A levegőbe néző ember

Abban a tág keretben, amelyet a Mindennapi problémák rovata felölel, szives engedelmükkel szóvá fogom tenni azokat az apró helytelenségeket és abuzusokat, amiktől a mi társadalmi életünk annyira hemzseg s amiket a nyugatról érkező ember azonnal észrevesz, mikor kószáló globetrotterből átvedlik budapesti nyárspolgárrá. Egész sereg kicsike illetlenség tolakszik elibénk ebben a mi gyönyörüen fejlődő fővárosunkban s szerintem mindenki érdemeket szerez a hazai kultura körül, ha a maga ez irányu impresszióit nyilvánosságra hozza.

Nem tudom, láttak-e már Kegyetek orvosi tankönyvet, mely a betegségeket akképpen demonstrálja, hogy egy képzeletbeli alakon szemléltető rajzokban mutatja be a pathologiai elváltozásokat. Én is a tankönyvirók példáját követem s egy közkeletü helytelenségről irván, magát az alakot mutatom be, aki ezt a helytelenséget leginkább személyesiti. De amint látni fogják, az én alakom egyáltalában nem tartozik a képzeletbeli lények közé.

Ha a figurámnak, akit ezennel bemutatok Kegyeteknek, nevet adnék, hát röviden igy nevezném: a levegőbe néző ember...

Meg fogom magyarázni, hogy kit értek a levegőbe néző ember alatt?

Azt hiszem, La Bruyère mondta ki elsőnek azt az axiómát, hogy a legfényesebb carriéreket nem azok a férfiak futják be, akik a beszédnek és az elmésségnek a virtuózai, hanem azok, akik a mások meghallgatásának müvészetében érik el a legnagyobb tökéletességet. Az első pillanatban ezt talán nem értik meg Kegyetek egészen, de ha kissé megfigyelik a finom, előkelő és igazán uriasan viselkedő embereket, gyorsan rá fognak jönni, hogy az érvényesülésnek a legnagyobb titka csakugyan ebben a furcsa axiomában rejlik. Beszélni ugyanis mindenki tud (nálunk még jobban, mint másutt) s azok a talentumos és kitünő egyéniségek se ritkák, akik ötleteikkel egész hallgatóságukat elkápráztatják. De bármilyen hihetetlenül is hangzik, a talentumnak ez a fajtája nem sokat ér. A nagyon elmés férfiakat senki se szereti, mert fölényes okosságuk élesen és néha kellemetlenül tünteti ki környezetük alárendeltebb szellemi voltát. Rokonérzésünk inkább azok felé fordul, akik a mi elmésségünknek hódolnak, vagyis: akik elismerő mosolyukkal, szemmel látható érdeklődésükkel, tekintetük, gesztusaik, fölkiáltásaik élénkségével állandóan azt demonstrálják, hogy kiváló, érdekes és szimpatikus egyéniségeknek tartanak bennünket. Aki engem ragyogó ötletekkel mulattat, azt esetleg nagytehetségü, de hiu és elbizakodott fráternek tarthatom; ám aki viharos tetszéssel, vagy legalább is: látható elismeréssel fogadja az én beszédemet, az rögtön a maga pártjára hódit, mert én is csak hiu és gyarló ember vagyok, akinek jól esik, ha mások okos és elmés férfiunak tartanak. Aki tehát müvészettel tudja adni előttem a figyelmes és elbájolt hallgatót, annak rögtön nyert ügye van nálam, mert az az impresszióm róla, hogy kellemes, udvarias és finom férfiu. Ez annyira általános, emberi vonás, hogy a nagy kulturnemzetek közt mindenki számol vele s innen van, hogy a nyugati országokban már a gyermekbe is beleoltják a figyelni tudás kincseket érő talentumát. Ha egy francia, egy angol vagy egy bajor embernek másfél óráig fogok beszélni olyan témáról, mely őt abszolute nem érdekli, véges-végig oly lázas kiváncsisággal fog a szemembe nézni, mintha az egész exisztenciája függne attól, amit abban a percben mondok neki. Belsőleg talán unatkozik, de az idegrendszere oly fegyelmezett, hogy az igazi érzéseit, ha azok kellemetlenek reám nézve, sohasem fogja elárulni előttem.

Őszintén meg kell vallanom, hogy a comme il faut és kellemes nyugateurópai modor ellen nálunk nagyon gyakran vétenek. Elmés ember itt talán több van, mint másutt, de a sima, fegyelmezett, udvarias ember már, fájdalom, a kivételek közé tartozik. A társaságunk legtöbb tagja szivesen mulattat bennünket saját ötleteivel, de ha arra kerül a sor, hogy a mi történeteinket meghallgassa, egyszerre szemmelláthatólag unatkozni kezd. Ásit, idegesen fészkelődik, az asztalon dobol s nyilván nagyon kellemetlen neki, hogy öt percig hallgatásra van kárhoztatva. Vagy ha nem is mutatja ilyen feltünően, hogy szabadulni szeretne tőlünk, gépiesen, üveges szemmel néz maga elé a levegőbe, világosan elárulva, hogy egyáltalában nem is hallja, amit beszélünk hozzá. Egy tekintet, egy mozdulat, egy mosoly se jelzi, hogy előadásunk a legtávolabbról is érdekelné. Vonásai csak akkor elevenednek meg ismét, ha a beszédet abbahagytuk s ujra alkalmat adunk nekik, hogy a maga elmésségét csillogtassa előttünk.

Ime, ez az a tipus, melynek tagjait az imént a levegőbe néző embereknek mondtam. Bizvást el lehet mondani róla, hogy hazai specialitás, mely minduntalan eszünkbe juttatja, hogy finomság, udvariasság és modor tekintetében még fájdalom, távol állunk a nyugateurópai szinvonaltól.