Kaland a nápolyi gyorsvonaton

Egy külföldön járó magyar ur ma különös ügyben fordul hozzám tanácsért, kedves alkalmat adva nekem, hogy honfitársaim egy helytelen szokását, melyet kóborlásaim közben magam is gyakran tapasztaltam, ebben a rovatban szóvá tegyem. A tanácskérő ur egy előkelő, luzerni fogadóban lakik s a minap, a table d’hote-teremben, két elegáns, uri hölgy szomszédságába került, akik maguk közt franciául beszélgettek. Azt kellett tehát hinni róluk, hogy párisi asszonyok, - ezt nemcsak a beszédjük, hanem a toilette-jük, a modoruk is igazolni látszott. Honfitársunk szivesen nézegette őket ebéd közben - a fiatalabbik nagyon csinos volt - s egy alkalommal igy szólott ahhoz a másik magyar urhoz, akivel együtt lakik a szállóban:

- Ezekkel a hölgyekkel meg kellene ismerkednünk. A kis leány nagyon kacérnak látszik s azt hiszem, nem haragudnék meg, ha bemutatkoznánk neki.

Ezt magyarul mondta a barátjának, vagyis olyan nyelven, amit a két párisi hölgy nem érthetett meg. De mit tesz isten? Mikor az ebédnek vége volt, az idősebb uriasszony, távozóban, egy pillanatig megállott a két gentleman asztala előtt s haragtól kipirulva, tiszta magyar nyelven, igy szólott, hozzájuk:

- Uri emberek, ha jó izlésük van, nem szoktak megjegyzéseket tenni az idegen hölgyekre.

E szavak után fölemelt fővel távozott, a vérig sértett kis leánynyal együtt, aki szintén megvető pillantással mérte végig őket. A fiatal uraknak még annyi idejük se volt, hogy egy exkuzáló szót mondhassanak. Zavartan, lángoló arccal fogadták a rendreutasitást s most engem, az idegent, kérnek föl egy sürgős expresszlevélben arra, hogy tanácsot adjak nekik: mint tehetnék jóvá az akaratukon kivül elkövetett tapintatlanságot. A hölgyek ugyanis még mindig ott laknak a szállóban s igy mindennap találkoznak velük a dejeunernél és a dinernél.

- Elképzelheti - irják a levelükben - mennyire kinos ez a naponként való találkozás. Nagyon kérjük, ajánljon valami tisztességes módot, amivel a szép honfitársnőinket kiengesztelhetnők.

Megvallom, hogy a kérdést még különösebbnek találom, mint a történetet, mert hogy két uri ember önmagától is rá nem jön a szatiszfakció leghelyesebb formájára, az engem ugyancsak bámulatba ejt. Ugyan, már mi ezen a töprengeni való? Az ember, ha ez a kis malheur megesett vele, másnap bünbánó arccal bemutatkozik a haragos hölgyeknek s egyszerüen ezt mondja nekik:

- Ha hibát követtünk el, van egy mentségünk: a nagyságos asszonyt és a kedves leányát franciáknak néztük. Nem gondoltuk tehát még álmunkban se, hogy a mi hóbortos megjegyzéseinket megértik. Ha sértve érzik magukat, milliószor bocsánatot kérünk. De a nagyságos asszonynak figyelembe kell vennie, hogy a férfiak, ha egymás közt vannak, néha olyat is beszélnek, amit maguk se vesznek komolyan.

Bizonyos, hogy a két uri hölgy megbocsátott volna s a probléma gyönyörüen meg lenne oldva, anélkül, hogy ezért egy kétezer kilométernyire szunnyadozó aggastyánt kellene zavarni az ebéd után való bóbiskolásában. A levelet nem is azért teszem szóvá, hogy az elibém terjesztett problémát megfejtsem - erre a fiatal urak bizonyosan maguktól is képesek lettek volna, - hanem azért, hogy honfitársaimat arra a helytelen szokásukra figyelmeztessem, amely a külföldön már annyi kellemetlenséget szerzett nekik: hogy t. i. magyarul sans gène teszik a legfurcsább megjegyzéseket, abban a biztos tudatban, hogy ugy sem értik meg őket. Pedig ma már mindenütt találkozik az ember magyar utasokkal, nemcsak Luzernben, hanem még Tuniszban vagy Hammerfestben is. Az a skót ruhás ur, aki a szomszéd asztalnál angolos flegmával csepegteti a mézet a vajas kenyerére, esetleg marosvásárhelyi fiskális s az a kokett, karcsu asszony, aki dekolletált ruhában libben be a palermói hotel éttermébe, talán mérnökné vagy háztulajdonosné Nagyváradon. Senkinek sincs a homlokára irva, hogy honnan való s könnyen megeshetik, hogy a vélt francia kokottról tett megjegyzésünkkel egy tisztességes magyar uri asszonyt sértünk vérig. Amióta, pár évvel ezelőtt, magam is a hősévé lettem egy ilyen kinos félreismerésnek, - szerencsére, csak a passziv hősévé - azóta gondosan őrizkedem attól, hogy semmiféle nyelven se tegyek valakire félremagyarázható megjegyzést. Rómából utaztam Nápolyba s valami közbeeső, kis állomáson kiszálltam a kupéból, hogy egy olasz ujságot vásároljak. Visszamenet, nagy siettemben, egy idegen szakaszba ugrottam, ahol egy fiatal, magyar házaspár ült. A vonat időközben megindult s mivel a kocsinak nem volt közlekedése a többi kocsival, kénytelen-kelletlen ott maradtam s olvasgatni kezdtem az állomáson vett olasz lapot. Ugy látszik, nem lehettem valami szivesen látott vendég, mert a fiatal férj haragosan nézett végig rajtam, majd igy szólott magyarul a feleségéhez:

- Ennek a bivalynak is éppen ide kellett beszállnia...

Mindig szerény ember voltam s igy most se tartottam szükségesnek, hogy az inkognitómat leleplezzem, - hanem óvatosan elrejtőztem a Corriere della Sera kibontott lepedője mögé. Szeretetreméltó honfitársaim erre még egy ideig hasonló modorban tárgyalták csekély személyemet, aztán - megunva ezt a témát - áttértek a maguk tagadhatatlanul érdekesebb dolgaira; öt perc mulva tudtam, hogy kétnapos házasok s hogy ő nagysága gyönyörünek és édesnek találja a mézeshetek intézményét. Még sok egyebet is megtudtam, még pedig olyan részletességgel, hogy valósággal lángba, borultam az ujságom mögött. A nászutasok isteni fesztelenséggel csevegtek olyan intimitások felől, amelyekbe harmadik embert még a világ teremtése óta se avatott bele jóizlésü házaspár, igy folyt a beszélgetés vagy másfél órán keresztül, amikor a vonat megint egy nagyobb állomásra ért s utitársam, aki már azt hitte, hogy lemaradtam valahol, izgatottan rontott be hozzám a kupéba:

- Hát te itt vagy? - kiáltotta magyarul. - Már telegrafálni akartam, hogy az esti vonattal visszautazom hozzád...

Hogy e szavakra mi történt, azt talán nem szükséges elmondanom. Még ma is oda vagyok a csodálkozástól, hogy a kétnapos menyecske ájulás nélkül esett tul ezen a borzalmas meglepetésen.

Én ott, a nápolyi gyorsvonaton, szentül megfogadtam, hogy ezután semmiféle nyelven se teszek megjegyzéseket olyan emberekre, akikről nem tudom, hogy kicsodák. Szabadszáju honfitársaimnak melegen ajánlom, hogy kövessék a példámat.