A vásárló szenvedélyről

- Magyarázza meg nekem - irja ma egy fiatal ember, akinek levelét ezennel tárgyalásra kitüzöm - magyarázza meg, ha tudja, mi az oka annak, hogy engem, aki februárban már elmultam huszonhat éves, s a közvélemény szerint nem tartozom a legostobábbak közé, semmi a világon nem izgat: sem a szerelem, sem a szinház, sem a Conan Doyle regényei, de egy körülmény mindig megfoszt a józan eszemtől: az, ha több pénz van a zsebemben a szokottnál. Amikor öt forintom van, nyugodtan és higgadtan járok az emberek között, olcsón és szerényen vacsorázom, gyalog járok, hogy a villamost kispóroljam, de ha véletlenül ötven, vagy száz forinthoz jutok egyszerre, a szó szoros értelmében becsipek a vagyontól s még álomra se tudom hajtani a fejemet, ha a pénztől hamarosan meg nem szabadultam. Ilyenkor mindent összevásárlok, ami csak a szemem elé kerül, oktalanul, sőt nevetségesen gavallér vagyok s egyáltalában nem gondolok arra, hogy holnap, holnapután is nap lesz. Elköltöm az utolsó krajcáromat s csak utólag, amikor már ismét antivirilista vagyok, tépem ki a hajamat bosszuságomban, hogy ujra könnyelmü és beszámithatatlan voltam. Meg tudná mondani, hogy mi ennek az oka? És ha megtudná, tud valami orvosságot is ajánlani, amely ebből a nevetséges szenvedélyemből kigyógyit?

Ime, a fiatal ur problémája, mely nem is olyan kómikus, mint amilyennek az első pillanatban látszik, főképp azért nem, mert rengeteg sok ember él a világon, aki ugyanebben a betegségben szenved. És ez a betegség annyira veszedelmes, hogy nekem, ha afféle unalmas moralista lennék, most alaposan le kellene szidnom a könnyelmü fickót s nagy prédikációkkal bizonyitanom, hogy az ilyen szenvedély a biztos romlás alapja, mert már apáink megmondották, hogy a pénzt sokkal könnyebb megszerezni, mint megtartani. De mivel sem moralista, sem Tartuffe nem vagyok, hát bevallom, hogy ezt az időleges részegséget, amit a pénz okoz, nagyon meg tudom érteni, még pedig azért, mert magam is igen sokáig szenvedtem a vásárlási mániának nevezett nyavalyában. Ez a hires bölcs, aki most a gyékényen pipázva adja a nyugodt és hidegvérü filozófust, valamikor szintén fiatal és hóbortos legény volt, aki a nélkülözés órái után mindig megszédült, mikor váratlanul pénzhez jutott. Én voltam az, aki ezer forinttal a zsebemben, reggeltől estig ott lebzseltem a nagyvárosi utcák kirakatai előtt s nemcsak finom fehérnemüt, drága nyakkendőket, kincsekbe kerülő szivartárcákat vásároltam, hanem ujfajta dugóhuzókat, silány szobrokat, japán papirszalvétákat és ó-német kártyapréseket is, szóval csupa olyan tárgyat, melynek világéletemben se vettem hasznát. Emlékszem rá, hogy egyszer Londonban, mikor a pénzeslevélhordó egy napon váratlanul benyitott hozzám, a Piccadilly-cirkuszon egy kis ölebet vásároltam két fontért, pedig bizonyosan tudtam, hogy a boarding-house-omba nem bocsátanak be háziállatokat. De a pénztől én is becsiptem, mint mindenki, aki nem szokta meg, hogy állandóan százfontosai legyenek a zsebében. Az ilyen oktalan költekezésnek épp a vagyon szokatlan tudata adja meg a pszichológiai magyarázatát. És még valami; a rendes; komoly, pedáns elfoglaltság hiánya, vagyis: az unalom. Tessék csak megnézni a személyvonat utasát, aki tizenkét órát tölt a vasuti kocsiban s majdnem megőszül idegességében, amig az utazása céljához ér. Az ilyen ember nem csupán a menetrendeket és az ujságokat vásárolja meg, hanem a közbeeső állomások összes automatáit kifosztja. Egész gyüjteményt szed össze a kölni vizből, a Sarg-féle szappanból és kalodontból, a pörkölt és pörköletlen mandulából, a savanyu cukorkából, a gyujtóból és a bajuszpedrőből. Pedig az egyikre épp oly kevés szüksége van, mint a másikra. De megveszi, mert az utazás egyhanguságába még az az esemény is édes változatosságot hoz, ha az ember a nikkel-huszfillérest az automata nyilasába beledobja.

A betegséget tehát én tökéletesen megértem, de ami az orvosságot illeti, hát az a nézetem, hogy az ilyen baj hasonlit a neuraszténiához: csak az idő gyógyitja meg, de az is ritkán. Aki erre a betegségre inklinál, az többnyire a haláláig nem gyógyul ki belőle. Mérhetetlenül nagy energia kell hozzá, hogy az ember hidegen tovább menjen a kirakatok előtt, mikor pénz, sőt sok pénz van a zsebében. És ha tovább is megy, többnyire ugy jár, mint az a galiciai zsidó napszámos, aki öt pálinkamérést hősiesen kikerült, de a hatodikban már emelt fővel kért egy pohár borovicskát, mert gyönyörü önmegtartóztatásáért bőven rászolgált erre a kis jutalomra. Miért mondjam, hogy az ilyen könnyelmü fecsérlő föltétlenül jellembeli fogyatékosságban szenved? Ha azok a keserves pillanatok, mikor egy huszforintos kalitka megvásárlása után kénytelen adós maradni a főpincérnek a kávéja árával, nem tudják kigyógyitani a betegségéből, akkor az én szavam ugyis csak annyit ér, mint egy öreg szarvasbogár döngése.