Király Félix.

Vilma egy napon éppen készen volt a toalettjével, a szobaleány a vállára segítette a köpönyegét, amikor az előszoba ajtaján csöngetett valaki. Pár pillanat mulva egy ritka vendég lépett az ebédlőbe, melynek nagy tükre előtt Vilma a kalapját igazítgatta; Király Félix, aki már vagy hat hét óta nem volt látható a Hontiék házatáján.

- Hát téged milyen jó szél hozott erre? - kérdezte a szép háziasszony az unokabátyjától.

Félix komoly arccal csókolta meg a hugocskája kezét.

- Ha füllenteni akarnék, azt mondhatnám, hogy erre volt dolgom s így eszembe jutott, hogy benézzek hozzád... De mivel ma abban a ritka hangulatban vagyok, hogy igazat beszélek, hát megvallom, hogy egyenesen hozzád jöttem...

Vilma beletűzte a drágaköves tűt a kalapjába, összefogta prémes köpönyegét, aztán mosolyogva szólott:

- E szerint valami fontos beszélni valód van velem... Helyes, de arra kérlek, hogy kisérj el kocsimon a Lánchídig... Ugyse szeretek kisérő nélkül menni, mert János ma nem fogta be a lovait s így idegen fiakkert használok. A Lánchídnál majd leteszlek, mert nekem Budán van dolgom...

- És mi dolgod van Budán?

- Ejnye, de szörnyen kiváncsi vagy... Egy szegény özvegyasszonyt akarok meglátogatni, aki rá van utalva a jó emberek segítségére... Ez azonban téged, te világ léhája, aligha érdekel...

Félix helyeslőleg bólintott, de az arca, a tréfás, gúnyos, komédiás arca, oly komoly maradt, hogy Vilma csodálkozva nézett rá. A bámulata még növekedett, amikor Félix így szólott hozzá:

- Nagyon kérlek rá, hogy halaszd el kissé a kocsikázásodat, mert igen fontos beszélni valóm van veled... Vesd le a köpönyeget és a kalapodat is, mert a beszélgetésünk, azt hiszem, hosszabb ideig fog tartani...

Vilmát annyira meglepte az unokabátyja kérése, hogy egy pillanatig zavartan nézett rá, majd levetette a köpönyegét és a kalapját. Ahogy sötétkék kosztümjében, melynek karcsu kabátja alól kivánatosan csillant ki puha selyemblúza, kiváncsian, kissé sápadtan megállott, Félix egy percig néma elragadtatással nézte... Csakugyan bájos és gyönyörü asszony volt: arca meghalványult ugyan kissé, s a szemeit valami sejtelemszerü fátyol árnyékolta be, de volt benne valami megkapó és titokzatos vonás, mely leánykorában teljesen idegen volt tőle... Mindaddig szótalanul gyönyörködött benne, amíg Vilma türelmetlenül meg nem szólalt:

- Halljuk hát azt a komoly mondanivalót!... Azt hiszem szörnyű fontos dolgokról akarsz beszélni velem, ha te ilyen szertartásos és ünnepies vagy...

Félix intett neki, hogy üljön le, aztán maga is helyet foglalt az egyik bőrszéken. És szemét merően a hugára szegezve, szokatlan, izgatottságtól remegő hangon szólott:

- Az imént azt mondtad, hogy egy szegény özvegyasszonyt akarsz meglátogatni... Kijelentem, hogy nem beszéltél igazat, szegény Vilmám... A te özvegy asszonyodat Szentgróthy grófnak hívják... Nem a szegény özveggyel akarsz jót cselekedni, hanem a gazdag és előkelő kegyelmes úrral...

Csöndesen, alig hallható hangon mondta ezt, de Vilma lángoló arccal ugrott föl a helyéből. És nyersen, magánkívül kiáltotta, miközben a bájos arca csodálatosan megváltozott:

- Megbolondultál?

- Nem bolondultam meg, szép Vilmám, de értek valamicskét a pszihológiához... Elég vén bűnös vagyok hozzá, hogy az ilyen kezdők lelkében olvasni tudjak... És nem is én vagyok az egyedüli, akit ilyen borzasztóan megszomorítottál...

Vilma remegő ajakkal nézett rá, Király Félix pedig zavartalanul folytatta:

- Nem én vagyok az egyedüli, s talán én gondolnék a legutolsónak arra, hogy téged ilyesmivel meggyanusítsalak... De van valaki, aki előtt egyetlen gondolatodat se titkolhatod el, aki halálos rémülettel figyel rád hetek és hónapok óta... Tudod, hogy kicsoda?... Az édesanyád... És az anyák szeme, szegény Vilmám, sohase szokott tévedni...

A fiatal asszony hangtalan rémülettel nézett a látogatójára, aki most csendesen bólintott a fejével.

- Ha semmi se vett volna rá arra, hogy ebben a tónusban beszélgessek veled, az édesanyád könnyeiért még annak is kiteszem magamat, hogy az életedben se beszélsz többet hozzám... Lehet, hogy az inasoddal fogsz kidobatni, de azért megmondom, hogy rossz útra tértél, szegény hugocskám... Még nem vagy bűnös, de már csak egyetlen hajszál az, mely az alávalóságoktól és piszkosságoktól elválaszt... És hidd meg, majdnem elfacsarodik a szívem, mikor téged ilyenekkel vádollak...

Közelebb húzta a székét Vilmához, aki most már dacos pillantással nézett rá.

- Az én okos és józaneszü Vilmám, mint rossz asszony: ha ez megtörténhetik, akkor már egyáltalában nincs tisztesség ezen a világon... A te tiszta, kék szemeddel, a te erős energiáddal és akaratoddal, a te becsületes jellemeddel nem lehet valaki olyanná, mint azok az alávaló, hisztérikus teremtések, akik minden lelkiismereti furdalás nélkül tudják megmérgezni egy jó ember életét... Hogy te piszkos bujkálásokat, hitvány cselszövéseket eszelj ki, csakhogy a bűnödhöz hű maradhass: ha ez lehetséges, akkor nem is érdemes élni többé... Vilmám, okos Vilmám, becsületes Vilmám: nézz a szemembe, s mondd meg nekem, hogy csakugyan képes lennél-e ilyesmire?

Megszorította a fiatal asszony kezét, s a nagy, gyermekes szemében könnyek csillogtak... Oly őszintén, annyi melegséggel beszélt, hogy a Vilma pillantásából eltünt az előbbi dacos pillantás; a rózsás arca égett a felindulástól, s a hangja vibrált a visszafojtott könnyektől:

- Ne mondd, hogy okos vagyok, mert én se vagyok okosabb, mint a többi szerelmes asszony... Minden asszony egyforma, ha egyszer a szíve megszólal... Szeretem azt az embert és boldog akarok lenni: ehhez nekem is van jogom... Ki kényszeríthet arra, hogy így éljem le az életemet?... Azt hiszed, hogy a vagyon meg a fényűzés kárpótolhatja az embert azért, hogy az igazi boldogságról lemond? Akkor inkább ma halok meg, mint holnap, mert sohase lesz erőm hozzá, hogy csak a szenvedésnek és a lemondásnak éljek...

Megindító kétségbeeséssel mondta ezt és Félix néma meghatottsággal nézett rá. Mily szép, mily bájos volt így, mennyivel tökéletesebb még, mint viruló leánykorában! A szenvedés valami lágy kifejezést adott az arcának, valami puha asszonyi vonást, melyért meg szoktak őrülni a férfiak... Félix megcsókolta a huga forró kezét és halkan szólott:

- Édes kis Vilmám, ha tudnád, mennyire sajnállak!... Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy én, a léha és könnyelmű fráter, kénytelen vagyok rá, hogy így beszéljek te veled, akire mindig úgy néztem föl, mint nálam erősebbre és okosabbra... De ezen túl kell esni, mert csak egy rossz álom lehet az, mely téged ennyire megváltoztatott... Föl fogsz ébredni, mert te nem olyan anyagból vagy, mint a hitvány és haszontalan asszonyok... Nézz körül és dörzsöld meg a szemedet: a szenny, a titkolódzás, a hazugság nem méltó a te tisztaságodhoz és becsületességedhez... Szereted azt az embert? Nem igaz, százszor mondom, hogy nem igaz; csak a perverz írók mondhatják, hogy olyas valakit is szerethetünk, aki a becsülésünkre nem érdemes... És becsülheted-e azt, aki egy jó embert boldogtalanná akar tenni?... Egy érzéki ember pillanatnyi gyönyörűségéért akarod-e kockára tenni egy tisztességes férfi egész életét, egész nyugalmát, amit oly nagylelkűen rád bízott? Vilmám, ébredj föl, nézz a szemembe: te nem fogsz rossz lenni, te nem vagy képes rá, hogy alávaló légy!... Elfeledheted-e valamikor, hogy ez a szegény, nagy gyerek sírva borult a válladra, s mindenét neked adta, mert csak benned és általad él?... Meg tudnád ölni azt, aki a megholt atyád után a legjobb volt hozzád?... Nem, én tudom, hogy csak álmodtál: neked a becsületes asszonyok büszkeségével kell végigjárni földi utadat, azzal a tudattal, hogy egy derék embert boldoggá tettél...

Elhallgatott és könnyezve tekintett a hugára; Vilma az asztalra borult és keservesen sírt... Talán kis gyermekkora óta most sírt először hangosan... Édes, bűnbánó könnyei végigfolytak rózsás arcán s megnedvesítették szőke haját; egész alakja reszketett a felindulástól, a szégyentől, a meghatottságtól: a rossz álomból, mely majdnem elvette a józan eszét, fölébredt...