Vacsora vagy illuzió?

A párisi Rothschild alkalmasint jóizü mosolylyal olvasná azt a levelet, amelylyel ma engem egy derék fiatal ur megtisztelt, sőt bizonyos vagyok benne, hogy az öreg Rockefeller vagy Carnegie se őrizné meg közmondásos komolyságát, ha ennek az ifju embernek a problemája a szemei elé kerülne. De én, aki szivesebben foglalkozom az emberi lélek szövevényeivel, mint a lóversenyek favoritjaival s aki néha egy töprengő kis magánhivatalnokot értékesebb egyéniségnek tartok, mint egy idegbeteg milliomost, én teljesen megőrizem a komolyságomat akkor is, amidőn az ilyen naiv fiuk járulnak kétségükkel a gyékényem elé. Bizonyos, hogy az én mai levéliróm problémája nem tartozik azok közé, melyekről Maurice Donnay valaha drámát fog irni, de én azért mégis tárgyalás alá veszem a kérdését, mert valószinü, hogy nem ő az egyedüli ember, aki efféle furcsaságokkal bibelődik.

A fiatal ur, akiről már föntebb megirtam, hogy magánhivatalnok, azt a kérdést intézi hozzám: mit csinál egy finomlelkü férfiu olyankor, ha este, mikor a vacsora ideje elérkezik, mindössze csak két koronát mondhat magáénak a nagy világegyetem rengeteg és beláthatatlan vagyonából? Elmegy-e egy kicsike és közönséges korcsmába, ahol azon a pénzen tisztességesen jóllakhatik ugyan, de piszkos abroszon kell elköltenie az estebédjét, avagy: megiszik-e egy finom kávéházban egy csésze teát, amely esetben föltétlenül éhesen marad, de legalább nem rontja el a hangulatát egy piszkos és harmadrendü korcsma milieujével.

Nincs kétségem benne, hogy olvasóim kétharmadrésze nagyon könnyen meg fogja találni a választ erre a kérdésre, mert finomkodás ide vagy oda, valljuk meg őszintén, hogy az előkelőség igen fölösleges fényüzés, ha az embernek a gyomra korog. A piszkos abrosz kétségtelenül szétrobbantja az elegáns hangulatot, de egy indus bölcs szerint az éhség perceiben a halandónak nem hangulatra van szüksége, hanem - ha egyéb nem akad - kis gulyásra és emmenthali sajtra. Erről még vitatkozni is bolondság lenne - és mégis: én megértem és méltányolom az én fiatal barátom kételyeit, sőt: kalapot is emelek előtte, hogy egy röpke hangulat kedvéért le tud mondani az élet reális élvezeteiről. És eszembe jut egy meghalt, öreg pajtásom, akit mi magunk közt állandóan „az őrgróf”-nak neveztünk, egy szegény, álmodozó fiu, az életnek amolyan don Quichotte-ja, ki hires volt arról, hogy sohase volt egyszerre száz forintja, de azért, ami az előkelőséget illeti, bizvást fölvehette volna a versenyt azokkal a selyemfrakkos hercegekkel, akik a napkirály udvarában éltek. Ez a fiu este mindig frakkba öltözött, hófehér plasztronján gyönyörü csokor ragyogott s igy ült be Budapest legfinomabb kávéházába, ahol egy teát rendelt minden nélkül. A tea mellé elszivott néhány jó egyiptomi cigarettát, végigolvasta a Temps-t és a Figaro-t, s aztán, miután egy-egy hatos borravalót adott a pincéreknek, boldogan és megelégedetten tért haza a szegényes legénylakására. Az esti szórakozás mindössze nyolcvan krajcárjába került, vagyis az ötödrészébe annak az összegnek, amiből egy comme il faut vendéglőben az uri ember Budapesten megvacsorázhat. Ő hétszám se evett rendes vacsorát, de azért tökéletesen meg volt elégedve a sorsával, mert olcsó pénzen meg tudta őrizni az illuzióit.

- Mit kapok nyolcvan krajcárért? - mondta vállatvonva, amikor egyszer bizalmasan beszélgettem vele. - Néhány silány husdarabot egy olyan vendéglőben, ahol még minden asztalon nyoma van a tegnapelőtti paradicsommártásnak. Az ilyen környezet tönkretenné minden hangulatomat, pedig a magamfajta szegény embernek mi más öröme van az életből, mint néha egy kis előkelő hangulata...

Ez a szegény pajtásom néhány évvel ezelőtt örökre itt hagyott minden földi hangulatot s én már azt hittem, hogy végképp kihalt vele azoknak az azráknak a fajtája, akik egy illatos illuzió kedvéért ilyen hősiesen le tudnak mondani a meleg és reális marhahusról. És lám, mennyire tévedtem: ime, még rajta kivül is élnek halandók ebben a józan nagyvárosban, akik inkább a lelkük táplálékára gondolnak, mint arra, hogy a gyomrukat kielégitsék.

Kedves, finomlelkü, fiatal barátom: választ én az ön kérdésére nem adhatok. Ha az illuziók önt csakugyan boldoggá teszik, akkor maradjon meg ezután is a teája mellett, de ne felejtse el, hogy a vérsejtjei aligha fognak megelégedni azzal, ha állandóan illuziókkal táplálja őket...