II.

Kezdjük ott, mikor az ideges ember - az édes és undoritó gyermek - hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul aludt, - bár ezt sohase fogja elismerni - tegyük fel, hogy váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi vár rá ma, holnap és holnapután? Az, hogy a huszezredik kávét megigya, hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére készitett reggeli lap után s ismét - századszor, ezredszer, tizezredszer - megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.

Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait, fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos, időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos feleség tisztában van vele, hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit: mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:

- Igazad van, fiacskám...

Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát... Az okos asszony óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a családi életéről szó esik:

- Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és kedves fiu...

És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna alkalmából szóba kerülnek:

- A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel megtébolyodik... Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk nevettünkben...

Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja magát egyszer s igy az a pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról. Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel akarja molesztálni, - de lassankint - a jó isten tudja, micsoda belső processzusok következtében? - a fölkorbácsolt idegei mindinkább elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal, hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt... És ekkor megsajnálja és mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a kávéba, józanul igy szól magához:

- Lipót, Lipót, igazán nem értelek... Hiszen különben okos és jóravaló fickó vagy, - hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?...

És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos, hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak orvos-állományát megszaporitja... És mikor a jó reggeli után a medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol a délutáni kártyaparthiejára.

Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:

- Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál... Mondd, nem szégyenled magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?...

Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben szenvedő csuka, de másnap - megint csak a jó isten tudja, hogy miért? - ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát...

Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes hangulatváltozásainak?...