A magántisztek

Hadd konstatálok mindenekelőtt egy igazságot: a budapesti ember - az átlag-ember - köszönés dolgában a müvelt Európa legilletlenebb egyéniségei közé tartozik. Nem beszélek azokról a fiatal és jólöltözött gavallérokról, akik a Kossuth Lajos-utcán, a Szervita-téren, a dunaparti korzón ismerős hölgyeket üdvözölnek; mert ezek nemcsak hogy finoman és illedelmesen emelik meg a kalapjukat, de meghajlás tekintetében is bátran fölvehetik a versenyt az aktiv szolgálatban levő diplomatákkal. A társaságbeli ur Budapesten is tudja, hogy mivel tartozik a hölgyeknek, habár itt-ott ugynevezett uri ember is akad, aki a rája nézve közömbös asszonyokat csak könnyed kézlegyintéssel köszönti. De az ilyen ur, istennek hála, még a mi fővárosunkban is a kivételek közé tartozik, mert a hölgyekkel szemben - nem hiába, hogy gavallér nemzet hirében állunk - a magyar föltétlenül lovagias.

Nem is a hölgyek ismerőseiről akarok beszélni ebben a levélben, hanem azokról az urakról, akik velünk, férfiakkal állanak köszönési viszonyban. Ezek közt - bocsássák meg nekem a kemény kifejezést - már meglehetősen nagy százalékot képviselnek a jólöltözött parasztok. A budapesti utcán egész sereg olyan ur sétál, aki a kalapját elvileg csak a nála föltétlenül magasabb rangfokozatban álló notabilitás előtt emeli meg, ellenben a többieknek, akik udvarias üdvözlésükkel megtisztelik, csak egy lefitymáló kézmozdulattal válaszol. Ezek az urak - ugy látszik - abban a tévhitben élnek, hogy ők afféle magánhadnagyok, magánkapitányok és magántábornokok, mert a köszönést állandóan snájdig szalutálással viszonozzák. Nekem, aki Európa nagyvárosaiban mindig azt tapasztaltam, hogy az előkelő férfiu éppen az előzékenységével tünik ki a többi közül, mindig a fejembe száll a vérem, amikor egy-egy uborkafára fölkapaszkodott, üresfejü stréber ily leereszkedő mozdulattal hálálja meg, hogy én a kalapomat megemelem előtte. Akárhányszor megesik velem, hogy boszuságomban állva maradok az utca közepén s csak egy hajszál hiányzik, hogy utána nem futok a neveletlen fráternek s igy nem szólok hozzá, mindenek füle hallatára:

- Hallja az ur, vagy ne fogadja egyáltalában a köszönésemet (de akkor számon fogom kérni a parasztságát) vagy köszönjön ugy vissza, mint a müvelt emberek között világszerte szokásban van. Aki polgári ruhában szalutálással viszonozza az udvarias üdvözlést, azt szó nélkül be kell csukni a bolondok házába.

Amint látják, még engem, a higgadt és öreg embert is ilyen módfölött fölháborit ez a ripők-viselkedés, mennyire boszanthatja hát a fiatalt, aki még nem tud ugy uralkodni az indulatain, mint én, akinek már ugyszólván minden mindegy. De én se veszem a dolgot mindig ilyen tragikusan, sőt akárhányszor a humor kerekedik felül bennem: főképp azokban az esetekben, mikor a mi szép városunknak egy másik ismert tipusával találkozom, aki arról nevezetes, hogy minden ravaszságát fölhasználja, csakhogy a köszönést kicsiklandozza belőlem. Ez az ur már messziről lekötelezőleg mosolyog, mikor meglát, ha közeledik, félig meghajol, mintha a következő pillanatban már köszönni akarna, de a világért se köszön, hanem furfangosan megvárja amig én megemelem előtte a kalapomat. Ekkor aztán hirtelen tekintélyes arcot vág s hüvös leereszkedéssel igy szól hozzám:

- Jó napot!

Vagyis: a helyett, hogy ő köszönne, ahogy a mozdulataival jelezte, egyszerüen csak visszaköszön, abba a tévedésbe ejtve a járókelőket, hogy őt még az utcán se hagyják nyugton a tolakodó idegenek.

Ez azonban csak humoros alak, akit könnyen ki lehet játszani azzal, hogy az ember másodizben már nem ül föl a ravaszságának. De a szalutáló ur már sokkal boszantóbb alak nála, aki ellen komolyan tömörülniök kellene az illemtudó embereknek. Mert az ilyen fejlődő nagyvárosban semilyen harc se jogosultabb, mint az, melyet a neveletlen ripőkök ellen indit a müveltek és a jólneveltek gárdája.