A kölcsönkérés technikája

Az a fiu, aki ma egy hosszu levélben a kölcsönkérés technikája felől tudakozódik nálam, nem tartozik a humor nélkül szükölködő szegények közé. A fiatal ur előbb bizalmasan beavat abba a titokba, hogy ő tizennyolc éves kora óta állandóan pénzzavarban szenved (nyolcvan forint fizetésből nem élhet meg egy pesti gavallér, aki társaságba jár és tisztességesen öltözködik), aztán nemes nyiltsággal igy folytatja a levelét:

Lehet, hogy könnyelmü fickó vagyok, lehet, hogy nem vagyok rosszabb, mint a többi, de annyi bizonyos, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor három napig mentes lettem volna az anyagi gondoktól. Ha ma nem is volt gondom az ebédre és a vacsorára, ha a hatalmas istenek egyszer meg is engedték érnem azt a gyönyörüséget, hogy a szabószámlámat pontosan kifizethessem, - a következő nap már kétségtelenül nehéz gondok közt virradt rám s a kávéházban, reggelizés közben, már azon kellett törnöm a fejemet, hogy, jó isten, miből fogok ma borravalót adni a képviselőék szobalányának, aki a zsur után a kabátomat fölsegiti. Három napig egymásután még sohasem örvendtem ugynevezett konszolidált pénzviszonyoknak s igy Ön, aki - legalább eddig ugy vettem észre - nem holmi pedáns smokkoskodással kezeli a fiatal urak könnyelmüségét - bizonyosan nem itél meg valami sulyosan azért, hogy amióta az eszemet tudom, jóformán mindig kölcsönből élek. A pénzügyi politikámnak az az alapja, hogy - az egyik lyukat állandóan betömöm a másik lyukkal. Vagyis: ma azt fizetem meg, amit tegnap kölcsön kértem, s holnap azt fogom megfizetni, amivel jószivü barátaim a mai napon kisegitettek. Ez a politika egészen célszerü is lenne (hiszen utóvégre én is el fogok egyszer jutni abba a nyugodalmas révbe, amelynek hajóhidján egy jószivü após várakozik a kikötni készülő fiatal emberre), ha nem lenne egy borzalmas tulajdonságom, mely állandóan Damokles-kardjaként függ a fejem fölött: az, hogy még mindig ostoba módon zavarba jövök, ha valakit arra kérek, hogy tiz forinttal kisegitsen. Ebben a tekintetben hasonlitok Blaha Lujzához, aki emlékirataiban megirta, hogy bár gyermekkora óta folytonosan a szinpadon mozog, még mindig halálos lámpaláz gyötri, ha a kulisszák közt a jelenésre várakozik. Talán szemtelenség tőlem, ha a nemzet csalogányához hasonlitom magamat, de bizonyos, hogy én is ugy vagyok, mint ő: bár innen-onnan tizenöt esztendeje lesz, hogy a kölcsönkérési müveletekben a drámai hős szerepét játszom, még mindig összeszorul a torkom a lámpaláztól, amikor a kulisszák közt a jelenésemre várakozom. És ez - bármennyire mulasson is rajtam, öreg tanácskofa - nagy, igen nagy, sőt borzasztóan nagy szerencsétlenség reám nézve, mert a kölcsönkérés átka, mint egy indus bölcs már kétezer és egynehány évvel ezelőtt megállapitotta, föltétlenül abban rejtőzik, hogy micsoda ábrázattal s a biztosság milyen mértékével tudom meghóditani a leendő hitelezőmet. Ha sápadtan, reszketve, izgatott dadogással adom elő a kérésemet, tiz eset közül nyolcszor okvetetlen tagadó válaszban van részem. Ellenben, ha mosolyogva, nyugodt nonchalance-szal (mint a boldogult Degré Alajos hiszi) s az előkelő ember könnyedségével kérek holnapig huszonöt koronát, alig akad még a fukar férfiak közt is olyan cinikus fickó, aki könyörtelenül kosarat adna. A nyugodt hang tehát a kölcsönkérőnél szinte exisztenciális kérdés, mert e nélkül ezen a pályán csak a legritkább ember boldogulhat. Mit tegyek hát, hogy ezt a nyugodtságot elsajátitsam? Már tiz nyilt brosurát elolvastam, melyeknek ez volt a cimük: Wie werde ich energisch? - de, fájdalom, egyik se használt. Végső zavaromban hozzád fordulok hát egy jó tanácsért s biztositlak róla, hogy még a legutolsó váltóm aláirásakor is hálával fogok visszagondolni rád, ha most az egyszer a bölcs utbaigazitásodat meg nem vonod tőlem.

Az imént azt mondtam, hogy a levél irója nem szükölködik minden humor nélkül, de a dolog tulajdonképpen ugy áll, hogy ezeknek a soroknak a látszólagos humora alatt komoly és érdekes pszikhológiai igazságok rejlenek. Régi tapasztalás, hogy a kölcsönkérő akció sikere sohase a szenvedő féltől függ (vagyis attól, akit a sors hitelezőnek predesztinált), hanem mindig attól, aki mint adós készül szerepelni a keletkező ügyletben. Egy öreg barátom, aki negyven évig a barátai jóvoltából élt - még pedig jól és előkelően élt - a bizalmas vallomások egy pillanatában egyszer elmesélt erről nekem egyet-mást, a maga tapasztalatainak gazdag és érdekes tárházából.

- Ha azzal a szándékkal megyek valakihez, - mondta ez a vidám kóbor lovag - hogy a tárcáján eret vágjak, én már a lépcsőházban csalhatatlanul megérzem, vajjon sikerrel vagy kudarccal fogok-e távozni a kiszemelt áldozat lakásáról? Ebben az érzésemben még sohase csalódtam. És tudja, hogy miért nem? Azért, mert a siker mindig és kizárólag az én pillanatnyi diszpoziciómtól függ. Ha inspirálva vagyok (hiába nevet, a kölcsönkéréshez épp olyan inspiráció kell, mint a lirai költemények irásához), nincs az a fukar kutya, aki ellent tudna állani a kérésemnek, - viszont bizonyos, hogy a leghitványabb kifogással is le tud valaki rázni a nyakáról, ha gyáván, minden ihlet nélkül adom elő a dadogó kérésemet. A szuggerálás ereje seholse nyilatkozik meg oly elemi erővel, mint a kölcsönkérés gyönyörü és magasztos perceiben...

Igy szólt a legklasszikusabb pumpoló, akit világéletemben megismertem, - nálam inkább tehát senkise tudja méltányolni azt a panaszos levelet, amelyet ma ez a fiatal ur hozzám intéz. De ha méltányolom is a bánatát, segiteni nem tudok rajta, mint ahogy az orvos se tud segiteni azon a betegén, aki tüdővészes lázában igy szól hozzá:

- Mentsen meg, - és én még a haló porában is áldani fogom...

Hogyan mentse meg, ha a halál már eljegyezte magának? Uj tüdőt még a világ legnagyobb doktora se adhat a betegének, - aminthogy uj energiát se lehet adni annak a szerencsétlen embernek, akit a természet gyávának és izgatottnak alkotott, vagyis: aki nincs inklinálva arra, hogy a közadósi pályából megéljen. Fáj a szivem, de én megjósolom, hogy az én fiatal barátom betegsége gyógyithatatlan s hogy egyszer - oh, rémes nap! - el fog érkezni az az idő, mikor a szegény fiu arra lesz utalva, hogy a fizetéséből megéljen. Ez ugyan borzalmas perspektiva, de istenem, a halandó ember mindig kénytelen belenyugodni abba a szörnyüségbe, hogy a végzet egy értékes talentumot megtagadott tőle.