Téli fürdőzés

Hogy mi a véleményem a téli fürdőzésről általában és azokról az emberekről, akik havas esőben, minusz tiz fokos hidegségben szakitják el magukat a hivataluktól és a rendes társaságuktól, hogy a természet szüzi fehérségével, vagy a délszaki vidékek aranyos napsugaraival cseréljék fel a budapesti zsurokat és a füstös kávéházakat? Édes nagyságos asszonyom, attól tartok, hogy engem is épp ugy le fog nézni, mint azokat a csavargókat, akikről oly fensőséges lenézéssel beszél a levelében, mert - mi tagadás benne - én, a fehérhaju öreg is, akárhányszor sárga irigységgel gondolok szerencsésebb barátaimra, akik ilyenkor a nagy, angol bőröndjeiket csomagolják, s távirati uton rendelnek egy jó hálóhelyet a szentpétervár-nizzai luxusvonat egyik kényelmes fülkéjében. Sőt: még azt is irigységgel hallom, ha ezek a csavargók - Ön nevezte igy a téli fürdőzőket - egy-két hétre kiszabaditják magukat a rendes igájukból, s a Tátra hótól és jégtől csillogó világában skiznek, ródliznak és tobogánoznak. Akár csavargók, akár nem, én őszinte szivvel irigylem őket, mert az a meggyőződésem, hogy voltaképpen valamennyien a kószálásra születtünk, s hogy emberi hivatásukat talán leginkább nyughatatlan vérü ősapáink közelitették meg, akik addig maradtak egy helyben, amig lovaik és marháik a körülöttük zöldelő friss füvet lelegelték. Az az ördögmalom, amelyben mi az életünket leéljük, egyszerüen megöli a fantáziánkat, kipusztitja belőlünk a lelkünk rugalmasságát, s időnek előtte megvénit és kiszárit bennünket. Ne hozakodjék nekem elő a boldog és nyugodt öregekkel, akik halálukig se hagyták el a kedves falujuk határát, mert ezek a boldog emberek még nem ismerték az idegek intézményét, s bizonyára sohase gondoltak olyan együgyüségre, hogy rostélyos és töltött káposzta helyett bromnatriummal kinozzák a gyomrukat. A mi idegrendszerünk más, mint az övék, még pedig, fájdalom, a mi hátrányunkra. Mi nemcsak, hogy belepenészesedünk a mindennapiságba, hanem egyenesen fizikai szenvedések között éljük le monoton életünket, ha néha-napján a rendes környezetünknek bucsut nem mondunk. Nem is beszélek most az irókról, a müvészekről, s azokról az egyéb szellemi foglalkozásokat üző emberekről, akik időnek előtte kimerülnek a munkájukban; de azt mondom, hogy manapság e lázas és tülekedő világban még a hivatalnoknak, a kereskedőnek vagy az iparosnak is szüksége van arra, hogy egyszer-másszor uj milieuben frissitse föl elernyedt lelki képességeit. Ennek a változatosságnak a vágya oly élénken él mindnyájunkban, hogy akárhányszor sirva, tehetetlen dühvel forgatjuk a vasuti menetrendet, s anarchista vérszomjusággal gondolunk a boldog kiváltságosokra, akik ilyenkor az aranytapétás express vonatokban szelik át a tavaszi szellőktől illatos Itáliát, s kupéjuk ablakából ragyogó pillantást vethetnek a Cote d’azur narancserdeire, a zöld lombok közül kifehérlő villákra, a Földközi-tenger olvasztott fejérhabjaira, s a virágoktól, ezüsttől csillogó nagyvilági pensiókra, ahol dekolletált asszonyok kacagásában fürödhetik a frakkosok és szmokingosok hada. Dehogy is szabad csodálkoznia, ha a szivem már a gondolatára is kalimpál annak a gyönyörüségnek, hogy én is ott lehessek ebben a paradicsomban, s ha megvetés helyett olajsárga irigységgel bucsuzom azoktól a csavargóktól, akiknek ilyenkor, havas tél derekán is módjuk van hozzá, hogy ezt a nagyszerü milieut megvásárolhassák maguknak.

Persze más kérdés - s itt rögtön egy nézeten leszünk - az, vajjon helyes-e, hogy manapság már nemcsak a gazdag emberek, de a szerényebben szituáltak is rendszeresen beállanak a téli fürdőzők mind jobban megsokasodó gárdájába? Ennél a pontnál már nem térnek el véleményeink, mert magam is azt mondom, hogy nagy átlagban bizony nem ugy élünk, ahogy a vagyoni viszonyaink megengednék. Ez különben egyáltalában nem ujság, hiszen akik társaséletünket figyelemmel kisérik, régóta tudják, hogy percentuális tekintetben talán mi közülünk kerül ki a legtöbb szédelgő Európában. Nem azokat a szédelgőket értem, akik hiszékenyebb embertársaikat rászedik és megkárositják s akik a számlájuk és a podgyászuk hátrahagyásával távoznak az elegáns hotelekből, hanem azokat, akik minden reális alap nélkül játszszák a dusgazdag és könnyüpénzü utazót. Ezt a tipust mi képviseljük a legsürübben, amiről mindenki tanuságot tehet, aki télen Nizzában vagy Cairóban, nyáron Ostendében vagy Aix les Bains-ben megfordult. A belga tengerparton, vagy a montecarlói kaszinóban lépten-nyomon összetalálkozunk olyan honfitársainkkal, akiknek tudomásunk szerint nemcsak hogy vagyonuk nincs, de akik évi jövedelem tekintetében se igen mehetnének tul a ránk-herlányi fürdő határain. Gyanus alakok, akiknek semmi látható kenyérkeresetük nincs, elsőrangu hotelekben laknak, pezsgőt bontatnak fel az ebédjükhöz, s olyan összegekben játszanak, amilyet a középsorsu államhivatalnok legfölebb csak álmában lát. Honnan szerzik meg ezek az urak a passzióikhoz szükséges pénzeket? Csak a jó isten tudja. Ha hölgyek volnának, - mert azok még nagyobb számban vannak - könnyen meg tudnók fejteni a nagy titkot, de hol az a zsilip, melyen át e férfi-szédelgők ölébe hull az aranyak és bankjegyek zuhatagja? Ezt sohase tudtam kitalálni, de annyit, ugyebár, jogosan sejthetek, hogy derék honfitársaim nem idegenkednek a szelidebb fajtáju szédelgésektől, s hogy nem mindenki szükségszerüleg gentleman, aki frakkot és fehér nyakkendőt ölt, ha a Palace Hotel-ek diner-jein megjelenik?

Ezért, nagyságos asszonyom, azt ajánlom, egyezzünk ki ötven százalékra, s mondjuk ki határozatilag, hogy a téli fürdőzés igen okos divat, de csupán azok számára, akik a kellő óvatossággal választották meg annak idején a kedves szülőiket, vagy akik legalább is három nagy bankban huzzák az igazgatói tantiéme-eket.