A szökevények

- T. problémagyártó uram, irja ma egy uriember, akinek minden során meglátszik, hogy nagyon meg van botránkozva. Ön előszeretettel adja a csalhatatlan római pápát minden illendőségi kérdésben, hát döntse el most azt az érdekes vitát, mely köztem és egy barátom közt felmerült. Mind a ketten hivatalosak voltunk egy esküvőre s nagy gálában meg is jelentünk a lakodalmas asztalnál, mely csak ugy görnyedezett a virágoktól és az ezüsttől. Ott volt minden notabilitás, akiket állitólag egy notabilitás-szállitó vállalattól szoktak kibérelni az örömszülők, egy sereg szép asszony ült a kényelmes karosszékekben, az asztalfőn pedig a fiatal pár foglalt helyet, akiket félórával azelőtt kötöttek össze egy hosszu életre az oltár előtt. A hangulat természetesen lelkes volt, a pincérek sürögve jártak nagy ezüst tálaikkal az asztal körül, a pezsgő durrogott, a napsugár bekandikált a selyemfüggönyökön át, szóval érezni lehetett, hogy itt valami édes mámor lebeg a levegőben. Engem általában száraz legénynek tartanak, aki egykönnyen nem vesziti el a fejét, de most az én lelkem is megtelt azzal a lázzal, mely a teremben mindenkit elfogott s a pecsenyénél felálltam, hogy a fiatal párt felköszöntsem. Már bele is fogtam a beszédembe, amikor hirtelen az asztalfőre esett a pillantásom s nagy bámulatomra azt láttam, hogy a fiatal párt egyáltalában nem látom. Eltüntek, vagyis helyesebben: megszöktek. Gondolhatja, hogy majdnem a torkomon akadt a szó, mert a legnagyobb mértékben illetlennek találtam, hogy azok, akiknek ünneplésére az egész nagy társaság összegyült, egyszerüen kereket oldanak és elpárolognak. Miért huztunk mi akkor frakkot, miért vették magukra a hölgyek a legszebb ruhájukat? A beszédemet azért, ugy ahogy befejeztem - csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam botrányt okozni, - de a lakodalmas ebéd után élénken kikeltem az ellen a csuf szokás ellen, hogy az uj házaspár ilyen neveletlenül faképnél hagyja a tiszteletére összegyülekezett társaságot. Voltak, akik nekem adtak igazat, de a jelenlévők legnagyobb része frivol mosolylyal hallgatta a vitát s amellett kardoskodott, hogy ezt az édes kis illetlenséget nem szabad tulságosan rossz néven venni... Szóval nagy többséggel leszavaztak, de én nem nyugszom meg ebben a verdiktben, hanem Csalhatatlanságodhoz fordulok azzal a kérdéssel: vajjon van-e joguk az uj pároknak ahhoz, hogy az etikett törvényeit ennyire lábbal tapodják?

Mielőtt Csalhatatlanságom erre a sulyos kérdésre válaszolna, előbb szives engedelmükkel megállapitok egy tényállást: azt, hogy ez a megbotránkozott uriember jóval tulhaladta az ötvenedik évét, hogy elvileg sohase gondolt a házasságra, szóval: hogy tizenhárompróbás, megsavanyodott agglegény. Minderről egy szót se ir a levelében, de szivesen felajánlok száz forintot egy ellen, hogy ez a jellemzés megfelel a valóságnak. Mert csak egy agglegény beszáradt szive képes arra, hogy ezeknek a mohó, szerelmes kis csacsiknak a viselkedését az illem rideg paragrafusai szerint itélje meg...

De hagyjuk ezt, hiszen nem jellemzést kiván tőlem Savanyuságod, hanem komoly és humor nélkül való döntvényt, melylyel barátai előtt az igazát megvédheti. Hogy lojalitásomról teljes bizonyságot adjak, ime, készséggel kijelentem: az a vadonatuj házaspár igenis, illetlenül viselkedett. Oly illetlenül, hogy az összes német divatlapok szerkesztői postája jogosan elitélné őket, mert teringettét, az már csakugyan több a soknál, hogy az ünnepeltek angolosan távozzanak el attól az asztaltól, ahol az ő tiszteletükre gyült össze egy tekintélyes vendégsereg. Az illemtanból ezek a könnyelmü fiatalok feltétlenül megérdemelnék a szekundát. Önnek tehát minden bizonynyal igaza van, - és lássa, én mégis azt mondom, hogy az a másfélórás férj, aki nem szöktetné meg hasonló módon a feleségét, bizvást megérdemelné, hogy a világ összes illemkodexeit végig kelljen olvasnia, mielőtt a pironkodó asszonyával egyedül marad...

Mert a dolog, tisztelt komolykodó uram, akként áll, hogy kétféle szempont szerint lehet megitélni a földi emberek cselekedeteit: az illem és a természetes ösztönök szempontjából. Az illemet a kétkoronás kézikönyvekből tanuljuk meg, a természetes ösztönt pedig, dijtalan podgyászként, magunkkal hozzuk erre a gyönyörüséges világra. És az egyiknek épp ugy hasznát vesszük, mint a másiknak; csakhogy az elsőnek akkor, a midőn zsurokra és five o’clock teákra megyünk, a másiknak akkor, amidőn minden vércsöppünk lángolni kezd arra a gondolatra, hogy egy drága, kicsike teremtést a karjainkba szoritsunk...

Az a fiatal pár, amelyik az esküvői lakomáról ilyen rövid uton megszökött, kétségtelenül megérdemli a szekundát az etikettből s én habozás nélkül ki is mondom a verdiktet, hogy itt nagy és sulyos illetlenség történt. De ez a verdikt egyuttal azt jelenti, hogy a két szökevény százezerszer bölcsebb volt, mint a világ összes agglegényei, mert a szerelemben - emlékezzék csak vissza a régmult időkre! - az illetlenség a legnagyobb bölcseségek közé tartozik. Aki az üres etikettet még az esküvője napján se rugdossa félre, az vagy olyan öreg, mint ön, vagy olyan szédületes smokk, mint az a német tanár, aki egy könyvében komolyan megirja, hogy egy előkelő ur csak délelőtt tizenegy és tizenkét óra között hunyhatja örök álomra a szemeit.