Jegyesek

Szereplő személyek: apa (vidéki ügyvéd, aki semmit se tud megtagadni az ő bájos kis leányától), mama (aki jókedvü és még egészen szemrevaló asszony, de nagyon hirtelen eljár a keze), a felnőtt kisasszony (a kinek két hónap mulva lesz az esküvője, már a lakás is megvan) s a vőlegény (állami mérnök s a Dunántul legszebb angol bajuszának a tulajdonosa.)

Ezek a probléma szereplői. A dráma maga a következő:

A kisasszony e pillanatban élete legboldogabb korszakát éli, amennyiben rövid hatvan nap mulva ahhoz az urhoz fog feleségül menni, akibe tizennégyéves kora óta halálosan szerelmes. A szülők szivesen adják áldásukat a készülő frigyre, mert a vőlegény szorgalmas, talentumos és derék fiu, aki bizonyosan épp ugy fogja kényeztetni a leányukat, ahogy ők - a mama egy-két pofonjától eltekintve - a gyerekkora óta kényeztették. A fiatalok nagyon meg vannak elégedve sorsukkal, csupán két megváltozhatatlan tény ellen van kifogásuk: az ellen, hogy a nap mindössze csak huszonnégy órából áll, s hogy az állami mérnöki hivatal oly kegyetlen és kőszivü, hogy ebből a nyomorult huszonnégy órából is ötöt naponkint elrabol tőlük. Vegyük tekintetbe azt is, hogy az ember az alvásra is kénytelen forditani hét órát s hogy kora reggel nem szokásos a vizitelés; marad tehát összesen vagy kilenc óra, melyet a két szerelmes együtt tölthet. Kilenc óra, amikor kilenc teljes esztendő se lenne elég ahhoz, hogy a legsürgősebb mondanivalóikat közöljék egymással. Ugyebár, ily körülmények között el lehet képzelni, hogy ezt a kilenc órát akkor is egymásnak szentelnék, ha a háborgó Vezuv tövében várnák azt a pillanatot, mikor mindörökké az egymáséi lesznek?...

Eddig tehát rendben lenne a dolog, de most jön a bökkenő: a két szerelmes kilencórás boldogságának is megvannak a sötétlelkü irigyei... Még pedig nem a menyasszony barátnői, a vőlegény kollégái, s a kisváros pletykázó kávénénikéi, hanem azok, akik a legközelebb állanak hozzájuk: a szülők. Ez hihetetlen és vérfagylaló dolog, de igy van. Legalább a szerencsétlen jegyespárnak ez a véleménye. És hogy ez a vélemény nagyon is megokolt, az kitetszik a következő szimptomákból:

A vőlegény és a menyasszony egyedül ülnek az ebédlő félhomályában. Hogy mivel töltik az időt, azt ne kutassuk (valószinüleg a régi spanyol költők tájszólásairól beszélgetnek), de annyi bizonyos, hogy nem élvezhetik sokáig az egyedüllétet; öt perc mulva ugyanis kinyilik az ajtó s a mama mosolygó arccal lép az ebédlőbe.

- Nem láttad, kis lányom, a huskönyvet? - kérdezi a pironkodó menyasszonytól.

E szavak után tiz percig lázasan keresgél a szobában s csak akkor távozik, amikor a jegyesek már olyan arccal néznek rá, amilyent szegény Dózsa György vághatott, mikor a tüzes széken helyet kináltak neki. De alig maradnak ismét három percig egyedül, már apa ront be hozzájuk hangos szóval az irodából.

- Holnapra jegyeket vettem a szinházba, - ujságolja oly diadalmasan, mintha legalább is megütötte volna az osztálysorsjáték főnyereményét.

Az apa is ott marad egy negyedórán át, s mikor nagynehezen eszébe jut, hogy az irodában a peres felek már várakoznak rá, akkor a kisebbik lány, a szakácsnő, a kárpitos, a varrókisasszony lép be hozzájuk valami kifogással az ebédlőbe. Szóval: nincs olyan tiz percük, hogy háborithatatlanul beszélgethetnének egymással s a szimptomák határozottan arra vallanak, hogy mindez nem puszta véletlenség: a szülők direkte ugy intézik a dolgokat, hogy valaki minduntalan megzavarja őket.

„Hitted volna-e, oh, bölcs kádi, - kérdi hozzám intézett levelében a vőlegény, - hogy ily tigrisanyák is élhetnek a világon, s hogy akadhat szülő, aki egyenesen gyönyörüséget talál abban, ha a leánya idegrendszerét ennyire fölborzolhatja?”

Édes fiam, én megértem a te szomoruságodat, s a helyedben magam is azt mondanám, hogy a vérszomjas tigris szelid galamb e rettentő anyához képest, de mivel, fájdalom, már tul vagyok azon a koron, amikor az embernek sürgős beszélni valója van egy szép leánynyal, hát azt mondom: hogy az a tigris-anya okosan cselekszik, sőt egyenesen az anyai kötelességét hanyagolná el, ha nem keresné az ebédlőben a huskönyvet. És az apa is, a kisebbik leány is, sőt a szakácsnő is, meg a kárpitos is helyesen cselekszik, mikor a tárgyalásaitokat öt percenkint megszakitja. Hogy miért, azt hiába magyaráznám neked és hiába magyarázom a bájos kis menyasszonyodnak is, mert ti ugy se fogtok igazat adni nekem és ha igazat adnátok, meg se érdemelnétek, hogy a jó isten ilyen boldogokká tett benneteket. Vannak izgalmak, melyekből a kevés is sok, s vannak gyönyörüségek, melyeknek az adja meg az igazi értéküket, hogy csak ritkán és akadályokon keresztül lehet hozzájuk jutni. Égő gyufával nem szabad ott járni a puskaporos torony körül, s aki a toronynál őrt áll, csak a kötelességét teljesiti, ha minden közeledő gyujtószálra ügyel. Mindez csak képletes beszéd, de ha buksi, szerelmes fejedet kissé töröd rajta, hamar rá fogsz jönni, édes fiam, hogy annak a tigrisanyának igaza van. Már azért is, mert e rövid földi életben tulajdonképpen a boldogság reménye a legnagyobb boldogság. Aki a holnapi ezresbankóját ma kisértékü aprópénzre eszkomptáltatja, az még a szerelem terén se mondható kiváló szakembernek. Várd meg a holnapot, mikor a nagy pénzedet teljes értékben beváltják, - és gondolj arra, hogy az ember - már az ismert kép szerint is - csak akkor van „végre egyedül”, mikor az oltár elől eltávozott. Addig bele kell nyugodni abba a fájdalmas tudatba, hogy apák, mamák, szakácsnék és kárpitosok is vannak e nyomorult földtekén.