A jóakaró

Igen, igen, a lovagiasságnak is megvan a maga humora, - s ez a humor gyönyörüen nyilatkozik meg a problémában, melyet egy naiv ifju ma elibém terjeszt, ujabb bizonyságot szolgáltatva a felől, hogy a szelid, himporos kedélyek még nem haltak ki végképpen a világból. Ennek a naiv ifjunak ugyanis van egy ravasz ismerőse, aki már huzamosabb idő óta minden erejével arra törekszik, hogy neki minél több kellemetlenséget okozzon. Hogy miért haragszik rá, arról levéliróm nem világosit föl, de azt tényként megállapitja, hogy ez az ur minden lehető és lehetetlen alkalmat fölhasznál az ő boszantására s legutóbb olyan trükköt eszelt ki, amely egyenesen hallatlan és vérlázitó. A minap ugyanis nyájas arccal félrehivta s igy szólott hozzá:

- Tegnap egy társaságban Önről volt szó. Nem vagyok vénasszony s nem szivesen vállalkozom arra, hogy pletykákat terjeszszek, de sokkal jobb szeretem Önt, semhogy elhallgassam, hogy mit beszéltek. A társaság egyik tagja ugyanis azt mondta, hogy Önnél haszontalanabb, jellemtelenebb frátert még sohase látott. Valószinü, hogy kellemetlenséget szerzek most Önnek, de azt hiszem, hogy kötelességem az őszinteség...

- És ki volt az az ember, aki igy beszélt rólam? - kérdezte, aránylag nyugodt hangon, a naiv fiu.

- Bocsásson meg, de ezt nem vagyok hajlandó elárulni. Egy gentleman nem szolgáltathat ki valakit, aki a bizalmával megtisztelte. Ez különben, ugy hiszem, mellékes is. Nekem csupán az volt a célom, hogy Önt a keringő hirek felől felvilágositsam...

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem hiszi, az én levéliróm nem ütötte arcul a derék gentlemant, sőt: annyira zavarba jött, hogy egyáltalában semmit se tudott válaszolni neki. Csak másnap tért annyira magához, hogy a kis epizódot el birta mesélni nekem, annak a kérésnek kapcsán: hogy adjak neki tanácsot, mit cselekedjék az ő különös jóakarójával szemben?

- Meg nem sérthetem - irja édes csacsisággal - mert hiszen nem ő volt, aki ilyen galádságokat beszélt rólam. Be se pörölhetem, mert hiszen ugyancsak nem ő volt, aki ilyen alávaló módon gázolt a becsületemben. De hát mi akkor a tennivalóm? Én nem tudok kieszelni semmi okosat s ezért Önhöz fordulok, hogy sulyos helyzetemben valamikép sziveskedjék a segitségemre lenni...

Amint látják, vannak még szelid lelkek a világon, akik még azokkal az ismert, ősrégi trükkökkel sincsenek tisztában, amelyeket már a középkorban is sikerrel használtak a naiv kedélyek megpukkasztására. Ez a fiatal ur még nem ismeri azt a kedves, barátságos, jólelkü fiut, aki e szavakkal telepedik le a kávéházi asztalhoz:

- Tegnap este ugyancsak kihoztak Ön miatt a sodromból. Van már legalább is öt éve, hogy nem mérgelődtem annyit, mint tegnap.

- Mi történt? - kérdezzük ijedten és kiváncsi hangon.

- Egy ur, vagyis a leghelyesebben egy szmokingos csirkefogó, nagy társaság előtt azt állitotta Önről, hogy öreg és szerelemre éhes hölgyek pénzéből él. Képzelheti, hogy nem maradtam nyugodt az ilyen szemtelenség hallatára s ugyancsak megmondtam a véleményemet annak a haszontalan rágalmazónak...

- És nem lenne oly kedves, hogy a rágalmazó nevét is közölné velem?

- Nem, kedves barátom, ezt már nem szabad kivánnia tőlem. De nincs is rá szüksége, mert elhiheti, hogy derekasan megvédelmeztem...

Ez a trükk már majdnem oly régi, mint az ó-testamentom s a komoly emberek egyáltalában nem is csinálnak valami különös kázust belőle. Legfölebb azt cselekszik meg, hogy a védelmezőjüket sonica arcul ütik. De még talán ennyi is fölösleges. Van az elintézésnek egy célszerübb módja is s ha megengedi, - hiszen tanácsot kér tőlem, ugy-e? - szivesen közlöm Önnel ezt az ügyes és kipróbált metódust.

Az elintézés leghelyesebb módja a következő:

Három napig ne szóljon semmit se, sőt: érintkezzék továbbra is legbarátságosabban azzal a derék gentlemannal, aki a minap annyira kitüntette Önt a jóakaratával. Három nap mulva azonban hivja félre s mondja neki, szintén nyájas hangon, a következőket:

- Kedves barátom, ma alkalmam volt rá, hogy az Ön kedvességét viszonozzam.

- Hogy-hogy? - fogja kérdezni a kitünő uri ember.

- Ugy, hogy tegnap én is egy nagyobb társaságban voltam, ahol az Ön neve is szóba került. Egy ur ugyanis azt állitotta, hogy gyávább, piszkosabb, ravaszabb rágalmazót még egyáltalában nem ismert, mint Ön. Képzelheti, hogy nem türtem ezt a hangot s derekasan megfeleltem annak a becsületrablónak. Ne hálálkodjék, hiszen az Ön minapi jóakarata után ez egyszerüen a kötelességem volt...

E szavak után szoritsa meg forrón a derék gentleman kezét és távozzék nyugodtan a kávéházból. A lovagias ügyet - higyje meg nekem - e nyilatkozattal végérvényesen elintézi.