III.

A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak, a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik, akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie. Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a neuraszténikus szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt - rosszabb esetekben - a paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a becsületükre válnának.

Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája, ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak ugynevezett kényszersmokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol, hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb szivdobogás, a legszelidebb derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki boldogan és kéjes lustasággal emészt... Még pedig oly élethüséggel adja, hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet abszolute nem igyekszik eltitkolni... Beszél, beszél és beszél, miközben a szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva, fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és titokban ezt gondolja magában:

- Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul leszek itt a kávéházban...

De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a partnere - minden látható ok nélkül - egyszerre csak felugrik a helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne a visszafojtott izgalomba...

A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni a figyelmes és kiváncsi hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain! cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat - bár az ördög valamennyit elvinné! - egy jó tanácscsal megsegitsük.

Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik.