A hatodfél-kilós úr.

Egy kora tavaszi napon, jóval éjfél után, zárt fogat állt meg a nyugati pályaudvar előtt. Az inas leugrott a bakról s kitárta a kocsi ajtaját: aztán alázatos hajlongással segítette le azt a fiatal hölgyet, aki a sötétkék plüsstakaró alatt helyet foglalt. A másik oldalon ezalatt egy havelockos ifjú úr ugrott ki sietve a kocsiból.

- Nem késtünk le? - kérdezte a fiatal nő aggódva.

Az inas megnézte az óráját.

- Nem, méltóságos asszony, csak tíz perccel múlt el tizenkét óra. Az orient express csak egy óra előtt érkezik Budapestre.

Vilma, - mert ő volt a fiatal hölgy - mosolyogva összébb fogta a köpönyegét, aztán jókedvűen belekarolt a kisérőjébe. És miközben a pályaudvar nagy várakozó csarnokán végigmentek, leányos zavarral szólott:

- Honti nagyot fog nézni, ha engem ilyen késő éjszakán itt talál!... De mivel a gyóntatóapám megparancsolta, hogy jó feleség legyek, hát szívesen feláldozom az éjszakai nyugalmamat, csakhogy bizonyosan a mennyországba jussak!...

A fiatal ember - kell-e mondanunk, hogy ő meg Király Félix volt? - helyeslőleg bólintott.

- Bravó, meg vagyok elégedve a tanítványommal... Vilma méltóságos asszony a mai napon megérdemli, hogy egyest kapjon a feleségtanból...

Vagy tizenöt percig ott sétálgattak a perronon, amikor végre élénkség támadt az üvegfedél alatt s az orient express tompa dübörgéssel berobogott a pályaudvarra. A mélyen alvó utasok közül csak egyetlen férfi szállt ki a magyar fővárosban: Honti úr, a Közgazdasági Bank igazgatója. Mivel Vilma és Király Félix óvatosan elbújtak a podgyászhordók mögé, a vezérigazgató nem vette észre, hogy várják s szigorúan, de kissé álmos szemmel adta át a holmiját a vasúti személyzetnek. Aztán maga is megindult a kijárás felé s ugyancsak nagyot nézett, amikor hátulról egy kicsike kéz ingerkedve befogta a szemét.

- Halljuk, eltalálja-e, hogy ki van itt? - kérdezte a kicsi kéz tulajdonosa.

Honti izgatottan hátra fordult, aztán egyszerre könnybe lábadt a szeme.

- Drága kis anyám, te ilyen késő éjszaka reám vársz?... És még ezt a szegény korhelyt is elraboltad egy éjszakára az orfeumtól?... Megérdemelnétek, hogy jól összeszidjalak benneteket, de annyira boldog vagyok, hogy még ezt a hallatlan könnyelműséget is megbocsátom...

Meghatottan a szívére szorította a feleségét, majd nyájasan megveregette a Király Félix vállát:

- Köszönöm, édes fiam, amiért ilyen kedves és udvarias voltál!... Mondhatom, hogy nagy örömet okoztatok nekem...

Mindenáron kényszerítette a fiatal urat, hogy az ő kocsijukon jöjjön be a városba, bár a tapintatos Félix erősen kardoskodott; hogy ő külön kocsin hajtat el az orfeum elé, ahol a Közgazdasági Bank egész folyószámla-osztálya várakozik rá. Honti azonban erőszakkal felkényszerítette a kocsira, sőt a kapunál még azt a propoziciót is fölvetette, hogy Félix, a viszontlátás örömére, náluk igyék még egy csésze teát. De a fiatal ember most már szigorúan megrázta a fejét.

- Kutyakötelességem ugyan, hogy a vezérigazgatóm parancsának engedelmeskedjem, de ezúttal bátor vagyok átlépni a viharos ellentállás terére... Mert bár a vezérigazgatómat tisztelem és becsülöm, de arra, hogy becstelenséget elkövessek, még az ő kedvéért sem vállalkozom...

- Becstelenség, ha nálunk iszol meg egy csésze teát? - kérdezte Vilma bámulva.

- Az mindig az időtől és a körülményektől függ, szép húgom... Ha holnap délután megkinálsz egy csésze teával, azt mindenesetre köszönettel elfogadom... De ma este... már megbocsáss... ez egyszerűen impertinencia lenne a részemről..

- És miért lenne ma nagyobb impertinencia, mint holnap?

- Azt ne én tőlem kérdezd, hanem azoktól a középkori törvényhozóktól, akik nagy bölcsen törvénybe iktatták a következő paragrafust: Aki penigh a hosszú idő után összetalálkozó szerelmeseket zavarni merészeli, előbb lófarkon hordoztassék körül a városon, aztán vágassék négy darabra, hogy intő jelül szolgáljon mindeneknek!...

Vilma tréfásan arcul ütötte keztyűjével Félix urat, Honti pedig nevetve így szólott:

- Ez a fiatal ember fölöttébb szemtelen, de hogy igaza van, azt nem lehet letagadni... Egyezzünk ki hát vele méltányos módon: a csésze tea helyett legközelebb egy pezsgős ebédet kap...

Jólelkűleg magához ölelte Félixet, aki hódolattal kezet csókolt bájos hugának, majd nagyot sóhajtva megindult az orfeum felé. De a kocsiúton még egyszer megállt és bánatosan megrázta a fejét.

- Mi bajod? - kérdezte Vilma nevetve. - Ha netalán arról lenne szó, hogy tíz-tizenöt forinttal kisegítselek...

Félix keservesen intett, aztán az érzés reszkető baritonján rebegte:

- Pénzről, nyomorult pénzről beszélsz nekem?... Nem hitvány anyagi dolog az, ami az én szívemet elfacsarja, hanem az a tudat, hogy én egyedül indulok neki a sötét éjszakának, míg ti... De jobb erről nem beszélni, mert mindjárt megpukkadok irígységemben...

Vilma hangosan elnevette magát, aztán dévajkodva szólott:

- Még szerencse, hogy gyorsan meg fogsz vígasztalódni... Az orfeumban találsz majd egy-két résztvevő lelket, amely a nagy bánatodat megosztja veled...

A fiatal úr kezét a szívére szorítva távozott, Hontiék pedig fölmentek a lakásukba. Karonfogva haladtak fölfelé a lépcsőkön, s a vezérigazgató azt a megfigyelést tette, hogy a felesége megváltozott a távolléte alatt... A hangos, kissé túleleven Vilma szinte alázatosan húzódott melléje a homályos lépcsőházban s halkan, asszonyos szelídséggel kérdezte:

- Édes kis uram, ugy-e elfújták a rossz kedvét és az idegességét? Ha tudná, hogy milyen türelmetlenséggel vártam haza!... Annyira vártam, hogy majd csaknem megbetegedtem belé...

Honti magához szorította a felesége lángoló arcát s a könnyezésig meghatva suttogta:

- Én nem tudom elmesélni neked, hogy micsoda érzések közt vártam ezt a napot!... Én csak most tudtam meg igazán, hogy te, drága szívem, mim vagy nekem...

A lakás fényesen ki volt világítva, az ebédlő asztala szinte roskadozott a gazdag hideg buffet terhe alatt, a szamovár alatt pedig kisérteties kék láng lobogott. Vilma hizelkedve kiszolgálta az urát, aztán alázatosan odakuporodott az ölébe... És csöndesen, álmodozva, kissé szomorúan szólott:

- Mondd, meg tudsz-e bocsátani nekem?... Ha szeretsz, akkor mondd azt az egy szót, hogy megbocsátasz...

- Mit bocsássak meg? - kérdezte Honti bámulva.

- Ne kérdezd, csak súgd a fülembe, hogy megbocsátasz... És sohase kérdezd, hogy mi az a nagy bűn, amit elkövettem ellened...

Honti tágra nyílt szemmel, de egy gyermek megingathatatlan bizalmával tekintett a felesége szemébe és megindúlva rebegte:

- Én lennék az, aki teneked megbocsát valamit, én, aki egész életemen át se tudom meghálálni, hogy ennyire boldoggá tettél?... Hiszen sokszor azt hiszem, hogy csak egy hihetetlen álmot élek... Mert nem álom-e, hogy a te fiatalságodat és jókedvedet mindig itt érzem körülöttem?...

Hálásan odahajolt a feleségéhez, hogy a haját megcsókolja, de Vilma egy hirtelen mozdulattal megelőzte; egyszerre odaborult az urára, s forró ajkát odatapasztotta a férfi kezére... Ismét kezet csókolt néki, mint egyszer, régen, fiatal, rózsás leánykorában, amikor Honti sírva könyörgött hozzá, hogy a felesége legyen. Mi történt az okos, a szenvedélyes, a derüs lelkében, hogy asszonyi méltóságáról ennyire megfeledkezett?... Akkor bizonyosan tudta, hogy a gyönge Hontit még jobban magába bolondítja az alázatosságával, de mit akart most, amikor a férfi már úgyis tehetetlen rabszolgája volt?... Csakugyan az őszinte bűnbánat lett-e úrrá a lelkében?... Tudatára ébredt-e valóban annak: mily végtelen hálával tartozik e jó és nemesszívü embernek, aki rangot és poziciót adott neki s hercegi fényűzéssel vette körül?... Az asszonyok titokzatosan finom ösztönével érezte-e meg: milyen feneketlen, sötét mélységbe ugornak, ha a jólét, a vagyon, a csillogás e kivánatos milieujét megkockáztatná egy bizonytalan szerelmi kalandért, mely arra kényszerítené, hogy piszkos rejtőzködések, hazug kifogások közt töltse az életét?... Józan és becsületes lénye megundorodott-e attól a szennytől, melybe a hűtelen asszonyok elmerülnek s a léha fiú erkölcsi prédikációja fogékonyabbá tette-e az ura jósága, szerelme és önfeláldozása iránt?... Mindezekre a kérdésekre csak az a hatalmas lény tudott volna választ adni, aki az asszonyok szövevényes lelkében is úgy olvas, mint a nyitott könyvben... De akárhogy volt, a Honti szemét elborították a könnyek, a szíve pedig elfacsarodott attól a boldogságtól, hogy ez a virágzó, édes, kékszemü teremtés e pillanatban egészen az övé... Oly erővel szorította magához a feleségét, hogy szinte maga is belesápadt, s lehunyt szemmel, az izgatottságtól remegve suttogta:

- Sokat szenvedtem, de ez a perc mindenért kárpótol... Nézz rám... jőjj közelebb hozzám... hadd érezzem, hogy ezúttal nem álmodom...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy tavaszi napon volt, májusban, mikor az akácfák virulni kezdenek a budapesti körutakon, mikor száz és száz csillogó színfolt reszket az aranyos napsugárban, a szerelem és az ifjúság gyöngyvirágillatos évadja derekán: a Közgazdasági Bank előtt kékselyembéléses landauer állt meg. A fogat belsejéből egy tavaszikabátos fiatal asszony szállt ki, utána pedig egy délfrancia kosztümbe öltözött hölgyet segített ki az egyenruhás inas; ez a hölgy, egy fölöttébb furcsán pislogó, pólyás legénykét tartott vigyázva a karjai közt.

Dél volt, pár perccel egy óra előtt. Az aszfalton elegáns sétálók sürögtek, a kirakatok ragyogtak a verőfényben, tarka automobilok száguldtak el az olajfestékes palota előtt. A bankból most áradt kifelé a hivatalnokok serege; trécselő, cigarettázó fiatal urak, akiket a napi munka távolról se bágyasztott el annyira, hogy a járó-kelő asszonyokat szemügyre ne vegyék...

A fiatal asszony gyöngéd pillantást vetett a babára, azután mosolyogva szembenézett a fiatal urakkal. Mindannyian meglepetve kapták le kalapjaikat, azután szerényen el akartak tünni az utca forgatagában, de Hontiné - mert ő volt - megbotránkozva rázta meg aranyszőke fejét s neheztelve, sértődött hangon szólt:

- Ejnye, hát meg se nézik a kis fiamat?

A következő pillanatban lelkes ifjúság vette körül a pólyás legényt és a délfranciaországi dadát. A sokaság mindinkább szaporodott s az ifjú csirkefogók, alattomos pillantást vetve a bájos mamára, őszinte bámulattal kiáltották:

- Milyen gyönyörü gyerek, egészen a méltóságos asszony... Ugyanaz a kék szeme van és ugyanaz a gyönyörü, pisze orrocskája...

Wogenheim Gyula kivette a fiatal urat a dadája kezéből és miközben a magasba emelte, artikulálatlan hangokat hallatott... Cauders Félix rapszodikus kiáltásokba tört ki, lelkesen, szinte fanatikusan ismételve:

- Becsületemche, sohase láttam ilyen gyönyöchü techemtést...

Vajjon a mamát vagy a kis babát gondolta-e, az e pillanatban megfejthetetlen titok maradt...

Rubin és Rauch - a cégvezető és a börzei disponens - örömrikoltva kezet csókoltak a méltóságos asszonynak, a babára vonatkozólag pedig kijelentették, hogy ezidőszerint ez a legszebb gyerek Budapesten... És míg Hontiné anyai büszkeséggel hallgatta a bókjaikat, ők a földig hajolva távoztak, csak a biztos távolságban szólva egymáshoz:

- Was sagen Sie da dazu? Schön, was?...

Egy órakor Király Félix is megjelent a kapu aljában s megpillantva a babát, komolyan így szólt:

- Illetlen fickó, talán kezet csókolnál a nagybácsidnak?... Hát ezért öregedtem meg becsületben, hogy még a kisöcsém se tiszteljen?

A baba nem reagált erre a felszólításra, csak az édesanyja mondta ragyogó szemmel:

- Ne beszélj ilyen hangon ezzel az úrral, mert ez az úr hatodfél kilós, ha tudni akarod...

A hatodfél kilós úr e pillanatban kétségbeesett kisérleteket tett, hogy kezét a pólyából kiszabadítsa. Látván azonban e kisérletek hiú voltát, legalább boldogan repesni kezdett a vezérigazgató úr ő méltósága felé, aki most a foyerből az utcára lépett...