Lovagiasság

Egy vidéki kaszinóban két ur kártyázik. Az egyik nyer, a másik - természetesen - veszit. Ez a másik egyébként igen jóravaló uri ember, de nem tartozik ama gentlemanok közé, akik az Ohnet-mester regényeiben egy szemhunyoritás nélkül fizetnek ki a partnerüknek tizezer aranyat, ha a kártyaszerencse elfordul tőlük. Az Ohnet hősei ugyanis az ilyen esetben nyugodtan leteszik a kezükből a kártyát, a zsebükből egy zöldboritékos könyvecskét vesznek elő, aztán igy szólnak, miközben a havannájukból bodor füstmacskákat eregetnek a plafond felé:

- Itt van, tengernagy, egy tizezer aranyról szóló cheque. Holnap majd eljövök a revancheért...

Az én vidéki uriemberem nagyon szereti olvasni az Ohnet regényeit, de az őrgrófok és tengernagyok példája nem hat reá: ő nem veszi elő a cheque-könyvét, nem bocsát bodor füstmacskákat a levegőbe, hanem igen dühösen fizeti ki a kilencforintos kártyadifferenciát. Sőt annyira nem nyugszik bele a végzetébe, hogy igy szól fizetség közben a partneréhez:

- A fene ette volna meg azt az ötletemet, hogy magával kártyázzam.

- Hogy érti ezt? - kérdi a szerencsés nyerő.

- Ugy értem, hogy csak olyan emberekkel passzió kártyázni, akik szépen és uri módon játszanak. Önt a hideg rázza félelmében, hogy esetleg husz krajcárt elveszit...

Az ilyen beszéd rendes uzus az ugynevezett alrendi kártyázók között, s a ravasz nagyvárosi játékosok nem is csinálnak belőle valami különösebb affaire-t. De az áldott vidéken, ahol még hisznek a lovagias ügyek szentségében, s ahol a kaszinó kigolyózza azt a gyáva egyént, aki a rajta esett sérelmet nem torolja meg fegyveres kézzel, egészen más megvilágitás alá esik az efféle kedélyeskedés. A boldog nyerő itt hidegen zsebrevágja a kilenc forintot, majd begombolja a kabátját és igy szól:

- Elég, uram, a többit majd elvégzik a segédeink...

Ezzel, mint egy modern Antonius, távozik a füstbe burkolt kaszinói teremből.

Még aznap este két komor férfiu jelenik meg a sértegető ur lakásán, s a nyerő nevében ünnepies arccal elégtételt kér. A sértegető azonban, ahelyett, hogy a maga segédeit megnevezné, közömbös vállvonogatással ezt válaszolja:

- Ilyen szamárságokba egyáltalában nem megyek... Nem vagyok én Bayard lovag, hogy egy éles karddal hadonázzak... Elégedjék meg az az ur azzal, hogy a kilenc pengőforintomat elnyerte...

Igy állnak most az ügyek s nagyon természetes, hogy a kisvárosban egyébről se beszélnek, mint a megtagadott elégtételről. Némelyek már azt az eszmét is fölvetették, hogy a lovagiatlan urat ki kellene golyózni a kaszinóból, de mielőtt erre a rémes lépésre sor kerülne, hozzám, mint világban járatos férfiuhoz fordulnak azzal a kérdéssel: vajjon nem becstelen himpellér-e, aki sérteget, de gyáván elbujik, mikor a sértéseit számon kérik?

Tisztelt uraim, én tudom, hogy mivel tartozom a közvéleménynek, s nagyon érzem, hogy az elém terjesztett problémára az lenne az egyedüli, méltó válasz, hogy: ki ezzel a salakkal a lovagias társadalom testéből! De nem bánom, ha engem disztagnak is választanak a kaszinóba, csak azért, hogy egyhangulag kigolyózzanak belőle, nyiltan, félelem nélkül kimondom: annak a lovagiatlan himpellérnek igaza van. Nemcsak azért van igaza, mert a párbaj felnőtt emberek között manapság már ugyszólván végképp kiment a divatból. Tessék csak megnézni a társadalom ugynevezett oszlopait: a politikusokat, államférfiakat, mágnásokat, előkelő kaszinói tagokat: ezek immár évek óta se veszik kezükbe a vértől rozsdás, harci szablyákat. A párbajokat e nobilis férfiak többnyire egy iv miniszterpapiroson intézik el. De erre, amint mondtam, nem is hivatkozom; mert ha a párbaj épp ugy a virágkorát élné ez idő szerint, mint a középkorban, akkor is hüdéses butaságnak lehetne minősiteni, ha valaki az ilyen kártyaügyből kifolyólag vágatna folytonossági hiányt a bőrére. A vesztő mindig haragszik; ezt már a boldogult Tubalkain épp ugy tudta, mint a mai kaszinótagok és kávéházi törzsvendégek. Nyugodt márkik csak a rossz francia regényekben vannak; az eleven játékosok nem igen tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy egy rosszabb kártyás (mert a partner mindig kevesebbet tud, mint ők) nyerte el az ő finom készpénzüket. A kártyaasztalnál mondott gorombáskodás tehát az okos ember szemében nem számit, föltéve, hogy a szokvány-gorombáskodás törvényes határait nem lépte át. Az ilyesmit az ember egy jókedvü viszont-gorombáskodással intézi el, de nem küld gérokkos segédeket, ha csak azt nem akarja, hogy kinevessék. A józan férfiu ugyanis nem teheti kockára az életét azért, hogy több volt a quintje, mint az ellenfelének. A bejött quintért - mint a költő oly szépen dalolja - az ember fölir egy bummedlit, de nem áll ki érte, harci karddal a kezében, a lovagiasság porondjára.

Az az ur egyébiránt még okosabban intézte volna el az ügyét, ha eleget tesz a formaságoknak is s előzékenyen megnevezi a segédeit. A segédek majd gondoskodtak volna róla, hogy egy iv miniszterpapir árán megmentsék a veszélyben forgó becsületet.