Ég a lámpa.

Ha a kék elefánt, valami csoda folytán, benézhetett volna az emeleti ablakokon, melyeknek nyolcvan év óta hátat fordított, ugyancsak csodálkozva hunyorította volna meg mozdulatlan kőszemeit. A kis ablakok hófehér mollfüggönyein belül tavaszi napsugarak libegtek; s az öreg pohárszékeken, a József császár-korabeli subládákon s a sötét tölgyfa-kredencen, melynek polcain régi porcellánok fehérlettek, a muzsikáló órán, mely fölött aranyos empire-sas terjesztette szét szárnyait, hajszálfinom és csodaszövésű aranyfátyol csillogott.

A május, gyöngyvirágokkal ékes, szőke hajával, mely hajnalonkint a vízmosásos erdei tisztásokon, ezüstös nyírfák és mohos derekú tölgyek között kóborol, szellős selyem-szandáljában beköltözött a picike szobákba, melyekben még megérzett a Takácsy néni füstölőinek illata.

A májusi tündér, menyecskésen bekötött fejecskéjével, melyben két nagy, örökké csodálkozó kék szem ragyogott, tanyát ütött az öreg komódok, kashmirburkolatos szalondívánok és aranyszélű porcelláncsészék között, melyek eddig - hosszú száz éven keresztül - csak komor és halk tipegésű vénasszonyokat láttak. Ájtatos, hidegkezű és kötelességeikért élő vénasszonyokat, akik egy-egy meghiggadt matróna szívét hozták ide, a húszesztendős bársonybőrük alatt.

A szőke májusi tündér cipőcskéi tavaszi frisseséggel koppantak meg a keskeny falépcsőn, s a füstölők fűszeres illatát egy reggel végképp száműzte a gyöngyvirág illata, mely az erdők és a patakok fiatalságát hozta ide a morózus bútor-aggastyánok közé.

A subládok rézverete előtt, egy szürke délután, megjelent az Élet és az Ifjúság. Furcsa, kacérul megkötött, bécsipiros kendőcskét viselt, s rakoncátlan hajfürtjei kíváncsian kémlődtek ki az idegen világba, mely tele volt ismeretlen szenzációkkal.

A bécsipiros kendő alatt, mely könnyelmű pipacsként virított az embergyűlölő, vén bútorok között, a legsajátszerűbb holmik lappangtak: egy leányos bársonyszalag, egy pufókképű angyalfejjel díszített medaillon, egy nagyon bő és méltóságosan leomló pongyola, melynek övébe sárga rózsabimbó volt tűzve, s egy puha, nevetségesen kicsiny reggeli cipő, mely egérke módjára surrant ide-oda a csodálkozó bútorok közt. A pongyola néha megjelent a konyhában is s egy édes leányhang, mely a kolostor szigorú fizika-óráira emlékeztetett, hirtelen felriasztotta álmából a tűzhely mellett bóbiskoló öregasszonyt, akinek valaha a Napoleon gránátosai udvaroltak.

- Mit főzünk ma ebédre Borbála néni? - mondta ennivaló komolysággal a bő pongyola.

- Ebédre? Jó istenkém! Hát maga, lelkecském, szakítani akar a régi szokásokkal?

- Mi a régi szokás?

- Ötven év óta itt mindennap húsleves, főtt marhahús és paradicsommártás kerül az asztalra. Tészta csak vasárnap délben van, mákospatkó pedig csak karácsony első napján. Az öreg nemzetes úr bizonyosan megfordulna sírjában, ha az ötvenéves rendtől eltérni merészkednénk.

Pajkosan, kamaszlányos huncutsággal hajolt most közelebb a tulipiros fejkendő a vén szakácsné arcához.

- Oh drágicám, hogyan képzel olyasmit, hogy a halottak megmozdulnának sírjukban? Az elköltözött lelkek nem törődnek a főtt marhahússal és a paradicsommártással, mert ők az örökzöld mezőkön járnak és az angyalok karénekét hallgatják. Az uracskám azonban az angyalok karénekénél is jobban szereti a sült csirkét és a rizskásás kochot, még pedig finom baracklekvárral, amiből két nagy üveggel találtam a Takácsy néni éléstárában. Mondja, minek volt a baracklekvár, ha ötven éven át mindennap csak főtt marhahúst adtak az asztalra?

- Azért lelkecském, hogy betegnek való ételt is készíthessünk, ha valaki, isten ments, az ágynak dőlne. Az öreg nemzetes úr gégehurutot szokott kapni az őszi esőzések idején, Mihály úrfit meg Viktor úrfit pedig néha egy héten keresztül is rázta a hideg, ha a mandulájuk meggyulladt. Ilyenkor bodzafateát szoktunk adni nekik, s a húsocska mellé cseresnyebefőttet vagy egyéb nyalánkságot. Viktor urfinak kiskora óta érzékeny a mandulája s a csontbotos Wéninger doktort akárhányszor éjszaka idején is fel kellett zavarnunk a meleg ágyból.

Borbála néni szóáradata alkalmasint délig se apadt volna el, ha a tekintélyes pongyola most hirtelen meg nem szólal:

- Nyárson sült, fiatal csirkét fogunk ebédre készíteni és rizskochot baracklekvárral, hogy az uracskám a száját is megnyalja utána. A jó fejedelemasszony azt mondta nekem, hogy hízlalni kell a férfiakat, - már pedig ő bizonyosan jobban tudja nálunk, hogy a jó istennek ebben a tekintetben mi az akarata.

*

Az emeleten öt kicsi szobácska volt s a háztetőről hosszú, vörös csatorna húzódott le, melyben novemberi estéken egyhangúan kopogott az őszi eső. Kip-kop, kip-kop, mondták sűrű egymásutánban a lehulló vízcseppek s a lebocsátott függönyökön át halkan szűrődött be a tompa kopogás nesze, mely még kedvesebbé és barátságosabbá tette a lámpa világosságát. A kályhában, - öreg, pocakos házibarát volt ez, mely kuckójából félszázad óta figyelte a Takácsy-családot, - vörös parázs izzott s pajkos kék lángocskák olvasztották le a havat a mohos cserfahasábokról, melyek a Bakony rengetegeiből jöttek ide, hogy a Takácsyék életét kellemessé varázsolják. Az öreg subládok és a megfeketült kredencek csodamódra megifjodtak a kicsike szobákban; finom, himzett, drága terítőcskék kerültek rheumás tagjaikra s a ripsz-divánok, melyeken porrá lett nagymamák ábrándoztak ködös, téli délutánokon, kacér selyempárnák terhe alatt roskadoztak. A százéves csészék arany bordureja megcsillant a függőlámpa fényében és a fehéroszlopos muzsikáló óra oly jókedvűen pengette a régi gavotte-ot, mintha pápaszemes mesterének lelke költözött volna bele az ismeretlen magasságokból. És a pókhálós muzsika ütemeire egyszerre megmozdultak a falon a régi pasztellek: rózsaszínruhás hölgyecskék tánclépésekben emelgették aranycipellős lábukat, térdharisnyás lovagok negédesen hajlongni kezdtek a gyönyörűen ápolt virágágyak szélén s filigrán, de nagyon gőgös királyasszonyok finoman szemükhöz tartották a lorgnette-jüket, mialatt két szőke apród a hatrőfös selyemuszályukat felemelte. És a muzsikáló óra titokzatos aranyrúgói halkan pengették, cincogtatták a kísérő zenét, melynek hangjai mellett Liliputországban a táncot ropják...

Mihálynak, a komoly, vén fiúnak, aki most a furcsa csecsebecsék, aranyos selyempárnák közt töltötte az estéit, sokáig úgy tetszett, hogy a pongyolaruha egy távoli meseországból került ide a szigorú vén házba. A pongyolaruhás kis dáma finom, graciózus és törékeny volt, mint a csipkeruhás porcellánkirálynők, akik mosolygó kék szemmel álltak az üvegszekrény tükörpolcain s hangja ezüstösen csilingelt, mint az angyalé, aki valaha, karácsony hajnalán, az ágya felett lebegett. És míg Viktor jókedvű fejedelem módjára, mosolyogva, szivarral a szájában, ült a virágos asztal fején, az öreg fiú kissé megdöbbenve nézett körül, mert az az érzése volt, hogy otromba mozdulatai, nagy cipői épp oly kevéssé illenek a pongyola társaságába, akár a harctérről jövő dragonyos csizmái a királyi kastély parkettjére.

- Min merengsz, tiszteletreméltó bátyám? - kérdezte ilyenkor a fiatal férj, miközben ezüstkanalával a gőzölgő feketéjét kavargatta.

Mihály zavartan nevetett, míg a pongyolaruhás kis dáma, forró bársonytenyerével gyöngéden megcirógatta vörös arcát s egy hirtelen mozdulattal, kényeskedő cica módjára, odakuporodott a szőnyegre, az ura lábához. És az öreg legény ekkor ámulva nézett maga elé: az édesanyja sohase ült a szőnyegen, az apja ötven éven át se ivott feketét egy pókhálófinom csészéből s az asztalon sohase ragyogtak az őszi rózsa és a krizantémum szirmai. Micsoda varázslat volt az, mely egyszerre mindent megváltoztatott körülötte? A szoba sarkában tegnap még egy köhögős, vén ember ült, a kályha mellett szótalan öregasszony kötőtűi zörögtek s az asztal körül zsírpecsétes inasok lökdösték egymást s félve pillantgattak a nagy tarkóju kék elefánt felé, aki néha félelmetesen krákogni kezdett, mialatt vastag pápaszemén át a „Hont”-t olvasta. Mi történt itt tegnap óta, micsoda más világ támadt körülötte egy rövid éjszaka alatt? A komor vén emberek eltüntek egy titokzatos sülyesztőben s szőke, aranyos, jókedvű fiatalság lobogott a kicsike szobában, ahol az ősök örömtelen életüket eltöltötték. A drága kis asszonycica néha hirtelen felpattant a szőnyegről s finom ujjacskái végigsiklottak a zongora billentyűin; és ilyenkor a Mihály nehézkes fantáziája lassan mozogni kezdett s úgy rémlett neki, hogy a virágok tündériesen csillogni kezdenek az asztal fölött, a lámpa hófehér fényt vetít a régi bútorokra, a porcelláncsipkés királyné lenge táncba fog az üveges szekrényben s a kecses pásztorok és pásztornők, az aranyvörös kutyák és hátizsákot cipelő nyulak boldog elragadtatással tekintenek a vén hangszer felé, a forgatható kis fehér székre, melyen egy hófehér tündérkisasszony ül.

- Szép volt? - kérdezte Viktor, míg a pongyolaruha ismét meglibbent, mint valami egzótikus virág és mozdulatlanul terült el újra a virágos szőnyegen, melyre a kályha parazsa vérvörös fényt vetett.

Mihály megbólintotta a fejét, de semmitse szólt: a beszéd szentségtörésnek tetszett volna előtte, mely a gyönyörű káprázatot egyszerre szétfújhatná. Oh igen, csodálatosan szép volt mindez; odakünn hó esett és hideg feketeség borult a világra, boldogtalan emberek vacogó foggal jártak az utcákon, az erdei fák dideregve rázták ágaikat és kék páncélok borultak a sohasem pihenő folyók fölé; és idebenn káprázatosan világos volt, a fatörzsek lobogtak a pocakos cserépkályhában, aranycipellős pásztornők mosolyogtak és tündérszép királynők alakjait verte vissza a tűkör ezüstlapja és egy eleven, drága, mindennél bájosabb virág illata töltötte meg a kicsike szoba levegőjét...

- Öreg Mihály, úgy látom, hogy mindjárt leragad a szempillád! - mondta most a fiatal férj és szivarját lustálkodva a hamutartóba tette.

Mihály ravaszul hunyorított, - pedig óh Istenem, mily messze volt attól, hogy a puha ágy után vágyakozzék! Régebben ilyentájt már csak mondhatatlan fáradsággal tudta nyitva tartani a szemeit, de most - bár hajnaltól napestig lótott-futott és önmaga szegezte be a falusi boltosok ládáit - most úgy érezte, hogy reggelig itt tudna ülni az enyhe lámpafényben, a szőnyegre kuporodó, drága kis selyemcicát nézve, aki néha álmosan nyújtózkodott s aranyos fejét kényeskedve az ura térdére hajtotta. De Mihály furfangos vén legény volt s nem árulta el szíve vágyát; derüsen hunyorított tehát és így szólott:

- Igen, tegyük el magunkat holnapra, Viktor öcsém!

A pongyola most kedveskedve hozzásímúlt és egy fehér homlok, melyet szétkúszált hajfürtök vettek körül, a Mihály reszkető ajkához ért. Aztán... aztán nagyot lobbant a lámpa és sötétség borúlt az elcsendesült szobára; a selyemuszályos királynő, a nyájukat terelő pásztorleányok, a kutyák és hátizsákot cipelő nyulak mind elvesztek a néma feketeségben, mely a szoba meleg életét kioltotta. Mihály visszavonult a világtól; a sötét petróleumlámpa különös árnyékokat mozgatott a falon és rideg agglegény-ágya mogorván tekintett rá a kályha mellett lévő kuckóból. Távolról, a harmadik szobából, pajkos asszonykacagás hallatszott ide a kolostori fráterhez méltó cellába; Mihály megbólintotta buksi fejét és lassan, meggondolva, vetkőződni kezdett. De aztán gondolt egyet és tűnődve felhúzta az ablak függönyét; nedves hószilánkok röpködtek a levegőben, a csatornában zúgott az esővíz és a háztetőkre fehér selyemszövet borult, melyből kémlelődő óriások módjára nyúlt ki az elpihent kémények serege. Az éjszakai hideg megcsapta Mihály meztelen vállát, s az öreg legény erre becsukta megint a kitárt ablakot és dideregve bebújt a párnái közé. Aztán egy erélyes fújással eloltotta a petroleumlámpát, boldogan beleásta magát a sötétségbe, egy öreges sóhajjal végződő ásításba tört ki s behunyta a szemét, nehogy a kályha kialudni készülő rubintszemét lássa. És két perc múlva Mihály épp oly mozdulatlan volt, mint a szentjánoskenyérrel telt zsákok, melyek a hátulsó udvari raktárban feküdtek.