Öröm és gyász

Alig hinné az ember, hogy egyébként irástudó hölgyeknek és uraknak mennyi sulyos gondot okoz az a kérdés, hogy micsoda szavakkal fejezzék ki részvétüket vagy üdvözletüket polgártársaik gyászesetei vagy örömnapjai alkalmából. Igy, látszatra, nagyon egyszerü a dolog; az ember papirt, tintát kér a kávéházban a főpincértől, félrevonul az egyik asztal mellé s könnyedén igy szól magában:

- Ma délben van a Bandi esküvője Nagyváradon. Most meg fogom neki irni a gratuláló telegrammot.

Bemártja a tollat a tintába, leirja a cimet s akkor veszi észre, hogy nem jut semmi dolog az eszébe. Mit irjon? A legegyszerübb az volna, hogy:

„A mai napon melegen üdvözöl és egész életedre szóló, zavartalan boldogságot kiván - Miska.”

De ez a szöveg együgyünek és banálisnak tünik föl, ami nem méltó intelligens férfiuhoz. Az üdvözlő táviratnak - ez a közhit - elmésnek és sziporkázónak kell lennie. És azonfelül kissé pikánsnak is, hogy az öröm apa nevetve pödörje olvastára a bajuszát, az örömanya és a szende menyasszony egész a homlokukig elpiruljanak, Bandi, a vőlegény pedig ezt mondja:

- Terringettét, Miska még mindig a régi, javithatatlan csirkefogó!

De hol vegyen az ember egy elmés és pikáns ötletet? Az elmésségek és pikantériák nem röpködnek a levegőben s polgártársaink, mikor egy szellemes megjegyzést kölcsönkérünk tőlük, rendesen ostobák, mint egy muzeumi ágyu. A szerencsétlen gratuláló tehát félig elrágja a tolla szárát s a végén is olyan táviratot eszel ki, melyet csak bizonyos szégyenkezéssel ad át a rács mögött ülő hivatalnoknak.

Természetes, hogy nem mindenkinek okoz ilyen nagy gondot az esküvői táviratok kérdése, mert vannak szerencsés halandók, akik ilyen esetekben azt a bizonyos körökben közkeletü humort veszik igénybe, melyet a nép ajka röviden vigéchumornak nevez. Ebben a genre-ban főképp a verses üdvözletek a népszerüek. Például:

„Rég megmondta a kasznár:
Éljen az uj házaspár!”

Vagy:

„Két zsák liszt és két zsák dara,
Éljen soká a szép ara!”

Az ilyen táviratok azonban többnyire csak a kisebb, rendezett tanácsu városokban lakó jegyeseknél szokásosak. Az elmésségnek ezt a fajtáját képviseli a vigéc-humor pikáns alosztálya is, mely ilyen és ehhez hasonló, pajzán versikéket biz az ártatlan dróthuzalra:

„Én vagyok a Miska, te a vőlegény,
Bár csak én volnék te és te volnál én!”

Azok a kényesebb férfiak, akiknek izlését ez a játszi humor nem elégiti ki, hosszu negyedórákig gyötrik az agyvelejüket, amig egy valamirevaló táviratban megállapodnak. Ugyanilyen sulyos gondot okoz nekik az a kérdés is, miképpen fejezzék ki részvétüket ama barátaiknak, akik gyászukban embertársaik vigasztalására szorultak. A részvét kijelentése mindig banális és uj fordulatok e téren a legnagyobb stilisták se tudnak kieszelni. Hogyan eszelnének hát ki azok a derék nyárspolgárok, akik a fogalmazás terén föltétlenül kisebb kaliberek, mint Ferenc Antal ur, ahogy Anatole France-t a vérmesebb chauvinisták nevezni szokták.

Az én szerény véleményem e kérdésben az, hogy a gratuláló is, a részvétkijelentő is akkor jár a helyes uton, ha minél egyszerübben s mentül kevesebb cikornyával fejezi ki a mondanivalóját. Amennyire illetlen és izléstelen az egyik genre-ban a humor és a pikantéria, annyira nevetséges a másikban a nagyhangu és értelmetlen frázis. Hiszen az efféle levelezés és táviratozás többnyire csak felületes etikett kérdése s az üdvözlő és a kondoleáló a legtöbb esetben csak a társadalmi illendőség szempontjából jelentkezik. A bizalmas barátok mindig meg fogják találni a helyes hangot; azok pedig, akik csak egy közkeletü formaság miatt szaporitják a postakincstár jövedelmeit, azzal puszta ténynyel, hogy egyáltalában megemlékeznek ismerőseik öröméről, vagy gyászáról, már teljesitették társadalmi kötelességüket. A léha konfidencia épp oly hibáztatni való, mint azok a dagályos frázisok, melyekkel embertársaikat gyászukban megzavarják. Pár egyszerü, szivből jövő szó: ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy udvarias és jómodoru embereknek tartsanak bennünket.