A köhögő nézőtér

Egy elmés, de nagyon haragos fiatal hölgy ma hosszu levelet ir nekem, amelyben szörnyen kikel a budapesti szinházlátogató közönség ellen. Nem azzal az immár banálissá lett panaszszal hozakodik elő, hogy nálunk minden második ember későn jön a szinházba, hanem egy másikkal, melyben csakugyan sok az igazság: azzal, hogy a mi szinházaink nézőterén ugyszólván légyottot ad egymásnak a náthás és influenzás közönség.

- Ez már nem is szinház, mondja a levél, hanem valóságos szanatórium, melyben négy-ötszáz ember szinte versenyt köhög egymással. Kérem, én drága pénzen megváltom a földszinti támlásszékemet, hat-nyolc koronát fizetek, csakhogy kényelmesen végighallgathassam az előadást s ehelyett mi történik? Az történik, hogy a legjobb esetben csak minden második-harmadik szót tudok megérteni, mert ez a köhögőlavina a legszebb és legizgalmasabb jeleneteken is végighömpölyög. A P. Gazsi Mariska és Tanay legszebb jelenetét, mikor már-már a meghatottság könyei szivárognak a szemembe, egyszerre tulköhögi a szomszédom, s én kénytelen vagyok részvéttel nézni rá, hátha megfullad a szegény, amikor tulajdonképp az esnék jól, ha ugy a kedvem szerint arculüthetném. Nincs szinház Budapesten, ahol ez időtájt ne ülne két-háromszáz köhögő, aki tönkreteszi az előadott szindarabokat, s versenyt lármáz a zenekari nagy dobbal. Azt hiszem, igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy ez csunya kiméletlenség a nem köhögő társadalom idegei ellen. Hiszen a tapintatlan orrfuvásoktól is eleget kell szenvednünk, - még csak az hiányzik hát, hogy az emberek köhögni is a szinházba jöjjenek. Miért nem marad otthon az az ember, aki a rossz időjárás folytán meghült? Ki kényszeriti, hogy a szinházba jöjjön, ahelyett, hogy Priessnitz-borogatásokat rakna a mellére, s fiakkerporral, meg forró teával kurálná magát? Kérem, figyelmeztesse az olvasókat, hogy ez épp oly kevéssé járja, mint az, hogy ha valaki jodoformos vattába burkolózva jelennék meg egy szinház nézőterén.

A hozzám intézett óhajtásnak készséggel eleget teszek, s ime, figyelmeztetem az olvasókat, hogy ha meg vannak hülve, akkor maradjanak szépen otthon a meleg kályha mellett, mert a gégénk vagy a hangszálaink betegségéhez épp oly kevés köze van a nyilvánosságnak mint ahhoz, ha reménytelenül szeretünk. Én ugyanis megengedem, hogy a köhögés kitünő szórakozás lehet annak, aki köhög, de semmiképp se kitünő a másik száznak vagy ezernek, aki a köhögést végighallgatni kénytelen. Mert csakugyan nem kell éppen tulzottan neuraszténikusnak lennünk, hogy ezeken a nézőtéri koncerteken felháborodjunk. Az ember nyolc koronát fizet egy támlásszékért, hogy Hegedüs Gyulát, Varsányi Irént hallja, s ehelyett egy jómódu kereskedőt, vagy egy öreg ügyvédet hall, aki két percig hasztalan erőlködik, hogy a köhögését visszafojtsa, s a harmadik percben szinte explodál ettől a visszafojtott indulattól. És az ügyet még bonyolitja, hogy az ilyen köhögési rohamok, isten tudja miért, a legnagyobb mértékben ragályosak, s ha a földszinten egy ur öblös basszus hangon köhögni kezd, rögtön megjön a válasz az erkélyekről és a karzatokról, s egyszerre olyan orkán zug végig az egész házon, hogy még egy egész zenekar is beleveszne, nemhogy egy szalonhangon előadott dialog. Még pedig - ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek egyike - mindig a point-t köhögik agyon, vagy pedig azokat a részleteket, melyek okvetlenül szükségesek a cselekvény megértéséhez.

Én tehát mindenkinek ezennel szigoruan a lelkére kötöm, hogy a jövőben csak egészséges gégével menjen a szinházba, de attól tartok, hogy a figyelmeztetésemnek nem lesz sok foganatja, mert a budapesti ember csak akkor marad otthon, ha már agonizálni kezd. Egy kis köhögésért, vagy egy gyöngébb torokgyuladásért senki se hajlandó szobafogságban sinlődni, mert az otthonlét rideg és unalmas, ellenben a kávéház, a szinház, a hangverseny mulatságos és szórakoztató időtöltés. Mert mondani se kell, hogy a köhögők táborkara nem csupán a szinházak nézőterét lepi el, hanem a kávéházakat és a hangverseny-termeket is. Mindenki irtózik attól, hogy egy egész napot - vagy, horribile dictu, esetleg kettőt - otthon töltsön, a kártyázásról, a pletykáról, a szivarozásról lemondjon, s herbateát igyék félbarna kapuciner helyett. Inkább tovább köhög néhány nappal, de nem hagyja el a rendes szórakozásait, mert az kizökkentené a rendes kerékvágásból. Arra, hogy nem csupán önmagának árt, hanem idegen embereket is felboszant, a budapesti köhögő még csak nem is gondol, mert az ő elve az:

- Aki nem akar köhögést hallani a szinházban, az maradjon szépen otthon, ahol senkise háborgatja.

Sok reményem tehát nincs rá, hogy a cikkemmel az ügynek használni fogok, mert a közfelfogás nálunk az, hogy a szinházban mindenki szabadon köhöghet a pénzeért, s akinek ez nem tetszik, az ne menjen szinházba. Aminthogy a jelekből itélve, tényleg ugy áll a dolog, hogy nem is megy más, csak aki a köhögők hangversenyében résztvehet.