Vőlegényjelöltek

Egy névtelen levél ma - sok száz, sőt több ezer anya nevében - olyan kérdést vet föl, melynek megoldása bizonyára nagyon népszerü lenne, nem csupán a Kárpátoktól az Adriáig, hanem Skandinávia legszélső csucsától kezdve egész a sziciliai partokig, sőt talán még azokban az idegen világrészekben is, melyeknek társadalmi életét csak a tudósok leirásából ismerjük. Az Anonymus, vagy talán helyesebben: az Anonyma azt kérdezi ugyanis tőlem, mik azok a módok, melyek egy jó és gondos anyának a rendelkezésére állanak, amikor a leánya udvarlóját rá akarja birni arra, hogy értelmesen és világosan beszéljen. „Mert a férfiak közt - irja a levél - nagyon sokan vannak, akik állandóan kitüntetik leányainkat az érdeklődésükkel, megeszik az összes kompótot, ami az éléstárunk polcain található, néha egy-egy ibolyabokrétával is kifejezést adnék leányunk iránt táplált rokonszenvüknek, de ne adj’ isten, hogy végre magukra huznák azt a bizonyos szalonkabátot, melyben a felnőtt kisasszonyok kezét az uriemberek megkérni szokták. Mit tegyen ilyen körülmények között a gondos anya? Azt mégse lehet kivánni tőlünk, hogy egyenesen fölkináljuk a leányainkat egy idegen férfinak, sőt még célzásokat se szabad tennünk arra, hogy már nagyon is vágyakozunk az anyósi méltóságra, - hol van hát az a módszer, amelylyel ezeket a néma és nyakig begombolkozott csukákat megszólaltathatjuk?”

Konstatálnom kell, hogy az aggódó anya a hasonlatok terén nem müködik valami nagy szerencsével, mert a nyakig begombolkozott csukák meglehetősen ismeretlenek a természetrajzban. De én - mint gavallér ember - nem ragaszkodom tulságosan a szavakhoz s értem és méltányolom a tiszteletreméltó hölgy fájdalmát, akinek ölelő karjaiból szive drága gyermekét abszolute nem akarják elrabolni. Utóvégre nagyon is természetes dolog, hogy minden anya a maga leányát tartja a föld legtökéletesebb teremtésének, s igy csakugyan nem értheti meg ama rideg kompótevők lelki állapotát, akik oly nehezen akarják magukra ölteni a leánykéréshez szükséges szalonkabátot. Szivesen koncedálom, hogy ezek az emberek kőszivü vandálok, de mindenesetre van egy enyhitő körülményük: ők nem a mama gyöngéd szemével nézik azt a karcsu és mégis molett kisasszonyt, akit néha egy-egy ibolyabokréta erejéig kitüntetnek. De még ha azzal is néznék: akkor is százszor és még százszor meggondolják, amig az életbevágó nyilatkozatot megteszik, mert manapság már a leglángolóbb szerelmesek is tisztában vannak a lakásinséggel és a piaci árakkal s jól tudják, hogy a szende kicsike, aki a mama szerint önmaga szokta varrni a bluzait, asszonykorában nyomorult smuciánnak minősiti az urát, ha nem a Berkovicsné műhelyében rendelheti meg az uj tavaszi toilette-jét. A házasélet ma már olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának s ez az oka, hogy a kétezer forint jövedelemmel rendelkező fiatal ur ez idő szerint már nem a mamát nézi meg, hogy a leányát elvegye (mint a régi közmondás ajánlja), hanem a telekkönyvet vagy az édes apa folyószámláját.

Annak a körülménynek tehát, hogy a csuka nyakig begombolkozik, nem a házasulandó ifjak szemérmetességében kell keresni a magyarázatát, mert ezek az ifjak, amig nőtelenek, távolról se olyan ostobák, ahogy a tépelődő mamák hiszik. Ők nem szégyenkezésből hallgatnak, hanem abból a megokolt félelemből, hogy a drága gyermeket esetleg hozomány nélkül varrják a nyakukba. Ez az oka annak, hogy oly nemes nonchalançe-szal eszik a kompótot és a sandwicheket, anélkül, hogy beszédes ajkukat szóra nyitnák. Nem bátoritás kell hát nekik, hanem az a bizonyosság, hogy az édes kicsike az apai áldáson kivül egy olyan könyvet is hoz magával, melynek nem Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, hanem Lánczy Leó vagy Kornfeld Zsigmond a szerzője s melynek felmutatása ellenében a legzárkózottabb pénzesszekrények is készségesen széttárják az ajtajukat. Ha ez a könyv feltünik a látóhatáron, a félénk ifju azonnal bátorrá lesz, oly bátorrá, mint Hannibál vagy Leonidás. A gyöngéd és pironkodó szemérem csak perfid álarc, melynek védelme alatt teljes biztosságban lehet elpusztitani egy polgári család éléstárát.

A válasz tehát, melyet a népszerü kérdésre adhatok, nagyon egyszerü: a bátoritásnak sohase a mamától kell kiindulnia, hanem a józan, rideg és emberismerő apától. Azt a fiatal embert, aki hosszabb ismeretség után se nyilatkozik, a legravaszabb fogások se hozzák ki a sodrából, mert a csirkefogó nem szemérmetességből hallgat, hanem hitvány és alávaló taktikából. Képes hónapokon át az ostobát adni, csakhogy a függetlenségét megőrizhesse. De tessék csak hozzáküldeni a derék nagybácsit, aki az ilyen intim családi ügyeket intézni szokta, majd meglátják: mint jön meg egyszerre az esze és a bátorsága, melyet a kompótfogyasztás közben oly gondosan és sikerrel eltitkolt.

Igaz, hogy a szerelmi házasságok se pusztultak még ki egészen ebből a józan világból, de az ilyen esetekben talán még kevesebb szükség van az édes mamára, mint azokban, ahol az anyagi kérdések dominálják a helyzetet. Ha a kisasszony és az urfi anyai beavatkozás nélkül nem értik meg egymást, akkor a dolgon a legravaszabb furfang épp oly kevéssé segithet, mint a legropogósabb dinnyekompót.