Idegek

I.

Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind végigcsókolta hosszu életében, - bizonyára nem sok embert irigyel ezen a földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem... Én a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki Carnegie helyében legyek... És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység, még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása után, amelyben egy vidéki gazdálkodó - ah, boldogok legboldogabbja! - azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki, lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség, melyet mostanában annyiszor emlegetnek?

Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok Vegyes rovata beszél...

A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot... Az idegességről csakugyan érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány foglalkozik... Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból józan polgárokat faragjon, - de az idegek életéből és titkaiból (nem bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek... Anatomice jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak, nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak... Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem ellen, amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé. Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne...

Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, - hiszen ehhez majdnem oly keveset értünk, mint az orvosok - hanem a társadalom, a józan ész s a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni arra, hogy baja, ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának, az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.