A pesti tónus

Én, aki azt a különös mesterséget választottam öregségem hivatásául, hogy embertársaim gyengeségeit pellengérre állitom, nem térhetek ki annak a különös betegségnek a leirása elől se, amely sehol a világon nem grasszál annyira, mint a mi szép és virágzó fővárosunkban, s amely ujabban még a mindeddig romlatlan naiv vidéket is tökéletesen inficiálta. Ez a betegség a cinizmusig menő léhaság, melylyel nálunk minden ember, aki szereti, ha modern huszadik századbelinek nézik, a világ összes eseményeit megbirálja. Utóvégre másutt is vannak cinikus és gunyolódó lelkek, s a frázisok kora talán már a Kongó partján is végképpen lejárt, de annak a ragályszámba menő léhaságnak, mely a mi zsurjainkon, kávéházainkban, társaságaink körében, sőt szinházi nézőtereinken is dühöng, sehol a civilizált világon nem találni a párjára.

Nem tudom bizonyosan, hogy megértik-e rögtön, amit mondani akarok, de ha egy kissé körülnéznek azok között, akikkel mindennap érintkeznek, bizonyosan habozás nélkül igazat adnak nekem. Budapesten - és most már a vidéken is - egy évtized óta abból áll a modernség, hogy senki semmit se vesz komolyan. Vagy helyesebben: mindenki szégyelli bevallani, hogy valamit komolyan vett. Nincs olyan nagy és szent dolog, amit ne gunyosan és cinikus léhasággal tárgyalnának, kivéve a nagyon kis helységekben lakó becsületes és puritán férfiakat, akik legalább a politikai dolgokban, nem értik a tréfát! A többiek bizonyos megvető iróniával beszélnek az emberi élet minden nagy motivuma felől, s a szerelmet, a házaséletet, a tudományt, a müvészetet, sőt magát a halált is olyan tónusban tárgyalják, mintha egy érdekes alsóspartieről lenne szó. Azt hiszik, hogy csupán az ostoba vagy elmaradt emberek képesek arra, hogy lelkesedjenek vagy elérzékenyüljenek valamin, s hogy a moderneket éppen az jellemzi, hogy a világban minden fölött gunyolódnak. Valami furcsa, lenéző, ironikus és léha tónus lett urrá ebben az országban, melyet azelőtt csak a kávéházi bohémek használtak, akik mindenkit, aki tiszta gallért viselt, bárgyu és komikus strébernek tartottak. A züllött, kapucinert ebédelő bohémek tolvajnyelve volt ez, mely tiz év óta, isten tudja hogyan, az országnak, de főképp Budapestnek egész sereg komoly és tisztességes osztályát is inficiálta. Az ember ma néha csodálkozva néz körül a kávéházi asztalnál, a szinházi nézőtéren, az uri családok szalonjában: államhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, tanárok mind ezen a csuf és léha argot-n csevegnek egymással, mintha valami óriási szellemi fejlettségre mutatna, ha valaki mindenről a világon gunyos és cinikus hangon beszél. Nálunk már ugy áll a dolog, hogy az ember, aki ebben a hangban nem járatos, ügyetlennek és félszegnek érzi magát a társaságban, mert azt hiszi, hogy a környezete ostobának tartja. Innen van, hogy Budapesten majdnem minden hazai darab megbukik, minden magyar festő képét silány tákolmánynak minősitik, s minden szinészt, komponistát és tudóst csufolkodva lekicsinyelnek. A külföldi munkát nem merjük bántani, mert ez esetleg a müveletlenség gyanujába keverne bennünket, de a hazait lenézzük és megvetjük, mert ez, a léha felfogásuak szerint, a mi lelki felsőbbségünket bizonyitja. Ez a cinizmus már annyira megy, hogy nem csupán az idegen embereken gunyolódunk, hanem önmagunkon is, s pokoli módon restelkedünk, ha azon kapnak bennünket, hogy valamin - kivételesen - elérzékenyedtünk. A meghatottságunkat a világért se vallanánk be a nyilvánosság előtt, mert isten ments, még ostoba és elmaradt embereknek tartanának bennünket. Szégyelljük, hogy szerelmesek vagyunk, szégyelljük, hogy a családunkhoz ragaszkodunk, szégyelljük, hogy egy szép és nemes gondolat föllelkesit bennünket, s százszor, ezerszer cinikusabbnak tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Közönséges, alantasan gondolkodó, felületes frátereknek hazudjuk magunkat, még akkor is, ha minden távolabb áll tőlünk, semhogy csakugyan ilyenek legyünk. És azt hiszszük, - az ördög tudja, honnan vettük ezt a hitünket? - hogy ezzel az okosságunkat és a modern voltunkat demonstráljuk.

Talán a mi kávéházi törzsvendégeink se fogják tagadásba venni, hogy Angliában, Franciaországban, Németországban is vannak modern és okos emberek, - pedig ezekben a nagy, kulturától ragyogó, igazán fejlett országokban még nyoma sincs annak a cinizmusnak, mely a mi társaságainkat jellemzi. A legműveltebb angol, francia, vagy német ember se szégyelli, hogy a szép dolgokon lelkesedni tud s hogy az élet minden nagy motivumát komolyan veszi. Ezt a lenéző, kicsinyes gunyolódást, s a tónusnak ezt a léha és alantas módját seholse ismerik annyira, mint minálunk. Itt már komoly és értékes beszélgetést egyáltalában nem is lehet hallani, mert azok, akik az ilyen beszédre kvalifikálva lennének, félénken elbujnak a világ elől, nehogy a hitvány és értéktelen fecsegők kinevessék őket.