A pezsgő

Éjfél körül járt az idő, de az étterem még tele volt vendégekkel. Aznap új operettet adtak a Népszínházban, angol operettet, melyben minden mondat után táncot járnak, s a földszint, a páholyok szép asszonyaiból jutott egynéhány az új vendéglőnek is, amelyet az őszi évad elején nyitottak meg az egyik elegáns belvárosi utcában. A tulajdonos Londonból hozta a szaktudományát, s több évi magas szolgálat után - nagyhercegeket, sőt aktiv királyokat is kiszolgált - egy napon elfogta a honvágy, s az angol klubok mintájára nagyuriasan kényelmes restaurant-t nyitott az előkelő Budapest számára. A szép helyiségnek csakhamar híre futott, de mivel a pénzpiac helyzete sok idő óta nyomott volt, az ambiciózus mesternek még nem igen volt alkalma arra, hogy magát és fényes vállalatát kitüntesse. Ez volt talán a legelső este, amikor a pompás helyiség egészen megtelt, s a pincérek, - csupa pompás, kiválogatott fickó - élénk sürgéssel-forgással szaladtak ide-oda az asztalok körül.

Szemben a tejüveges bejárattal virágokkal díszített, hófehér asztal mellett, egy gyönyörü, délceg termetü aggastyán ült. Domboru mellén ragyogó redingot feszült meg, gomblyukában pedig egy szál harmatos gardénia ékeskedett. Az aggastyán pompásan ápolt diplomata-szakálla fagyos nyugalommal lebegett a rózsásan derengő hal fölött s mikor kiegyenesedve, ajkához emelte a poharát, egy egzotikus rendjel drágakövei csillogtak meg a káprázatos világosságban. Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy e vendég az angol felsőház tágja: aki Indiából, vagy egy más gyarmatból hazatérve, vetődött egy félnapra Budapestre.

Az aggastyán izletes menüt rendelt, vacsora után pedig, mikor a pincér a csemegés tálat elvitte előle, az öreg Bock egy kitünő gyártmányára gyujtott. Jó ideig szótlanul nézegette az étterem vendégeit, azután egy szemhunyorítással magához intette a lesben álló pikkolót.

- Micsoda pezsgőtök van, kis fiam? - kérdezte a babszemnyi legénytől.

A gyerek behunyt szemmel recitálta végig a divatos pezsgőgyárak nevét.

- Tudod mit? - mondta az öreg úr nyájasan. - Hozz egy palack jéghideg Moët és Chandon-t...

Ha valaki akkor a pikkolóval a konyhába szalad, különös, sőt érthetetlen dialóg üti meg odakünn a fülét. A gyerek ugyanis megrendelte a pezsgőt, a vendéglős pedig kíváncsian nézett föl a számolókönyv lapjairól.

- Hova lesz a pezsgő?

- Az öreg grófnak az első fülkében, - válaszolta illedelmesen a kis fiu.

- A rendjeles öreg urnak?

- Igenis, főnök úr...

A vendéglős ekkor hangosan elkáromkodta magát, majd e furcsa, sőt érthetetlen szavakra fakadt:

- A vén svihák, úgy látszik, szemtelen...

Aki e rejtélyes szavak indító oka iránt érdeklődik, azt fölkérem, hogy maradjon itt velem, amíg az étterem úgy félkettő táján kiürül. Mert ez az az időpont, mikor az öreg szenátor is komolyan készülődni kezd a távozásra...

*

Ekkor történt ugyanis, hogy a vendéglős - konyhai búvóhelyét elhagyva - komoly arccal belépett az étterembe. Egy darabig haragosan nézett a sürgölődő pincérekre, fülön csípett egy pikkolót, aki az asztalkendőről hanyagul söpörte le a morzsákat, majd erős elhatározással odalépett az aggastyán asztala mellé.

- Ön ma este pezsgőt rendelt vacsora után! - szólott szigorúan az étterem legelegánsabb vendégéhez.

Az öreg úr szégyenkezve elmosolyodott, mint a gyermek, akit váratlanul huncutságon kaptak.

- Igen, hozattam egy palack Moët és Chandont... A vacsora nagyon is bőséges volt, s a hal meg a fácán után az ember szomjazik egy kis pezsgőre. És őszintén szólva, abban a hitben voltam, hogy a pezsgő együtt jár a vacsorával...

A vendéglős e szavakra megvetéssel huzta föl bozontos szemöldökét.

- Tisztelt úr, ön most füllent... Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a pezsgőről szó se volt a szerződésben... Sőt a borokra nézve is abban állapodtunk meg, hogy csak a palackok lesznek igaziak, az ital ellenben közönséges kocsisbor lesz... Most tehát - hogy enyhén szóljak - tudva letagadja az igazságot...

Az aggastyán mentegetőző mozdulatot tett, a vendéglős azonban szigoruan folytatta:

- Nem hiába, hogy az első perctől fogva nem bíztam önben, látom, hogy az emberismeretem most se csalt meg... Jól tudja, hogy tizenhat szerződött vendég vacsorált itt ma este, de egyik se engedte meg magának azt a szemtelenséget, hogy francia pezsgőt hozasson... Mindannyian kitünően vacsoráztak, de a különböző fogások mellé ugyanazt a kocsisbort itták... Valamennyien teljes megelégedésemre működtek, mert a rossz italt olyan arcjátékkal szürcsölték, mintha a zöld pohárban csupa rajnai, meg mozeli bor lenne... De ön... A bor úgyszólván érintetlenül maradt a poharában, mert már a halnál azon járt az esze, hogy pezsgőt hozat...

Az öreg úr lesütötte a szemét.

- Bocsásson meg, de valaha nem gondoltam, hogy ilyen kenyérkeresetre szorulok. Magamnak is virágzó borüzletem volt s az egész Tiszamentén az én ügynökeim kószáltak, így hát értek valamicskét az italhoz, s becsületszavamra állíthatom, hogy a maga asztali bora közönséges uborkalé...

- Uborkalé? - fortyant föl a vendéglős dühösen. - Hát azt hiszi, hogy aszuval, meg csemegeborokkal fogom traktálni? Tisztelt úr, jőjjünk tisztába a dolgokkal, - mert a szemtelenkedést, annyit előre mondhatok, nem tűröm...

A vendéglős e szavakra széket húzott az asztal mellé s intett az aggastyánnak is, hogy üljön le. Aztán az üzletember hidegségével így szólott:

- Mert miről van szó? Arról ugyebár, hogy az előkelő közönséget ideszoktassam a vendéglőbe? Minthogy manapság semmi se megy könnyen, én is követtem külföldi szaktársaim példáját s több impozáns, jóképü vendéget szerződtettem egy hónapra a vendéglőmbe. Ha a fizető közönség azt látja, hogy előkelő uraságok járnak ide, hát lassankint ő is csak ideszokik... Tizennyolc embernek minden nap grand diner, ez, a vak is láthatja, nem kicsinység... Úgy terveztem, hogy önök a társadalom elitejét fogják képviselni s a ruhájukat is magam rendeltem a szabónál... Önt, a szenátor-tipust, redingotba öltöztettem, Mayert külföldi tábornoknak maszkiroztuk. Takács úr a fiatal kaszinó-tipust ábrázolja, Kovács és Kovácsné pedig a nászutas házaspárt... Mit gondol, én a szeméten találtam a pénzemet? A Kovácsné toalettje egymaga száz forintomba került s a redingotért is kifizettem negyvenöt forintot... És mindezt annak a reményében, hogy az üzletmenet egyszer csak nekilendül... Azt hiszem, kevés olyan szinekura van, mint amilyenbe magukat beleültettem... A miniszter is kisebb úr, mint maguk, mert mindössze csak annyi a dolguk, hogy jól vacsoráljanak... Este hétig szabadon járhatnak a teendőik után, hétkor pedig felöltöznek a dinerhez... Hal, filet, szárnyas, befőtt, parfait: teringettét, ezzel egy uralkodó herceg is beérné... Most még csak az hiányzik, hogy pezsgőt is fölszolgáltassak, - két hónap mulva aztán becsukhatom az egész boltot...

Az előkelő aggastyán, e hosszu beszéd hallatára úgy összezsugorodott, mint egy sündisznó. A vendéglős azonban nem sok ügyet vetett a szánalmas metamorfózisra.

- Mi kvalifikációja van önnek, hogy ilyen dús lakomához jusson mindennap? A tiszteletreméltó, hófehér szakálla meg az az adománya, hogy kitünő étvággyal rendelkezik... Amikor szerződtettem, az arcáról rítt le a nyomorúság, most minden vendég nagykövetnek vagy miniszternek nézi... Az arca is úgy megtelt, mint egy préposté... Két nap óta még a tokája is megduplázódott... És a hála?... A jóságomért annyiból áll a hálája, hogy a hátam mögött úgy viselkedik, mint egy becsípett jogász...

Az öreg úr bűnbánólag bólogatott:

- Igaza van, magam is belátom, hogy hibás vagyok... De bocsásson meg, igérem, hogy sohase teszem többé. Holnaptól fogva mennyei gyönyörűséggel fogom szürcsölni a zöld pohárból a kocsisbort...

- Ajánlom is, hogy többé ki ne rúgjon a hámból... Mert ha még egyszer így viselkedik, hát azonnal pusztulhat...

A vendéglős ezzel köszönés nélkül visszavonult, az aggastyán pedig lassu léptekkel távozott az elegáns helyiségből. Egy darabig lehorgasztott fővel baktatott, de a Kerepesi-úton szomorúan megszólalt:

- Úgy kell, megérdemeltem a leckét... Még pezsgőre, francia pezsgőre szomjazom, mikor a szegény családom kenyeret és aludttejet vacsorál...