A régi kedves

A fiatal, mézeshetes menyecske, aki kerek tiz nappal ezelőtt távozott el az anyakönyves szine elől, két nagyon édes és nagyon forró csók között hizelkedve odaborul az ura nyakába s asszonyos kiváncsisággal igy szól hozzá:

- Drágám, ha csak egy picurkát is szeretsz, hát elmondod nekem, hogy kikkel volt viszonyod, mielőtt engem feleségül vettél!...

A férj erre nyugodtan ezt válaszolja:

- Édes kis csacsim, én nemcsak egy picurkát szeretlek, hanem ugy szeretlek, hogy már a fodrászsegéd is leolvassa a nagy szerelmemet az arcomról, mikor reggelenként a bajuszomat felköti. De a kérésedet még se teljesithetem, egyrészt azért, mert nekem senkivel se volt viszonyom, mielőtt megházasodtam, másodszor, mert ha lettek is volna viszonyaim, ezt nem illetnék bevallani a tiznapos feleségem előtt...

A fiatal asszony erre még szorosabban átöleli az ura nyakát s miközben az ajkacskája, mint egy megbántott bébének, félig-meddig már sirásra áll, szepegve ezt mondja:

- Ha igazán szeretnél, nem lennél ilyen gonosz és bizalmatlan hozzám... Miért ne vallhatnád be, hogy kiket csókoltál meg az esküvőd előtt?... Hiszen csak nem vagyok olyan ostoba, hogy azokra legyek féltékeny, akiket előttem szerettél... Most tudom, hogy csak engem szeretsz, - azok a többiek hát ugy sem számitanak komolyan... De ha mindent elmondanál, azzal bebizonyitanád, hogy az egész világon én vagyok neked a legkedvesebb...

Az uj férj tréfával, komoly beszéddel, majd sértődéssel akarja elütni a furcsa kivánságot, de végre is, ki az a vasember, aki egy tiznapos menyecskétől meg tudna tagadni valamit? Másnap, harmadnap, vagy negyednap - reggel, este, vagy éjszaka-e, az mellékes - a férj magához szoritja az izgatottságában kipirult asszonykát, aztán vállatvonva, nagy sóhajtások közepette, igy szól hozzá:

- Hát isten neki, kövessünk el megint valami ostobaságot...

És ekkor őszintén - olyan őszinteséggel, amilyenre csak egy naiv és szerelmes férj képes - mindent meggyón a ragyogó szemmel figyelő menyecskének: a csinos szobalányokat, a jókedvü kis szinésznőket, az orfeumok könnyüvérü pillangóit, s a szép, kokett polgári asszonyokat, akik garçonkorának egyedülvalóságában megvigasztalták... Valamennyit felsorolja, egész a legutolsóig, akinek közvetetten az eljegyzése előtt nyomta a végső csókot a sima, hófehér vállára...

- De most már elég a bolondságokból, - mondja röstelkedve, mikor az asszony még ujabb, kiváncsi kérdésekkel akarja ostromolni...

A dolog ezzel rendben van, a mézeshetek tovább folynak, a kis házastárs mindjobban tökéletesedik, a férj gyöngéd, az asszony szerelmes s egyszer - a turbékolások rózsaszinü korszaka még javában tart - elérkezik a szomoru időpont, mikor a társadalomnak is meg kell adni a magáét... Vagyis: meg kell kezdeni az etikettszerü látogatásokat, mert a kis városban az ilyesmit sokkal szigorubban veszik, mint itt Budapesten... A menyecske tehát előkésziti a legszebb selyemruháját, a férj kivasaltatja a redingotját, s egy este, nagyot sóhajtva, összeállitják ama családok névsorát, akiknél az ilyen fészekrakóknak jelentkezniük kell... És akkor váratlan dolog történik: az egyik névnél a fiatal asszony hirtelen megrázza a szőkefürtös fejecskéjét, s röviden, de határozottan ezt mondja:

- Oda, édes fiacskám, én nem megyek.

- Miért nem? - kérdezi megdöbbenve a férj.

- Azért, mert az a hölgy legénykorodban a szeretőd volt. Magad vallottad be, hogy csak közvetetlen az eljegyzésünk előtt szünt meg köztetek a szerelmi viszony. Azt hiszem, hogy nem kivánhatod hát tőlem, hogy ezzel a nővel szemben kedves és udvarias legyek...

- De, drágám, hiszen magad mondtad, hogy nem vagy féltékeny a multamra... Gondold meg, hogy az ilyen kisvárosban a legnagyobb mértékben gyanus lenne, ha egy uriasszonyt negligálnánk... Még a férjnek is jogosan feltünnék ez az illetlenség... És ezenfelül: a család előkelő és befolyásos, s egyszerüen tönkretenném az exisztenciámat, ha ilyen neveletlenül viselkedném... Ne légy hát csacsi, kis fiam, hanem szánd el magad szépen erre a tizperces látogatásra...

A menyecske ismét megrázza a fejét s konokul ezt válaszolja:

- Akármi történik is, de ahhoz a nőhöz én nem megyek... Még ha elválsz tőlem, akkor se megyek... Elájulnék izgatottságomban, ha ott ülnék szemtől-szemben egy olyan asszonynyal, akiről tudom, hogy épp ugy csókolt, mint én...

A férj még egyszer kapacitálni akarja a bolond kis teremtést, de hiába minden: az asszony kijelenti, hogy ott semmi szin alatt se vizitel... És most ugy áll a dolog, hogy botrány, még pedig csinos botrány készül abban a pletykázó kisvárosban...

„Bölcs kádi, - irja most a férj, aki ugyancsak kinos helyzetbe jutott - engedd meg, hogy mi, két bolondok, ezennel odajáruljunk a szőnyeged elé, melyen pipázva, filozófus nyugalommal osztogatod az igazságot, s alázatos szivvel arra kérjünk: mondd meg, hogy melyikünk cselekszik helyesen? Én-e, aki mindenáron el akarom vinni a feleségemet az egykori kedvesem házába, avagy a feleségem-e, aki hallani se akar affelől, hogy azzal a hölgygyel, akárcsak tiz percre is, összetalálkozzék.”

Gyermekeim, a kérdés nem nagyon könnyü, s bizony, egy-kétszer végig kell simitanom hófehér szakállamat, hogy a kellő megoldással szolgálhassak nektek, de azért mégis megpróbálom, hogy itéletet tegyek köztetek. Járuljatok csak ide szépen a szőnyegem elé, s hallgassátok meg lehajtott fővel a következőket:

- Te, édes fiam, oktalanul és meggondolás nélkül cselekedtél, mikor annak a hizelkedő kis cicának a duruzsolására a legbelsőbb titkaidat is elárultad. Akárhogy is szereted a feleségedet, meg kellett volna fontolnod, hogy az asszony akkor se hall szivesen a vetélytársairól, mikor azok már visszavonhatatlanul és végérvényesen bevándoroltak a mult idők ködébe... És meg kellett volna fontolnod azt is, hogy nem a nagy metropolisok háztengerében élsz, hanem egy kicsike városban, ahol mindenki mindenkinek a szomszédja... Nem tudhattad-e előre, hogy ez a találkozás kikerülhetetlen?... Gyönge és együgyü voltál, édes fiam, s bizony alaposan rászolgáltál, hogy a sors egy kicsit megcibáljon a könnyelmüségedért...

- Neked, édes lányom, feltétlenül igazad van, amikor attól a kellemetlen látogatástól huzódozol... Igazad van és mégse cselekszel helyesen, amikor az igazadból tőkét kovácsolsz... Ha ezt tennéd, csaló és szédelgő lennél, mert akkor, azon a nevezetes éjszakán, ugyancsak tiltakoztál az ellen, hogy a multakra féltékeny vagy. Hiszen ugyis tudom, hogy nem meggyőződésből okozol nehézséget az uradnak, aki őszinteségében ugy vallott, mint a parancsolat. Ha tudod, hogy csak téged szeret, miért félsz attól a találkozástól? A mult miatt?... Hát mutasd meg nekem azt a férfiut a föld kerekségén, aki ilyen vagy még zajosabb mult nélkül lép az anyakönyves hivatalába! Édes lányom, az öreg kádi azt parancsolja neked, hogy habozás nélkül vedd magadra azt a hires selyemruhát, s meg se állj addig az emeletes házig, ahol egy szegény, irigykedő asszony várakozik rád... És beszélj vele tiz percig az irodalomról és a müvészetekről, hozd szóba a cselédkérdés mizériáit, ha az idődből tellik, vegyed bonckés alá az uj, tavaszi kalapdivatot is, - aztán térj vissza az uraddal a magad édes kis fészkébe, s öleld magadhoz igaz szeretettel azt a nagy darab legényt, aki bizonyára nem rosszabb, mint az édesapád volt, s mint amilyen - süsd csak le a szemedet! - a te fiad lesz, akivel a gólya már bizonyosan készülődik hozzád...

És most, gyermekeim, menjetek a jó isten hirével és hagyjátok, hogy a pipámat tovább szivjam...