Közkeletü neveletlenségek

Mikor néha, hosszabb távollét után, a hazámba visszatérek, az első napon rendesen ugyanazt a két furcsa jelenséget konstatálom: az utcák sokkal csöndesebbek, a nyilvános helyek - az éttermeket és a kávéházakat értem - sokkal hangosabbak, mint a külföldön. Az elsőt könnyen megértem; Budapest, utcai forgalom tekintetében, még nem érte el a nagy európai metropólisok szinvonalát. Igazán nagyvárosinak csak néhány exponált pontja mondható; a Rákóczi-ut, az Andrássy-ut belső része s szép időben a korzó és a divatos belvárosi utcák egyike-másika. A többi majdnem egy vidéki város impresszióját kelti, ha az ember Párisból, Londonból vagy akár Bécsből érkezik meg a keleti pályaudvarra. (A minap, fényes délben, egész Budáig egyetlen járó-kelővel se találkoztam az uj Erzsébet-hidon.) Ez azonban még megérthető valahogy; ahhoz, hogy egy nagy városnak oly széditő utcai élete legyen, mint a nagy nyugateurópai centrumoknak, az üzleti forgalomnak oly mesés arányai kellenek, amilyeneket odakünn lát az ember. Ez tehát tisztára csak idő kérdése; ha a mi szép Budapestünk is olyan üzleti centrummá lesz, mint Páris vagy Berlin, itt is lépten-nyomon ki leszünk téve annak a gyönyörüségnek, hogy a tyukszemünket ötpercenkint letapossák.

Amit nem értek s ami állandóan felborzolja még az én nyugodt és meghiggadt idegeimet is, az nem a mi utcai életünk abnormális csendessége, hanem a nyilvános helyek csuf és izléstelen lármája, melyhez hasonlóra csak az ázsiai bazárokban találunk. A budapesti ember, mikor a kávéházba vagy a vendéglőbe megy, mintha egyenesen valami perverzus örömet találna abban, ha a szomszédait idegesekké teheti. Nem is beszélek most azokról a furcsa hölgyekről és urakról, akik izléstelenül hangosan beszélnek a vendéglői vagy a kávéházi asztal mellett s akik a legszigorubb magánügyeiket is olyan tónusban pertraktálják, amilyet a régi rómaiak csak a fórumon használtak, de ők is csupán akkor, ha a haza komolyan veszedelemben forgott. Ez az ildomtalanság végre is nem általános szokás s igy inkább humoros, mint boszantó hatással van a nyilvános helyek többi jóizlésü vendégére. De ami egyenesen felháboritó, az a budapesti embernek ama közforgalomban levő neveletlensége, amelyet a pincérrel, az ujsághordó gyerekkel s az összes szomszédai idegeivel szemben elkövet. Mindig csodálkozom rajta, miképp tudja itt valaki nyugodtan végigolvasni az ujságját, amikor valóságos vihara tombol körülötte a csöngetésnek, kopogtatásnak, kiabálásnak, visitásnak, sőt néha orditozásnak is. Száz ember közül százegy a késsel veri a poharát, a gyürüjével üti a márványasztalt s olyan pokoli zsivajt csap, hogy az elmegyógyitó intézetek dühöngő osztálya valóságos trappista kolostor a budapesti kávéházakhoz és vendéglőkhöz képest. A bennszülött fővárosi még akkor is csönget, sőt harangoz, ha abszolute nyugodt állapotban van; de mit müvel, jó isten, olyankor, ha a felszolgáló pincér nem hozza el két percen belül a kivánt ujságját (amit háromszáz ujság közül kell kiválasztania) s ha a főpincér nem abban a minutumban terem előtte, amikor éppen fizetni akar. Ilyenkor kivörösödik, reszket, görcsöket kap, mert valami felháboritó injuriának tekinti, hogy öt, aki husz krajcárt ad azért, hogy kávét, ujságot, vizet, szóda bicarbonát, cimjegyzéket, menetrendet kapjon s a telefont is annyiszor használhatja, amennyiszer jól esik neki, két vagy - uram bocsáss - öt percig megvárakoztatják. Ez egyenesen galád beletaposás az ő egyéni szabadságába s igy csupán a legszentebb jogával él, amikor megbotránkozása egész orkánját zuditja az alpincér, a főpincér s a kávéházat birtokló uzsorás fejéhez. Hogy e közben én, az ő ártatlan vendégtársa, is megőrülök, azzal természetesen nem törődik, hiszen nekem is jogom van hozzá, hogy csöngessek, visitsak és orditozzak.

Bizonyos, hogy a tombolásnak ez a fajtája sehol a müvelt külföldön nem szokásos s hogy Budapesten is el lehetne szokni tőle, ha a nagyságos vendég urak a türelem szent erényében kissé gyakorolnák magukat. Elvégre még a legbuzgóbb főpincér se járhat biciklin a kávéházban s ha egyszerre tiz ember akar fizetni neki, kilencet még akkor is kénytelen megvárakoztatni, ha a kötelességérzet valósággal dühöng benne. A husz krajcáromért egész sereg jogot szerzek meg magamnak a kávéházban, de azt a jogot, hogy egymagamban eljátszszam a sziu-indiánok összes harci jeleneteit, még e tekintélyes pénzösszeggel se szerzem meg. Mert a kés arra való, hogy a ramsteaket elvágjam vele, a gyürü arra, hogy kedves nőm őnagyságára emlékeztessen, de már arra, hogy száz ártatlan embert megőrjitsek, sem a kés, sem a gyürü nem való. Hiszen a kávéház és a Lipótmező között mégis kell lenni valamiféle különbségnek.