Az ördöghinta

Ilyenkor, amidőn a mindennapi munka hosszu és szürke időszaka után pár hétre kimozdulok a mi imádott Budapestünkről s a megszokott társaságomnak, klubomnak és kávéházamnak egy elhatározással bucsut mondok egy darabka időre, mindig ugy érzem magam, mint a szenvedélyes alkoholista, aki egy ritka józan pillanatában hirtelen csak rájön arra, hogy együgyü, oktalan és szomoru életet él... Mert nemcsak az alkoholnak, a kártyának vagy a szerelemnek vannak meg a javithatatlan fanatikusai, hanem az ugynevezett megszokásnak is. Mi budapestiek többnyire a szürke és közömbös megszokás mártirjai vagyunk. A lelkünk tele van a függetlenség és a szabadság vágyával, elméletben ugy suhanunk el a tengerek, hegyek és idegen városok fölött, mint egy-egy gazdátlan léghajó, de ha arra kerül a sor, hogy egyszer-másszor meg is valósitsuk e vágyainkat, hát érthetetlen módon belesüppedünk megint a legsivárabb indolenciába. Ezer és ezer intelligens ember él itt, akit a müveltsége, a hajlamai, sőt a vagyoni viszonyai bizvást arra ösztönözhetnének, hogy bizonyos időközökben kiragadja magát a rendes környezetéből és életmódjából, hogy uj, szines gazdag impressziókkal frissitse fel pislákoló életkedvét, de csodálatos: a legtöbb sokkal nagyobb lelki emóciók után birja csak rászánni magát arra, hogy például Velencébe vagy a Garda-tó mellé kiránduljon, mint az angol ur vagy akár egy angol dáma arra, hogy az indiai hajóra felszálljon. Valamennyien szinte babonás kegyelettel ragaszkodunk megszokott mindennapi életünk apró kellékeihez, a pletykázó, kávéházi társaságokhoz, az Andrássy-ut aszfaltjához, vagy a piszkos konflishoz, melynek ölében a lakásunkból a hivatalunkba vagy a hivatalunkból a lakásunkba robogunk. Egy szédületesen unalmas, szürke ördöghintában éljük le az életünket, abba a csalódásba ringatva magunkat, hogy gyönyörü galoppban utazunk az érzések és impressziók sokaságán keresztül, pedig éveken át mindig ugyanazt a kicsike kört járjuk végig, mig egyszer az utolsó állomáshoz meg nem érkezünk.

Ez az indolencia nagyon csodálatos, mert uj benyomásokra, uj életkedvre minden intellektuális életet élő embernek egyképpen szüksége van, nem csupán a festőnek, a szobrásznak, az irónak, hanem a kereskedőnek, a hivatalnoknak, az orvosnak is; aki mindig a megszokott, szük, unalmas körben mozog, lassankint megsavanyodik és kiszárad, még ha nagy és jelentékeny talentumokkal ékeskednék is lelki világának kincsesháza. Az utazás izgalma, a szemünk előtt megcsillanó uj és ismeretlen szinek, az idegen emberek, a tőlünk távolabb hullámzó világ érintése olyan hatással van a müvelt emberre, mint az oxigénes levegő a fuldoklóra. A neuraszténiának azt a könnyü és divatos fajtáját, mely a modern embert gyötri, semmi se gyógyitja ki oly gyorsan és gyökeresen, mint az ismeretlen benyomásoknak az a tarka sokasága, amely idegen országokban megcsap bennünket.

Hogyan lehet mégis, hogy a budapesti ember oly patópáli közömbösséggel tud belesüppedni mindennapi életébe? Nem igen tudom. Mert az a kifogás, hogy az utazás sok pénzbe kerül, csak nagyon gyengén állja meg a helyét. Igaz, hogy mindenki nem szánhat külön tételt a budgetjében az utazásoknak, de az ördöghinta utasai között olyan is fölös számmal akad, akit az anyagi szempontok nem igen alterálnak. Sőt azt mondom: az ugynevezett középosztálybeliek közül majdnem mindenki jut néha abba a helyzetbe, hogy utazásra is szánhat valamicskét. Igaz, hogy maga a vasuti költség elég drága, de az életmód külföldön hasonlithatatlanul olcsóbb, mint minálunk. Nem beszélek most a kivételesen luxuriőz helyekről - mindenütt akadnak szállodák, ahol maga a lakás harminc-negyven frankba kerül - de jó, kényelmes s finom és uri penziókat lehet kapni már napi tiz frankért, még pedig nem csupán a kisebb, félreesőbb helyeken, hanem olyan exponált pontokon is, mint például Róma, Palermo, Nizza, Mentone, vagy akár Montecarlo. Három heti teljes ellátás - a bort és a szivart kivéve - akárhol megszerezhető kétszáztiz frankért, vagyis, a mi pénzünk szerint, száz forintért. Ez csak nem nagy pénz, ugy-e? Akárhány bakkistát ismerek - még pedig nem csupán a vagyonos emberek közül - aki száz- vagy százötven forint veszteség után oly nyugodtan áll fel a helyéről, mintha csupán a cipőjét huzta volna fel. Akár egy héten keresztül mindennap elveszit száz forintot, de az már éveken át sem jut az eszébe, hogy utazásra, tehát a maga restaurálására két-háromszáz forintot elköltsön. Vajjon nem a legbünösebb és a legostobább indolencia ez?