A tréfás fiuk

Egy közeli rokonom, aki egyéb, okos foglalkozás hiján, haszontalan mesék irásával keresi meg a mindennapi fekete kávéját, nemrégiben könyvet irt egy huncut, de nagyon bájos gépirókisasszonyról, aki addig intrikál, hizelkedik és kelleti magát, mig a hatalmas pénzintézet félistene, a milliomos vezérigazgató feleségül veszi. Ez a szőke, kékszemü és szörnyen ravasz kis teremtés érdemetlenül nagy népszerüségre tesz szert az olvasók között, ami nem is csoda, hiszen hol az a fiatal leány, aki ne álmodoznék arról, hogy a mesék lovagja - nem a régi módi keresztes vitéz, hanem a modern bankigazgató - egy szép napon mint szerelmes kérő fog a lányszobájában megjelenni? Mióta a piszeorru Lehmann Vilmából Hontiné ő méltósága lett, azóta minden gépirókisasszony szivdobogva megy el a főlépcsőn a bank félelmetes ura mellett, hiszen ami a mesében olyan egyszerüen megtörténhetett, miért ne történhetnék meg végre az életben is? Az irógépek ábrándozó kis tündérei között tehát joggal népszerü lett ez az én meséket firkáló atyámfia, sőt - hihetetlen, de igaz - még reám, az ő vén bátyjára is esett egy-két sugárnyi ebből a kedves és irigylésreméltó szimpátiából. Abban a temérdek levélben, melylyel a postás naponként megörvendeztet, mindig van néhány, mely az irógépek szorgalmas kezelőnőitől ered s valamennyi a szerencsés Lehmann Vilmára hivatkozik, aki a családom egy tagjának köszönheti, hogy ilyen tüneményes karriert csinált. Ha Lehmann Vilmáért ennyire exponáltuk magunkat, akkor - mondják bizalommal - az ő panaszaik se fognak süket fülekre találni nálunk. Ezek a naiv teremtések ugyanis azt hiszik, hogy a nagybácsi nemcsak az öcscse adósságaiért, hanem az irodalmi müveiért is felelősséggel tartozik.

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretném, ha az öcsém egy négyezer holdas birtokon gazdálkodnék, mint hogy haszontalan meséket ir, de mivel mindig gavallér voltam világéletemben, isten neki, vállalom ezt a felelősséget is, s családunk kreaturája, az aranyhaju Lehmann Vilma révén ezennel magamévá teszem mindazokat a panaszokat, melyekkel az irógépes kisasszonyok fölkeresnek s kijelentem, hogy mától fogva mindenkinek velem gyülik meg a baja, aki ezeket a szép és szorgalmas kis leányokat megbántani merészeli. És terringettét senkinek se ajánlom, hogy engem a sodromból kihozzon, mert habár az öreg kezem reszket is már némelykor, még nem halt ám meg bennem végképpen az a spadassin, aki a kardjával valaha öt embert a másvilágra küldött...

És most, hogy a harci szablyámat igy készenlétbe helyeztem, hallgassuk csak meg azt a szegény és vérig sértett kisasszonyt, aki ma könyezve fordul hozzám a keserüségével s tőlem várja, hogy a tanácsommal megsegitem, mert ha én is cserbenhagyom, akkor igazán senkije sincs, aki előtt a bánatos szivecskéjét kiöntse. Ez a derék kis leány az irógépet kezeli egy nagy kereskedőház irodájában s mindeddig becsülettel megkereste ott a kenyerét, de most közel áll hozzá, hogy az exisztenciáját elveszitse. Még pedig - hihető-e ez vajjon? - a férfikollégái szégyenletes brutalitásai miatt. Ezek a kamasz legények ugyanis abban találják a mulatságukat, hogy egész nap piszkos kétértelmüségeket beszélnek előtte, még pedig szemmelláthatólag azért, hogy őt, a szégyenkező kisleányt, zavarba hozzák. Ő ugyan váltig igyekszik, hogy ne vegyék észre a zavarát, de hiába minden igyekezet, mert mindig elpirul, ha körülötte ilyen ocsmányságok süvitenek a levegőben. Mit tegyen hát, hogy a durva inzultusokat elkerülje? Ha reagál rájuk, csak szitja a perverz antilovagok tüzét, ha az állását otthagyja, akkor magát is, az öreg édesanyját is megfosztja a mindennapi kenyerétől. Legokosabb lenne, ha ugy tenne, mintha semmit se hallana, de erre, fájdalom, nem képes, mert a pirulása mindig elárulja, hogy a gonosz ripőkségeket megértette.

E levelet olvasva, csakugyan azt látnám az egyetlen megoldásnak, ha ezeket a lovagiatlan sihedereket derekasan fejbekólintanám, de mivel ez a mód első lépésnek talán mégis tulzott lenne, azt ajánlom, hogy próbáljunk meg egy másik expedienst. Még pedig olyat, ami a legtöbb esetben célhoz vezet; az egyenes és az őszinte beszédet. Szedje össze, kis leányom, az összes bátorságát s ha még egyszer ilyen gaz módon megsértik, álljon fel nyugodtan a gépe mellől s szóljon azokhoz a csirkefogókhoz a következőképpen:

- Aki Angolországban egy dolgos leányt megsértene, azt a legelső idegen férfi megbotozná. Mi még nem tartunk ott, ahol az angolok, de azért lovagias férfi, istennek hála, nálunk is akad. Figyelmeztetem magukat, hogy egy ilyen férfihez fogok fordulni segitségért, ha a becsületes munkámban még egyszer háborgatni merészelnek.

Én azt hiszem, hogy ennyi tökéletesen elég lesz, - de ha nem lenne: irja meg nekem azonnal egy expressz-levélben. Akkor majd előszedjük azt az öreg kardot s ugy közibük vágunk a tréfás fiuknak, hogy egész a holtuk napjáig megemlegetik. Ha azonban a kard esetleg nem lesz kéznél, akkor egy jó vastag bot is megteszi...