Egylovasok és kétlovasok

A mai kérdés - vajjon az igazi uriember odahajtathat-e egylovas bérkocsiban egy előkelő fogadó vagy egy finom magánpalota kapuja elé? - eszembe juttatja egy régi, müncheni látogatásomat, amikor valakinél dolgom akadt a régens-herceg palotájában. Miközben öltözködtem, becsöngettem a szobapincért, s meghagytam neki, hogy állittasson egy csinos fiakkert a szálloda kapujához. Mily nagy volt azonban a bámulatom, amikor en pleine parade lefelé haladva a lépcsőkön, egy kopott, rozzant droschkéra esett a pillantásom, melybe csupán egyetlen, sovány ló volt fogva.

- Mi ez? - kiáltottam dühösen a Vier Jahreszeiten elegáns portására.

- Ez, uram, egy müncheni droschke, - válaszolta nyugodtan a portás.

- Hát nem mondták meg, hogy én fiakkert akarok? Csak nem képzeli talán, hogy ezen a hitvány járművön fogok odahajtatni a régensherceg kastélyához?

Az aranysipkás portás hidegen vállat vont, aztán nagy flegmával igy felelt:

- Ön egész nyugodtan mehet egy lóval a régensherceghez, hiszen a régensherceg maga is egy lóval szokott idehajtatni a fogadó elé...

Hogy a portásnak igaza volt; arról tiz perc mulva meggyőződtem; a régensherceg kapusa - dacára, hogy csak egy lóval jöttem - mély tisztelettel nyitotta ki a rozzant kocsi ajtaját, s egyáltalában nem éreztette velem, hogy közönséges és krajcároskodó fráternek tart. Valószinüleg sokkal inkább csodálkozott volna abban az esetben, ha két orosz trapperrel robogok az aranycirádás kapuhoz.

A világotjárt embernek nem szükséges megmagyaráznom, hogy a müncheni felfogás Európaszerte érvényben van; Párisban, Berlinben, Londonban épp oly ritkaság a fiakkeren járó gentleman, mint a bajorok fővárosában. Sőt egyáltalában nincsen is fiakker; két lóval csak az az ember jár, aki saját maga tart fogatot, vagy annyi a dolga, hogy hónapszámra fogatot bérelhet. A hercegnek, a grófnak, a szenátornak, a képviselőnek egyképpen nem derogál, hogy egylovas bérkocsiba üljön, mert mindegyiknek az a véleménye, hogy az igazi előkelőség nem a használatba vett lóerők számától függ. Csupán Bécs és Budapest tobzódnak ebben a viszonyaikhoz nem illő eleganciában, még pedig olyan mértékben, hogy a külföldről idetévedt utas jogosan a milliomosok városának tarthatja ezt a szerencsétlen koldusfészket. Olyan emberek, akik nyolcvan forintot keresnek havonként, fiakkeren hajtatnak a lóversenyre, s a legszerényebb polgári családok programmjából se hiányzik a vasárnapi gummirádlizás. Csak akkor hiányzik, ha egyáltalában nem kapnak fiakkert, ami sokkal gyakoribb eset, mint az ellenkező, mert a kövér és pirosarcu budapesti fiakkeres ugyancsak megnézi azt a legényt, akit ünnepnapon a kocsijára fölenged. Bizvást el lehet mondani, hogy a gondos családapa, aki a legkedvesebb leányát akarja férjhezadni, távolról se végez olyan pszikhológiai kutatásokat a leendő vőlegénynyel szemben, mint amilyennel a bakon ülő ur a pironkodó utasnak a veséjébe tekint. És ennek az előzetes vizsgálatnak nagyon is megvan az oka; a derék fiakkeres csak akkor csördit a lovai közé, ha két órai hajtással bőven megkeresheti a lovai két hétre való abrakocskáját. Miért menne olcsóbban, mikor ezt az árat is szivesen megfizetik neki? Istennek hála, a sikkasztók még nem haltak ki a világból, - és ahol a sikkasztási ipar virul, ott a szegény, kétlovas bérkocsis is hozzájuthat néha-napján egy-egy havanna-szivarhoz.

Hogy ez nem tulzás, azt minden budapesti ember tudja, - és mégis: a jóravaló, becsületes, makulátlan uraknak egész sokasága él közöttünk, akinek az az ambiciója, hogy a sikkasztókat utánozza, s aki egyenesen dehonesztálónak tekintené, ha fényes napvilágnál egylovas bérkocsival hajtatna végig a Kossuth Lajos-utcán vagy a Kristóf-téren. Sőt egyenesen megborzong arra a gondolatra, hogy az előkelő szálloda portása egy nyomorult konflis belsejéből segitené ki a gyalogjáró aszfaltjára. Nem gondolják ezek a tiszteletreméltó uri emberek, hogy felfogásuk nagyon is balkánízü? A művelt nyugaton még az előkelő urak is csak akkor járnak kétlovas kocsin, ha ez saját maguknak élvezetet szerez; nálunk a portások, a pincérek, az utcai járókelők kedvéért ülnek az emberek a gummirádlis párnájára. Nem hasonlit-e némiképp ez a felfogásuk annak a vidéki gavallérnak a tempójához, aki rántott békát rendelt az étteremben, hogy előkelő urnak tartsák, - pedig bizonyosan tudta, hogy vacsora után nagyzolási mániába fog esni, összetévesztvén magát az öreg Vézuvval, a szobája padlóját pedig ama kisded falvakkal, melyek az illetlen hegy lábainál meghuzódnak?...