Micike átvirrasztja az éjszakát.

A kisvárosban korán beállott a tél, a petróleumlámpákat már négy óra felé fölgyújtották, a honoráciorok nehéz csizmákban taposták estefelé a havat, a pápaszemes cukrász diókat aranyozott a fehér pulton s az ifjúság esténkint tanácskozásra gyűlt össze a Polgári Társaskör kályhája körül, hogy a híres, téli batyúbált megbeszélje. Ez volt az az időpont, mikor a Kék elefánt is szakított sokhónapos kényelmével; a homályos boltban féléjszakákon keresztül a leltáron dolgoztak, a bezárt ajtók mögött fagyoskezű segédek ugráltak a hosszú polcokon s az öreg Selmeczy, a ház oszlopa, forró tea mellett dolgozott a Takácsy János fiai évi mérlegén. A vén bútordarab, aki egyidős volt a néhai Takácsyval, ilyenkor hajnalig ott virrasztott rézkapcsos könyvei fölött s nem igen aludt többet négy óránál napjában; de Szilveszter estjéig pontosan el is készült a munkájával s újév reggelén, kerek ötven év óta, mindig ugyanabban a hosszú, fekete kabátban nyújtotta át az évi mérleget a cég főnökének.

Selmeczy - a keresztneve rég elmosódott a múltak homályában, - most is ott virrasztott a „Kék elefánt” irodájában, míg odakünn az utolsó korhelyek lépései is elvesztek a kisváros hósivatagában. Selmeczy végtelen számsorokat írt a hatalmas könyvek rovataiba; s vastag pápaszeme, mely valami laboratóriumi tudóshoz tette hasonlóvá, élesen megcsillant az árva petróleumlámpa világosságában. Idebenn jó kis tűz égett a dolgozó öreg ember tiszteletére; de odakünn, a fürészporral fölhintett boltban, veszett hideg gyötörte az álmos inasokat és segédeket, kik Mihály úr vezénylete alatt az aktívákat fölvették. A padlón fölbontott ládák tömege hevert s a hordókban megcsillant a fejetlen héringek ezüstpikkelye; s a nyitott fiókokból egzotikus illatáramlatok keltek szárnyra, melyek sűrű gomolyagban lebegtek a ködpárás levegőben.

Az őrtorony órája már elütötte az éjfélt. Mihály, biztosság okából, még megnézte nehéz ezüstóráját, melyet boldogult édesapjától kapott; aztán vastag hüvelykújja egy intésével, közmegelégedésre beszüntette a munkát, melyet a kimerült személyzet már amúgy is csak félálomban végzett.

- Ideje, hogy eltegyük magunkat holnapra! - mondta a vén Mihály, egy tiszteletreméltó ásítás kapcsán, melynek dallamát néhai édesapjától örökölte.

A segédek gyorsan eltűntek az udvar prémmel szegélyezett podgyászos szekerei között, Selmeczy csizmái vakmerően nekivágtak az utca hószőnyegének (feleséges ember volt és a külvárosban lakott), Mihály pedig, durva bőrújjasában és fülére húzott báránysüvegében, óvatosan fölfelé indult a falépcsőn, nehogy a fiatal házaspárt fölébressze. A keskeny folyósón nem égett lámpavilág s távolról, a konyha felől, idehallatszott az öreg cseléd horkolása; Mihályt ez rosszaló fejcsóválásra ösztönözte, mert attól tartott, hogy a gyönge zaj is zavarhatja a kicsike házitündér álmát. Mindazonáltal lábújjhegyen tovalopózott, miután cipőjét gondosan lehúzta a lábáról; s már-már szerencsésen elért a szobája ajtajáig, mikor egyszerre valami halk nesz jutott a fülébe s egy vékony fénysáv világította meg az elhagyott folyósó sötétségét.

- Mihály! - mondta egy suttogó hang, mely valami megijedt gyermekéhez hasonlított.

A vén legény, esetlenségét meghazudtoló fürgeséggel, termett a félig nyitott ajtó mellett.

- Valami baj van? Viktor talán hirtelen rosszul lett? - kérdezte lihegve, miközben a szivverése is elállt az ijedtségtől.

- Nem, semmi baj sincs, de annyira félek, hogy a fogam is összeverődik a réműlettől. Már két óra hosszat várom, hogy a boltból feljőjj s ha ki mertem volna mozdulni innen, hát rég lementem volna, hogy fölhívjalak magamhoz.

- És Viktor? Hát miért nem keltetted föl Viktort, szivecském? Azt hiszed, haragudott volna, ha a szép, fiatal felesége fölkelti?

Micike nem felelt direkte a kérdésre, hanem hízelegve odatette kezét a Mihály vörösbarna ujjasára.

- Akarsz bejönni egy kicsikét? Le tudod győzni az álmosságot és mesélsz nekem valami szépet, hogy a félelmemet elűzd? A kolostorban mindig a vörös Zsuzsa mesélt nekem, ha rosszat álmodtam és ébren hánykolódtam a sötétben. Tudsz valami szép mesét, amivel a makrancos gyermeket álomba ringatják?

Mihály kissé ostobán bámult maga elé, mert őszintén szólva, nem igen értette, hogy miről van szó; de aztán, szó nélkül, belépett a kivilágított ebédlőbe. A kályhában pompás tűz égett s a terített asztalon még ott hevertek a csemegés tányérok; egy kis dolgozóasztalkán megkezdett kézimunka feküdt s a hintaszéken egy fölnyitott könyv lapjai fehérlettek. A nagy, fekete sublád, a régi pohárszék beleveszett a gyöngén világított szoba homályosságába, de az aranyos sas; a muzsikáló óra fehér oszlopai fölött, vakítóan, szinte karácsonyesti fénynyel csillogott meg az öreg legény szeme előtt.

- Mi történt, miért vagy egyedül ily késő éjjel? - kérdezte Mihály elámulva, anélkül, hogy az ajtóból megmozdult volna.

A gyermek - fehér pongyolájában nem látszott többnek tizenhat évesnél, - mosolyogva széttárta a karjait s Mihálynak e pillanatban úgy rémlett, hogy maga a karácsonyi angyal áll előtte, aki a havas háztetőkön keresztül szokott besuhanni az elcsöndesült gyermekszobába.

- Oh, öreg pajtás, szídj össze, mert rossz gyermek vagyok s csöpp híjja volt, hogy az imént sírva nem fakadtam félelmemben. Nem gondolod; hogy minden felnőtt asszony kinevetne az ostobaságomért? Akár hiszed, akár nem, valósággal dideregtem a fütött kályha mellett s az volt az érzésem, hogy végtelen messze vagyok minden emberi lénytől, s a nagy csönd oly réműletesen zúgott, hogy a fejem is megfájdult bele. Isten tudja, hogy mitől féltem ennyire, de akárhányszor bizonyosra vettem, hogy odalenn rablók járnak az udvarban s te véresen, átmetszett nyakkal fekszel az iroda padlóján. Igazad van, vén pajtás, hogy ez csacsiság s hogy az ilyen magaviselet nem illik egy férjes asszonyhoz, de mit tehetek róla, hogy ilyen botrányosan gyáva vagyok? Mindenesetre tekintetbe kell venned, hogy még életemben se aludtam egyedül s a zárdában is öt kis leány pihegett körülöttem, ha egyszer-másszor az álmomból fölébredtem. Mondd, nem szolgáltam rá teljesen, hogy a sarokba térdeltessenek? Öreg Mihály, te lovagias férfi vagy, úgy-e s nem fogod elárulni az uracskámnak, hogy ilyen éretlen és gyáva tacskót vett feleségül?

- Hát Viktor nem tudja, hogy ébren vagy?

- Oh, én kis liba, hát nem mondtam még, hogy Viktor már vacsora után elment hazulról?

- Elment? Viktor elment és egyedül hagyott téged itthon? - kiáltott föl Mihály oly megdöbbenéssel, mintha arról értesült volna, hogy az öcscse egy hamispénzgyártó bandához tartozik.

- Oh, igen, szegényke kénytelen volt egyedül hagyni engem, mert őt is beválasztották a batyúbál rendező bizottságába s rossz néven vették volna tőle, ha mindjárt a legelső ülésről elmarad. Nagyon jól tudom, hogy a férfinak a világ iránt is kötelességei vannak, de mit tehetek róla, ha oly képtelenül gyáva vagyok? Pedig a becsületszavamra megfogadtam neki, hogy nem fogok félni, de a félelem nem az emberi akarattól függ s én attól tartok, hogy a harcmezőről is megszökném, ha véletlenül férfinak születtem volna. De különben mit gondolsz, öreg pajtás: jellemtelen vagyok én azért, hogy a becsületszavamat megszegtem? Az ilyen csacsi asszonynak egyáltalán van becsületszava?

Mihály előbb bólintott, aztán megrázta a hatalmas fejét, majd komor pillantást vetett a muzsikáló óra számlapjára, melynek mutatója már a bogárlábú 1-est is túlhaladta.

- És vacsora óta mindig ébren vagy lelkecském? Hát nem okosabb lett volna, ha szépen belebújsz a párnáid közé, ahelyett, hogy itt egyedül virrasztod át a féléjszakát? Nem félsz tőle, hogy holnapra csúf, fekete karikák támadnak a szemed körül?

Micike elmosolyodott, mint egy iskolásleány, de a mosolygása most nem jött a szivéből, mert a hercegnőcske bizony csak mondhatatlan fáradsággal tudta nyitva tartani a szemeit. Soha, mióta megszületett, még nem volt ébren éjjeli egy órakor és az öreg Mihálynak elfacsarodott a szíve, mikor a szelid, ügyefogyott gyermeket nézte, akit egy haszontalan ember így megkínzott. „Vajjon én is el tudnék mozdulni mellőle, ha a jó isten nekem adta volna?” - kérdezte magától. Mihály bizonyos volt benne, hogy a batyúbál csak üres kifogás, hogy Viktor korhely barátai közt tölti az éjszakát, hogy a rossz, a könnyelmű vére hajtja, mely már az édesapja halála után úrrá lett fölötte. Az öreg Takácsy ötven éven át csak olyankor mozdult ki a házából vacsora után, ha az elhalt sógorát familiástól meglátogatta s Mihály - bár írott dokumentumok nem voltak róla, - a legtávolabbi ősei közt se tudott elképzelni olyan férjet, aki családját éjnek éjszakáján egyedül hagyta volna. A Takácsyak szemében ez nem sokkal kisebb bűn volt a rablógyilkosságnál vagy a templomrablásnál s Mihálynak most egyszerre egy öreg könyv jutott az eszébe, melyet gyermekkorában a padláson talált s mely egy ördögtől megszállt, szerencsétlen kalandor történetét mondta el, akit kétszáz évvel ezelőtt a piacon megégettek.

- Pajtás, - mondta most Micike elszontyolodva, - te úgy látom, hogy rögtön elalszol, - a szemed legalább nem nagyobb egy gombostű fejénél. Ha igazán oly álmos vagy, hát isten neki, feküdjél le, én most már csak kibírom valahogy addig, amíg a jó istenke a szegény uramat hazahozza.

Mihály összecsapta a kezeit, a szeme pedig megcsillant, mintha bort ivott volna.

- Álmos? Már minthogy én álmos vagyok? Esküszöm, hogy sohase voltam még éberebb, mint ebben a pillanatban s ha egy szót szólsz, akár mindjárt belekezdek valami kopogósba! Akarod, hogy eltáncoljam neked az oláh medvetáncot?

Micike most még hálásabban mosolygott, mert nyilvánvaló volt előtte, hogy az öreg Mihály csak az ő fölvidítása kedvéért mond ilyen szemenszedett csacsiságokat. Pár pillanatig nem válaszolt a vén legénynek, de aztán megindúltan így szólott:

- Te jó ember vagy, pajtás és én némelykor azt hiszem, hogy nem is egy komoly üzletembernek, hanem valami jó öreg dadának születtél, akinek a jelenlétében a legrosszabb álmunkat is elfelejtjük. Akarod, hogy egy csésze forró teát készítsek neked?

Mihály mély meggyőződéssel jelentette ki, hogy a földkerekség összes kellemességei közül e pillanatban egy csésze forró teára vágyakozott a legjobban, mire Micike, a pongyolája ujjait feltűrve, serényen hozzáfogott a gazdasszonykodáshoz. És pár perc mulva egyszerre megváltozott minden a szobában: a muzsikáló óra oly fürgén és jókedvűen ketyegett, mintha valami hallatlanul szép nászünnepre készülne, a pásztorleány, az üvegszekrény mélyén, kacérul fölfogta csipkés ruháját s egy vén dudás, aki vérvörös porcellánköpönyeget viselt, öregesen illegette-billegette magát, mintha pokoli módon tréfásnak találná, hogy a komor Mihály egy ujdonsűlt férjet helyettesít egy kéthónapos fiatal asszonynál. Mihály maga is oly csodálatos szépnek találta mindezt, hogy majd csaknem követte a porcellánköpönyeges dudás példáját.

Ekkor azonban mozgolódás hallatszott föl az emeleti szobába: egy kulcs hangosan megfordult odalenn, a kapú závárában. Mihály fölkelt a karosszékből, melyben néhai édesapja félszázadon át ülni szokott s egy gyors kézszorítás után eltűnt a folyósó sötétségében. Aztán sietve elreteszelte legényodúja ajtaját, mintha félne, hogy találkozik valakivel, akit a szive szerint eldöngetni szeretne.