a két leánya látszólag előkelően mosolyogtak, de én a finom kis szememmel rögtön megláttam az ideggörcsöt, ami kedélyviláguk mélyén dühöngött... Képzelheted, hogy mama is kékült-zöldült a nagy megtiszteltetéstől, - hogyisne, amikor a fővárosi mágnások legbüszkébb sarjadéka csak úgy mir nix, dir nix odatelepedik az asztalunkhoz... Szentgróthy gróf azonban úgy viselkedett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, Olga kisasszonynál rendelt egy teát minden nélkül, fölfalt vagy öt-hat sós süteményt, aztán elmondta a mamának, hogy most Rómába készül s husvét utánig nem mozdul ki az örök városból... Egyik unokaöccse ugyanis tanácsos a szentszéki követségünknél... A mama helyeslőleg jegyezte meg, hogy ilyenkor csakugyan Róma a világ legkellemesebb tartózkodási helye... Képzelj el most már engem!... Csak egy hajszál hiányzott, hogy el ne kacagjam magamat, hogyne, mikor a mama komoly arcát láttam s eszembe jutott, hogy még a szépapánk családjából se volt senki se Rómában... Mama épp úgy mondhatta volna, hogy ez idő szerint Peking vagy Singapore a világ legkellemesebb városa... De utóvégre mindegy volt, akármit is mondott, mert a beszélgetést senki se hallotta, de azt látták, hogy a gróf szeretetreméltóan cseveg velünk, s ennyi elég, hogy mindenki megpukkadjon... Szentgróthy még azt is elmondta, hogy Nizzában billiárdozott egy orosz nagyherceggel, aztán egy merész fordulattal hirtelen azt kérdezte tőlem, hogy a bájos rokonom mit csinál?

- Ez a bájos rokon persze én vagyok?

- Eltaláltad... Megvallottam neki, hogy már két napja nem láttalak s azt is elmondtam, hogy szalmaözvegy vagy, mert az uradat felsőbb meghagyás folytán lepedőkbe göngyölgetik valami furcsanevü bajor fürdőhelyen...

- Ezt ugyan fölösleges volt elmondanod...

- Várj csak! A gróf úr erre így szólt hozzám: Szegény kis méltóságos asszony, képzelem, hogy most mennyire unatkozik!

- Az irgalmas szamaritánus!

- Azt feleltem, hogy bizonyosan nagyon unatkozol, mire pillanatig elhallgatott, aztán naivul azt kérdezte tőlem: “Mit gondol, fogad most a szép nénikéje látogatókat?” Tudod, hogy mit válaszoltam neki?

- Mit?

- Azt válaszoltam: látogatókat talán nem fogad, de ha a kegyelmes úr elmegy hozzá, bizonyosan nagy örömet szerez neki...

Klárika ragyogó szemmel mondta ezt, - elvárva, hogy egy csókot kap a nénikéjétől, - de nagy meglepetésére, egészen más történt: a Vilma szeme haragosan megvillant, az arca majdnem kicsattant a felindulástól, s idegesen, bosszankodva szólott:

- Látszik, hogy éretlen gyerek vagy!... Nem gondolod meg, hogy mit csacsogsz, s nekem olyan kellemetlenségeket okozol, amiket a Szentgróthy gróf úr egész lelkéért nem vennék föl...

Klárika ajka, e szavak után, veszedelmesen lefelé görbült, csöpp híja volt, hogy a nagy kisasszony sirva nem fakadt, mire Vilma hizelkedve megsímogatta az égő kis arcocskáját.

- Nana, azért ne ijedj meg, hiszen semmi baj se történt... De okosabb lett volna, fiacskám, ha az én nevemben nem hivsz a házamhoz vendégeket...

Másnap, - Vilma éppen nagyban készülődött, hogy ebéd után szundikálni fog egy órácskát, - az inas lábujjhegyen a szobába lépett.

- Egy úr van odakünn, aki tiszteletét óhajtja tenni a méltóságos asszonynál...

- Hát nem tudtad, hogy senki számára sem vagyok itthon? - szólt Vilma izgatottan.

- Mondtam, hogy a méltóságos asszony nincs itthon, de az az úr kijelentette, hogy őt a méltóságos asszony várja... Meghagyta, hogy csak annyit mondjak, hogy Szentgróthy gróf van itt...

Vilma ledobta a kezéből a regényt, parancsoló arccal az ajtóra mutatott, s hangosan rivallt az ártatlan inasra:

- Mondja meg, hogy itthon vagyok, de nem kivánom fogadni a kegyelmes urat...

Az inas zavartan távozott, Vilma pedig felnyitotta a könyvét, de csakhamar lemondott arról a kísérletről, hogy olvasson: egyetlen szót se értett meg az előtte fekvő regényből... Az idegei még remegtek a felindulástól, a sírás a torkát fojtogatta: maga se tudta, hogy mi történt vele... Talán igaza is volt, hogy ilyen illetlenül viselkedett, - és mégis: most egyszerre azt szerette volna a legjobban, ha a kedvére kisirhatja magát... Egyszerre valami lágy bűnbánat-féle fogta el, úgy érezte, hogy helyrehozhatatlanul megsértett valakit, aki az ő okos és józan lelkében az álmokat, a poézist, a napsugaras boldogságot képviselte... Az ablakon át sokáig mozdulatlanul nézett ki a rügyező fákra, aztán leült az íróasztala elé és levelet írt... Ezt írta:

“Ne haragudjék, rám, nagyon ideges vagyok. Ugy-e megbocsát? Én remélem, hogy ki fogom engesztelni!”

A levelet megcímezte és elküldte, - és nem akadt egy hang, mely így szólott volna hozzá: Szegény, okos hideg Vilmám, hát a te sorsod is az lenne, mint azoké a gyönge kis bolondoké, akik egy férfi pillantásától elszédülnek? Még a te híres energiád, finom ravaszságod is csak addig tartott, amíg a szíved nem volt érdekelve a dologban? Könnyü erősnek lenni, amíg ez a pillanat el nem érkezik, - most mutasd meg, amikor küszöbön a veszedelem, hogy csakugyan erősebb vagy a többinél!