A fátyolos hölgy

- A férfiak önzését, - mondta az öreg Jablonkay ezredes, akit az olvasóteremben afféle szerelmi szaktekintélynek tartottak, - semmi se bizonyítja jobban, mint az a történet, mely harminc és egynéhány évvel ezelőtt esett meg egy testi-lelki pajtásommal, amikor még mind a ketten hadnagyok voltunk. Ő maga mesélte el nekem a kis epizódot, pedig becsületemre mondom, hogy nem volt mit dicsekednie vele.

Ez a fiatal katona bizonyára nem született arra, hogy a tudományos akadémiák számára értekezéseket írjon, mert nem túlzok, mikor azt állítom, hogy annyi komolyság se volt benne, mint egy cserebogárban, vagy egy szitakötőben. Örökké kalandokon és léhaságokon járt az esze, s a jelleme akkor se változott meg, amikor egy bájos, fiatal és előkelő leány annyira belebolondult, hogy feleségül ment hozzá.

A házasság nem volt boldog: a hadnagy teljesítette ugyan a férji kötelességeit, a társaságokban szorgalmasan megjelent a fiatal asszonnyal, a színházi páholyokban, a mulatságokon is mutatkozott vele, de ha becsülettel megszökhetett hazulról, bizony nem volt ő az a legény, aki a kínálkozó alkalmat föl ne használta volna. A kaszinóban azután is nagy pénzekben kártyázott, de ennél még sokkal nagyobb baj volt, hogy olyan nőszemélyek után futkosott, akiket egy napon ugyancsak nem lehetett volna emlegetni a feleségével.

Már vagy két esztendő óta tartott ez a különös házasság, a fiatal teremtés mind lemondóbb arccal mutatkozott nagy néha az ura karján, amikor Kuthy, - így hívták a barátomat, - egy napon földúlt arccal hívott félre a tiszti kaszinóban, ahol épp a köteles fegyelemmel hallgattuk a kövér őrnagy anekdotáit.

- Baj van, - mondta sápadtan, miközben magával cipelt a teljesen kihalt olvasószobába.

- Miféle baj?

- A feleségem megcsal valakivel, akit még nem ismerek.

- Megbolondultál?

- Te se hiszed, ugy-e, hogy ilyesmire képes? Hát olvasd el ezt a levelet, majd másképp beszélsz.

A zubbonyából egy összegyűrt papirdarabot szedett elő, amelyen a következő sorok állottak:

“Ön nyugodtan kártyázik és udvarol, de azt eszébe se jut megkérdezni, hogy a felesége ez idő alatt mivel szórakozik? Pedig, ha kíváncsi lenne rá, olyan ujságokat hallana, amelyek okvetlenül érdekelnék. Ő nagysága se esett ám a feje lágyára, s ha csak arról van szó, hogy vigasztalót szerezzen magának, hát bizonyos lehet benne, hogy ő is fog találni egy vállalkozó szellemet. Sőt, ha éppen tudni akarja, már szerencsésen meg is találta ezt a részvevő lelket... Ha egyszer estefelé elfáradna a Serfőző-utcába, talán a saját szemével meglátná azt a lefátyolozott hölgyet, aki sietve, remegő léptekkel tünik el a 10. számu házban. Nem mondom meg, hogy kicsoda ez a hölgy, de ha a fátyolát ügyesen föllebbenti, azt hiszem, nagyot fog kiáltani meglepetésében. A többit most már egészen önre bízza: - Egy úr, aki sokat jár a Serfőző-utcában.”

- Mit szólsz ehhez a levélhez? - kérdezte Kuthy, miközben a kezemet lázasan megragadta.

- Azt mondom, hogy ostoba rágalom... Piszkos és alávaló rágalom, mint a többi, amit a névtelen levélírók a tollukra vesznek... Különben hiszen megvan a módod hozzá, hogy önmagad kideríthesd az igazságot.

- Hogyan?

- Egyszerüen úgy, hogy két-három napon át csakugyan el fogsz menni a Serfőző-utcába. Ha az a gazember igazat beszél, akkor bizonyosan találkozni fogsz a fátyolos hölggyel...

- És ha találkozom vele, akkor ütött az utolsó órája, - mondta Kuthy hadnagy, miközben a levelet visszadugta a zubbonya zsebébe.

Nem akartam elbocsátani, mert féltem tőle, hogy valami ostobaságot cselekszik, de csak nagy fáradsággal tudtam rávenni, hogy még vagy félórát ott töltsön a kaszinóban.

- Mit akarsz most? - kérdeztem tőle vállatvonva. - E pillanatban öt perccel mult négy óra, az elfátyolozott hölgy pedig csak alkonyattájt szokott megjelenni a Serfőző-utcában. Ha azt nem akarod, hogy a külvárosi utcagyerekek utánad fussanak, akkor várd be itt nyugodtan az estét... A gyilkolástól, semmit se félj, nem fogsz elkésni...

A rábeszélésemre ott maradt az olvasószobában, rágyujtott egy szivarra, melyből többet elrágott, mint fölfüstölt, s közben olyan módon kapkodott a fejéhez, mintha egyenesen megőrült volna.

- A tűzbe tettem volna érte a kezemet, - mondta elkeseredve. - Ha ez az asszony képes volt arra, hogy alávaló legyen, akkor nincs többé becsületes asszony az egész világon...

Bár a pillanat nem igen volt alkalmas arra, hogy erkölcsi prédikációkba bocsátkozzam, mégis szükségesnek tartottam, hogy a szomoru alkalomból kissé megmossam a barátom fejét.

- Most beláthatod, hogy mennyi fájdalmat okoztál a feleségednek, - mondtam szigoruan. - Ugy-e, hogy kétségbeejt az a tudat, hogy ez a szegény teremtés esetleg a más férfi udvarlását meghallgatta? De arra még egy pillanatig se gondoltál, hogy a feleséged is hányszor esett kétségbe, mikor a kalandjaidat besúgták neki...

- Nagyon furcsa, hogy most ilyen szamárságokon jár az eszed, - mondta Kuthy hadnagy bosszusan.

Közben hatot mutatott az olvasóterem órája, s mivel a barátomat most már hajókötelekkel se lehetett volna ott tartani tovább a kaszinóban, én is felkerekedtem vele, hogy elkísérjem az Isten háta mögött fekvő Serfőző-utcába. Egyedül semmi szín alatt se engedtem volna elmenni ebben a lelkiállapotban, mert csakugyan attól lehetett tartani, hogy valami borzasztó és helyrehozhatatlan őrültséget követ el.

Jó másfélóráig leskelődtünk a külvárosi házak között, de már hét, sőt nyolc óra is elmult, anélkül, hogy a fátyolos hölgyet megpillantottuk volna. Mikor a távoli, Bakács-téri templomban az óra félkilencet ütött, végre kifogyott a Kuthy hadnagy türelme.

- Azt hiszem, megtudta, hogy várakozom rá, - mondta izgatottan.

- Hát mit fogsz tenni?

- Hazamegyek és egyenesen megmutatom neki a névtelen levelet. Nyugodt lehetsz, hogy a legelső szaváról megismerem, vajjon csakugyan megcsalt-e? És ha megcsalt, akkor leszámolok vele, arról bizonyos lehetsz...

Elkísértem egészen a kapuig, s ha az illendőség vissza nem tart, talán a lakásba is fölmentem volna vele, annyira aggódtam, hogy valami ostobaságot cselekszik. De a kapuban sietve kezet rázott velem, miközben vésztjóslóan így szólott:

- Most már nincs szükségem tanura...

Nem tartozom a nyughatatlan vérü emberek közé, sőt elmondhatom, hogy nagyon ritkán voltam izgatott életemben, de azon az éjjelen nem igen hunytam le a szememet. Folyton együgyü rémképeket láttam, s úgy képzeltem, hogy a szép Kuthyné piros vére talán épp ebben a pillanatban ömlik végig a hófehér vánkosokon... Az izgatottság később annyira elfogott, hogy felöltöztem s a Kuthyék lakása elé hajtattam, szinte reszketve a félelemtől, hogy csoportosulást fogok találni a kapu előtt. De az utca kihalt és üres volt és a másodemeleti lakás ablakaira misztikus titokzatossággal bocsátkoztak le a csipkével diszített selyemfüggönyök...

Másnap már korán reggel ott voltam a kaszárnya mellett levő kávéházban, ahol a barátommal reggelizni szoktam. Úgy tettem, mintha ujságot olvasnék, de a szemem mindegyre az ajtón járt, s mondhatom, hogy óriási kő szakadt le a szívemről, amikor félkilenc felé viruló frisseségben láttam belépni a mosolygó Kuthy hadnagyot.

- Mi ujság? - kérdeztem tőle, míg a szívem dobogott a fölindulástól.

A hadnagy jóízüen elnevette magát.

- Mondhatom, hogy különös fiu vagy, - mondta vállatvonva. - Te olvasod a reggeli lapokat és tőlem kérdezed, hogy mi ujság?

- Ne légy ostoba, jól érted, hogy mit akarok tudni, - szóltam bosszusan.

- A névtelen levélről beszélsz?

- Persze, hogy arról.

A hadnagy beletette a cukrot a teájába, kedélyesen megkeverte a forró italt, aztán jólelküleg megcirógatta az arcomat.

- Csacsi vagy, - mondta jóakaró lenézéssel, miközben boldog gyermek módjára tekintett a szemem közé. - Hát te egy pillanatig is tudtál hinni abban, hogy Mariska hűtelen lenne hozzám?

- Úgy emlékszem, hogy nem én voltam az a csacsi, - szóltam csodálkozva.

- Te voltál, mert én ugyancsak nem vettem komolyan az egész dolgot. Mindjárt tudtam, hogy valami bolondos tréfáról van szó, s amint kiderült, nem is csalódtam, mert a névtelen levelet nem valami gaz rágalmazó írta, hanem a feleségem ő nagysága. Az este sírva bevallott nekem mindent, s azt is elmondta, hogy csak a féltékenységemet akarta próbára tenni. Valami haszontalan barátnője ugyanis telebeszélte a fejét azzal, hogy én egy szinésznőbe szerelmes vagyok...

Diadalmasan megveregette a vállamat, s aki így látta, ugyancsak nem ismert volna benne arra a felbőszült tigrisre, aki tegnap este oly vérbeborult aggyal járt-kelt a külvárosi Serfőző-utcában... Olyan jókedve volt, hogy a pincérnek egy forint borravalót adott, az öreg pénztáros-kisasszonynak pedig, aki ott szokott bóbiskolni a likőrös üvegek között, gavallérosan megcsipkedte az állát...

Félóra mulva átmentünk a kaszárnyába - és ekkor, míg a sáros kocsiúton keresztülbaktattunk, a barátom egyszerre megszólalt. Csak pár szót mondott, de ez a pár szó megdöbbentő tükre volt a férfiak hihetetlen önzésének, oly frappáns és hűséges tükre, hogy még most, harminc év mulva is mindig visszagondolok rá, amikor a férfihűségről szó esik. Ezt mondta:

- Jobb szeretem egy vak lónál, hogy az az ostoba félreértés kiderült... Ma délután légyottom van egy gyönyörü asszonnyal, s ki az ördög tudna olyan cinikus lenni, hogy ilyen lelkiállapotban légyottra menne? De most, hogy a Mariskám hűsége ismét oly tisztán ragyog, mint a nap az égen, Istennek hála, semmi se kényszerít arra, hogy azokról az édes csókokról lemondjak...