Lidia és a többiek

Igen, igen, legyünk már végre lojálisak és valljuk be, hogy szegény nőnk őnagyságának se olyan zavartalan, fenékig tejfel az élete, amilyennek mi, férjek, feltüntetni szeretjük. Igaz, hogy az élet legsulyosabb gondjai: az anyagi gondok nem őszitik meg őt időnek előtte, mint bennünket, s a mord férfiak elől, akik az előszobában a kifizetetlen számlákat lobogtatják, nyugodtan visszavonulhat a hálószoba vagy az ebédlő magányába, mig mi verejtékes homlokkal emlegetjük azt a bizonyos elsejét vagy tizenötödikét, amikor minden hitelezőnkkel visszavonhatatlanul leszámolunk. Abban a kellemes viaskodásban, melyet a mai, sőt a tegnapelőtti kenyér megszerzéséért folytatunk (mert az adósságokat a tegnapelőtti kenyér okozta) neki, a kiváltságos lénynek, nincs része. Ő csak a véres viaskodás végeredményét veszi át tőlünk: vagyis a finom készpénzt, melynek csak a sürgős elköltése tartozik a resszortjába. A látszat szerint tehát irigylendő a helyzete, mert hiszen ugy rendezheti be az életét, a hogyan önmagának tetszik: a háztartási aprólékosságok elintézése után teljesen annak a nagy és nemes hivatásának szentelheti minden idejét, hogy a barátait (esetleg néha az urát is) mindennap ujólag meghóditsa. A külszin azt mutatja, hogy az asszony, akinek lelkiismeretes férje van, az életnek csupán a derüs oldalait élvezi. Igy tartja a felületes férfiak közhite, - de én, tisztelt atyámfiai, azt mondom nektek, hogy a külszin, mint annyi sokszor, ebben az esetben is nyomorultul hazudik.

Nincs szándékomban, hogy az ugynevezett cselédkérdés millió kellemetlenségét most részletesen felsoroljam, de röviden meg kell állapitanom, hogy a mai házasélet tiszta harmóniáját leginkább azok a válságok zavarják meg, amelyeknek a konyha vagy a reggeli pongyolájában levő lakás a szinhelye, s a bekötöttfejü Mari, Terka, Anna vagy Lidia a hősnői. Amikor imádott nőnk délben egy vértanu ábrázatával telepedik le a teritett asztal mellé, amikor egyenesen személyes megbántásnak minősiti, ha a marhahus keménységi fokozatát természetrajzi alapon megállapitjuk, amikor gyöngéd hitvesi csókunkat „már megint ilyen ostobaságokon jár az eszed” kiáltással viszonozza: bizonyosra vehetjük, hogy távollétünk órái alatt sulyos és megrázó viharok dühöngtek a nyájas fészekben, melyet a sors, csekély két vagy három ezer korona lefizetése ellenében a rendelkezésünkre bocsátott. Vajjon e viharok abból keletkeztek-e, hogy Mari egyéni alapokon számolt-e be neuraszténikus angyalunknak a konyhapénzzel, avagy abból, hogy Lidia a kefélést azzal a könnyed nonchalençe-szal végezte, melyet a mindeneslányokban távolról se becsülünk annyira, mint az Ohnet-regények hőseiben, ez egészen mellékes; bennünket csak az a szomoru és lesujtó tény érdekel, hogy szivünk bálványa a Mari vagy a Lidia büneiért bennünket minősit becstelen gazembereknek. Még pedig nem azért, hogy a lusta Lidia helyett nem mi járjuk el a parketten a koradélelőtti szupé-csárdást, hanem azért, mert közömbösen és szelid arccal hallgatjuk végig a Lidia gonoszságainak történetét. Ha csak annyi becsületérzés lenne bennünk, mint amennyi egy kicsike ezüstgyüszübe elfér, megbotránkozva, égnek álló hajjal rohannánk ki Lidiához a konyhába, hogy örökre emlékezetessé tegyük előtte azt a napot, amelyen drága nőnk idegrendszerét felborzolta.

Ime, most eljutottam a cselédkérdésnek ahhoz a részéhez, mely immár csakugyan problémává csucsosodik ki; ahhoz a kérdéshez: vajjon a természet büszke ura, a férfi, helyesen cselekszik-e, ha a cselédügyek elintézésében aktiv részt vállal, s ha bátran kiperdül a sikra, amikor a szegény nagysága asszonyi tekintélyét komoly veszedelem fenyegeti. Azok, akik a sulyos problémát csak felületes szemmel nézik, bizonyára azon a véleményen vannak, hogy nem cselekszik helyesen; hiszen a feleségnek amugy sincs egyéb dolga az élet küzdelmeiben, mint hogy az efféle ügyeket a saját hatáskörében elintézze. De ezek a kényelmes és rossz férjek elfelejtik, hogy az elintézés nem mindig a feleség jó szándékaitól függ, mert mit ér a legjobb szándék, ha Mari, Terka, Anna, Zsófi vagy Lidia a vita hevében némi célzatossággal emlékeznek meg életüknek arról a nevezetes epizódjáról, amikor előbbi asszonyuknak a kávédarálót a fejéhez vágták. A tárgyalásnak ebben a stádiumában a szegény nagysága csakugyan nem tehet mást, mint hogy sietve visszavonul a belső termekbe, mert a harcias amazontól kitelik, hogy hőstettét ezuttal is megismétli. Az asszony ugyanis nem imponál a bátor Marinak vagy Lidiának, mert az asszony már a legelső vita alkalmával elmondja mindazt, amiből bölcs beosztással, egy egész éven át megélhetne. A szende nő - hibáztassátok a végzetet, mely ilyennek alkotta! - mindjárt tulságosan hasznát veszi a nyelvének s igy már eleve lemond arról a hatásról, melyet a pirongatások taktikus beosztása által elérhetne. A feleségnek tehát egy egész prédikációja nem ér annyit, mint a férj egyetlen, majdnem légies megjegyzése. A történelem muzsája följegyezte, hogy a temperamentumos Lidia, akinek egyéniségéről hatástalanul pattogott le az asszonyi szidalmazások egész özöne, jámborul és szerényen burkolózott be a félénk hallgatás köpenyébe, mikor a ház ura foghegyről csak ennyit mondott neki:

- Azt ajánlom, hogy becsülje meg magát, mert különben, bizony isten, baj lesz...

Miért ne lépne ki tehát a jó férj a porondra, ha a hatás ilyen eszközeivel rendelkezik? Egyszerüen kötelessége, hogy a megpróbáltatás perceiben odaszegődjék az asszonya mellé, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a férfiui tekintélyét a fölösleges szófecsérléssel tönkretegye.

A döntvény tehát ez: igenis, vannak esetek, mikor a teremtés koronája is köteles kirándulni a konyhába.