Hires emberek feleségei

Az a probléma, hogy a hires emberek miért imponálnak az egész világnak, csupán a tulajdon feleségüknek nem: igazság szerint nem is mondható problémának. Annyira természetes dolog ez, hogy a legkisebb fejtörés nélkül is rá lehet jönni a megoldására. Az igazán nagy ember ugyanis még a feleségének is imponálna; de hol a földkerekségén az a férfi, aki a felesége szemében is nagy maradna?

Kérem, tessék csak megvizsgálni annak a fiatal leánynak a lelki állapotát, aki egy hires celebritáshoz megy felségül.

A közönséges ember abban a kellemes helyzetben van, hogy többnyire olyannak nézik, mint amilyen. A kereskedőről, az orvosról, az ügyvédről, a tanárról még a legnaivabb lány is el tudja képzelni, hogy megvannak benne mindazok az emberi gyöngeségek, melyeket családja férfitagjainál annyiszor látott. Kivételes lénynek az ilyen józan kenyérkeresőt még a legálmodozóbb leány se látja; nem csalódik tehát, s nem kell lemondania az illuzióról, amikor szive bálványa, hat hónapi házasság után, egyszer-másszor akut idegrohamokat kap. De az a fiatal hölgy, aki egy iróhoz, festőhöz, szobrászhoz, vagy zeneszerzőhöz megy feleségül, vagy az a férfi, aki a szinpad egy tündöklő starját vezeti az oltár elé, abban a szent hitben távozik el a szerelmesével az anyakönyvvezető elől, hogy egy tökéletes emberi lény karján fogja végigjárni az életét. Kell-e mondanom, hogy ez a rózsás képzelődés hova vezet? Tökéletes asszonyok és tökéletes férfiak, fájdalom, nincsenek ezen a világon, s a legnagyobb drámairóról és leggeniálisabb zeneszerzőről is nagyon hamar kitudódik, hogy a magánéletében nem tartozik a félistenek közé. Sőt: ami az idegzetét illeti, bátran fölveheti a versenyt a szanatóriumok legtörzsökösebb habituéivel is. Mi lehetne hát egyéb vége a rettentő szerelemnek, mint a leghidegebb és legjózanabb kiábrándulás?

Egy tizennyolc éves, álmodozó, szép leány könyek közt hallgat végig a szinházban egy drámát, melyet egy kitünő költő irt. Vagy: megindult szivvel olvas el egy gyönyörü novellát, mely hazai szépirodalmunk egyik kiváló oszlopának tolla alól került ki. Vagy: reszketve és boldogan élvezi azt a megragadó szimfoniát, mely egy nagystilü zeneszerző viharos lelkében született meg. Nem természetes-e, hogy a költőt, a novellairót, a komponistát hasonlithatatlanul különb férfinak tartja, mint azt a sok cinikus, hétköznapi frátert, aki banális elmésségekkel mulattatja? S nem dobog-e fel büszkén a szive, mikor ez a hires ember őt választja ki élettársául? Hiszen bolondos gyermeklelkében ugy képzeli, hogy a müvész mindörökre ki fogja őt ragadni a hétköznapiság hullámai közül - s ugyan, hol az a fiatal lány a világon, akit meg ne inditana és el ne érzékenyitene az a remény, hogy egy müvész álomképe és kedvese lehet?

A menyasszonyság sejtelmesen boldog óráit azonban fájdalom, nagyon hamar fölváltja a házasélet rideg és hétköznapi prózája. A geniális drámairó veszett sakálként ordit, ha a gallér-állománya véletlenül kifogy, a novellistának lefoglalják a fizetését egy rendezetlen váltótartozás következtében, s a fjordok hangulatában tobzódó zeneszerző becsületsértő kifejezésekkel illeti a szakácsnét, ha a levesben főtt marhahus nem olyan puha, mint a piritott libamáj. A drámairónak, a novellistának, a zeneszerzőnek is kétségtelenül igaza van, de istenem: nem borzasztó és fölháboritó tudat-e mégis, hogy az az ember, aki a holt királyok tragédiáját szedi versekbe, a sápadt holdvilág miszticizmusáról mond édes és hátborzongató meséket, s a dal szárnyán messze felülemelkedik a föld piszkos párakörén, egy kirojtolt gallér, egy szövetkezeti tartozás, vagy egy darab kevésbé sikerült marhahus miatt épp ugy lármázzék és dühöngjön, akár egy Rákóczi-uti cipőkereskedő? A fiatal asszony ámulva és megdöbbenve nézi a borzalmas jelenetet s álmait siratva, igy szól magában, mikor az ebédlőben egyedül marad:

- Hiszen az uram épp olyan közönséges ember, akár Vermes ur, vagy Radó ur, akiket miatta kikosaraztam... Mi a különbség akkor a müvész és a bádogos között, ha a müvész épp oly prózai legény, mint a bádogos?... Ez az ur engem csunyául felültetett, amikor a kivételes lényt játszotta előttem...

És amikor ezt gondolja, már mindörökre vége is annak a boldog álomnak, mely leányélete utolsó perceit megédesitette. Mert az ügyvédnek, a tanárnak, a kereskedőnek még a legfinomabb asszony is megbocsátja, ha néha-néha közönségessé lesz, de a müvész, ha a piedesztáljáról leszáll, már végérvényesen elveszitette a játszmát. Még a nagy Napoleon is törpévé lett a saját felesége előtt, - hogyne lenne hát törpévé az a szerencsétlen alanyi költő, aki még csak arra se képes, hogy egy rongyos csatát megnyerjen?

Hogy a müvészházasságok legnagyobb része boldogtalan, az tehát nagyon is érthető dolog. A hamisköves gyürüt - ha tisztában vagyunk az értékével - esetleg nyugodtan hordhatjuk egy életen át, de a csillogó ékszert, melyről váratlanul kitudódik, hogy silány hamisitvány, megvetéssel a sutba dobjuk.