Viktor Pesten jár.

Viktor, aki jó darabig csak mint csöndes szemlélő járt-kelt a „Kék elefánt” birodalmában, egy nap fontoskodó arccal állított be az üzleti irodába, ahol bátyja éppen a vasúti szállítólevelek tételeit vizsgálgatta.

- Mihály, - mondta hanyagul, miután néhány üzleti könyv tetején egy könnyed mozdulattal helyet foglalt, - az éjjel kissé meghánytam-vetettem az egymáshoz való viszonyunkat s arra az eredményre jutottam, hogy voltaképpen csak fölösleges pénzfecsérlő vagyok. Igazságosnak tartod, hogy én csupán a pénzt költöm, míg te hat ember helyett dolgozol? Fiatal vagyok s istennek hála, birom a munkát, elhatároztam tehát, hogy ennek az állapotnak mielőbb véget vetek.

A becsületes Mihály csodálkozva tette a füle mellé a kőművesceruzáját.

- Azt akarod mondani, hogy ezután rendesen bejársz az üzletbe?

- Nem bátyám, ehhez nincs megfelelő idegrendszerem, - ehhez a te vastag, hajókötélszerű idegeidre volna szükségem. De miért ne munkálkodhatnám azon a téren, mely a kedvemnek és a hajlamaimnak megfelel? A jövő héttől kezdve én fogok feljárni Pestre, hogy az árúraktárt felfrissítsem, - így legalább te minden idődet az üzletnek szentelheted.

Az öreg Mihály vízszínű kék szemei szinte elképedt bámulattal szegeződtek elegáns öcscsére, aki térdére húzott nadrágjával, csillogó lakkcipőjével egyáltalában nem tette a szakértelmes üzletember benyomását.

- Az a szándékod, hogy te fogsz bevásárolni az üzlet részére? Hiszen attól tartok, hogy az enyvet vagy a szilvalekvárt nem tudod megkülönböztetni a kocsikenőcstől! Nem gondolod, hogy hamarosan csődbe jutnánk, ha a hebehurgya ajánlatodat elfogadnám?

Viktor fölényesen mosolygott, - oly fölényesen, hogy a vén Mihály szégyenkezve lesütötte a szemeit.

- Naiv bátyám, - hát te csakugyan azt hiszed, hogy valami szörnyű lángészre van szükség a „Kék elefánt” vezetéséhez? Ha vízfejű lennék, akkor is beletanultam volna a dolgokba huszonöt év alatt, - hiszen kisgyerek korom óta minden szabad időmet itt töltöttem rizseszsákok és a héringes hordók között. Azt hiszed, okvetlen bőrujjasban kell járni, hogy az emberből tisztességes üzletember legyen? Sohase olvastál a nagy hamburgi vagy brémai kereskedőkről, akik a polgári életben mint császárkabátos szenátorok szerepelnek, de amellett a legkörmönfontabb kalmárok közé tartoznak? Te, szegény Mihály, még mindig a cselédlányok kiszolgálásában látod az igazi kereskedő hivatását? Szerinted még mindig a lapos bőrsipka meg a vörösre fagyott kéz az egyetlen kereskedői kvalifikáció? Nem tudod elképzelni, hogy a kemény kalap vagy a fényesre vasalt cilinder alatt is lehet egy kevés tisztességes kalmárész?

Mihály kivette füle mellől a vastag ceruzát s gondolkodva megvakarta vele ruganyszerű hajfürtjeit.

- Édes öcsém, nem bánom én, hogy micsoda kalapokat viselsz, - de hogy az üzlethez nem értesz, abban, fájdalom, bizonyos vagyok. A hamburgi szenátor csak a tanácsülésre megy cilinderben és császárkabátban, - otthon bizony ő is csak bőrujjast visel, akár én, vagy a boldogult édesapád. De ez mindegy, - én nem fogom a kedvedet szegni, ha a becsületes érzésed végre-valahára megszólalt benned. Elvégre csakugyan nem kell hozzá boszorkányság, hogy valaki az üzleti fifikákat megtanulja.

Viktor kezet rázott a bátyjával - s két héten keresztül csakugyan úgy viselkedett, mintha kizárólag csak a „Kék elefánt” érdekelné. A fiatal princ leereszkedett a rosszszagú bolthoz: könyveket és számlákat tanulmányozott, tűnődve húzta ki nyikorgó fiókokat, elmerengve állt meg az aszaltszilvás zsákok és petróleumos hordók mellett s finom, vékony cipőjével fáradhatatlanul taposta az udvar havát, hogy a raktárban felhalmozott árúkat tanulmányozza. Micike, aki a konyha ablakából néha ellágyult pillantásokat vetett a hótengerben tipegő Viktorra, este meghatva és elérzékenyülve sietett a lépcsőházban kimerűlt uracskája elé.

- Megfáztál, nem innál egy csésze teát, mielőtt a vacsorát betálaltatnám? Nem volna jó, ha a cipődet levetnéd és papucsot húznál a lábadra? Oh drága szivecském, hogy gyötröd magadat azért a haszontalan milliócska miatt!

Viktor engedte, hogy kényeztessék, s szenvedő arca elárulta, hogy csakugyan szánalomraméltó mártirnak tartja magát. Mihály derüsen és kissé fitymálva nézett rá a jól befütött kályha mellől; őt a favágás vagy a zsákhordás se merítette volna ki annyira, mint ezt a vékonypénzű legényt a pár órai üzleti foglalkozás. De azért Mihály is méltányolta az öcscse igyekezetét; s míg Micike szinte anyai gyengédséggel merte tele forró levessel az ura tányérját, a vén legény fejbólintva szólott, miközben szalvétából szerkesztett, hatalmas nyuszifülei szinte megrázkódtak az elismeréstől:

- Igen, tagadhatatlan, hogy sokat dolgozott, de az egészségének, bizonyos vagyok benne, nem fog megártani a munka. Akarsz velem fogadni öcsém, hogy mához egy évre vasgyúró lesz belőled, ha így folytatod?

- Ha vasgyúró nem is, de valamire való kereskedő bizonyosan lesz belőlem bátyám, - válaszolta Viktor, oly fenhéjázó hangon, mintha épp öt perccel ezelőtt választották volna meg a brémai kereskedők elnökévé.

Két hét mulva a fiatal Takácsy kijelentette, hogy mindent tud, amire szüksége van s miután dereka köré egy pénzzel telt övet csatolt, érzékenyen elbúcsúzott Micikétől és Mihálytól, akik a hideg hajnali szürkületben együttesen kikísérték a pesti vonathoz.

- Vén bátyám, aztán gondod legyen rá, hogy a sógorasszonyodat mulattasd, - mondta a rókabundájába burkolt Viktor, aki szokatlanul frissnek és jókedvűnek látszott. De Micike, aki nem volt tréfás hangulatban, sírásra görbült ajakkal állt a vonat mellett s oly kétségbeesett pillantással nézett az urára, mintha mindörökre válni készült volna tőle.

- Vigyázz, nehogy meghülj a hideg estéken! Meleg shawl nélkül ne mozdulj ki a szállodából s tiz órakor okvetlen az ágyban légy! És írj, mindennap írj, ha azt nem akarod, hogy mind a két szememet kisírjam utánad!

Viktor mindent megigért és még egyszer csókot dobott a felesége felé, - s a vonat, mérsékelt gyorsasággal, kirobogott a zúzmarás fák közül. A hazafelé való úton Micike oly komor hallgatásba burkolózott, hogy a becsületes Mihálynak a szive is elfacsarodott bele; de aztán összeszedte magát és így szólott:

- Teringettét kis pajtás, hát ne vágj olyan szomorú arcot, mintha az uradat örökre elveszítetted volna! Gondolj csak vissza a régi keresztes háborúra, amikor a férjek tíz-tizenöt évig se tértek vissza az elhagyott feleségeik mellé.

Micike, aki mindig jó tanuló volt s a történelemből állandóan egyest kapott a jó nénikék zárdájában, szenvedő mosolylyal jelentette ki, hogy mint Bouillon Gottfriedné határozottan pályát tévesztett volna, - aztán, egy szivettépő sóhajtás után, feltipegett a keskeny falépcsőn, hogy szive bánatáért a legintenzívebb gazdasszonykodásban keressen kárpótlást. Mikor Mihály, déli harangozáskor, az ebédlőben megjelent, kis pajtása ragyogó arccal fogadta s boldogan mutatott az elefántcsont kötésű könyvecskére, mely még mindig nyitva feküdt az ablak párkányán.

- Tisztogatás közben imát mondtam az uracskámért s most már bizonyos vagyok benne, hogy a jó istenke vigyázni fog rá. Akarsz te is egy rövid imát elmondani érte, amig Zsuzsanna a levest behozza?

Mihály, akit nem a kolostorban neveltek, zavart és megdöbbent pillantással nézett az elefántcsontkötésű imakönyv felé.

- Kis pajtás, be alapos tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy Viktor tigrisekkel vagy oroszlánokkal fog viaskodni a pesti piacon. Legföljebb öreg és csalafinta nagykereskedőkkel viaskodik, azok pedig aligha veszélyeztetik a testi épségét. Azt hiszed, valami különös isteni kegyelem kell hozzá, hogy az ölelő karjaidba visszatérjen?

Micike méltatlankodva csóválta meg a fejét s egy istenkáromlót megillető tekintettel büntette meg a tréfálkozó vén legényt, aki szemforgató gourmand módjára engedte át magát a pompás tyúkleves élvezetének.

- Oh, gonosz Mihály, hát téged nem aggaszt az idegenben járó öcséd sorsa? Meggondoltad, hány különböző veszedelem fenyegeti a bűnös nagyváros házai között? Voltál te már valaha Pesten, hogy ily kicsinylőleg mersz nyilatkozni róla?

Mihály bevallotta, hogy mindössze csak kétszer járt Pesten, - azt is csupán azóta, hogy az édesapja meghalt, - de sohase fordult meg másutt, mint a nagykereskedők raktáraiban és a csöndes budai szállodában, ahol az öreg Takácsy ötven éven át lakni szokott. A nagykereskedőknél csak komoly segédeket és tisztességes háziszolgákat talált, a szállodában pedig egy hetvenéves szobaasszonyt, aki sohase kacérkodott vele. Hol van az a rémületes veszedelem, melyről az aggódó kis pajtása álmodik?

Viktortól harmadnap levél jött, csak sebtíben írt, mert a bevásárlás nagyon elfoglalta, de azért szakított magának annyi időt, hogy egyéb szórakozásairól is számot adjon. Viktor hűtlen lett a budai szállodához s a fínom Angol királynő-be szállt, melynek lépcsőházában már nem egyszer találkozott Deák Ferenccel, aki alázatos köszöntését szíves leereszkedéssel viszonozta. Látta Andrássy Gyulát is a budai várban s csodákat írt a körszakálláról és a geniális sasorráról, ami az összes pesti asszonyokat is meghódította. (Szépek is vannak köztük, de egy sincs, aki veled, szivecském, felérne.) Este a szinházban járt, ahol egy Blaháné nevezetű fiatal asszony pacsirta módjára énekelt s egy alföldi betyár, bizonyos Tamássy, duhajkodva beverte a szinpadi csárda ablakait. Az ember azt hihette, hogy nem is az ország szivében van, hanem valahol az isten háta mögött fekvő magyar falúban. Elhiszed angyalkám, hogy egy valóságos szöllőpásztor is ott ágált a deszkákon, hamisítatlan veszprémi szűrben, zsíros kalapban s hogy egy füstös cimbalmos négykézláb guggolt a makkhetes csárda előtt, melyet talán Gömörből loptak ide a pesti szinpadra? Ha az ezerlángú, szivárványos csillár nem égett volna, s ha a gránátszínű páholyok tele nem lettek volna csupa drágaköves, csupaszvállú asszonyszemélylyel, az ember akár esküt mert volna tenni rá, hogy valami furcsa tündér a gömöri parasztok közé varázsolta. Szép asszony különben a Vigadóban is százszámra akad, ahol mostanában a híres, nevezetes maszkabálokat tartják esténkint, itt annyi a móka, hogy az ember hajnalig ki nem jön a kacagásból. Oh, mily kár szivecském, hogy te is el nem jöttél velem ebbe a jókedvű városba, de meg is fogadom, hogy legközelebb magammal hozlak, mert akárhány is a szép asszony, bizonyos, hogy te volnál mindannyi közt a legislegszebb.

- De elég, - fejezte be Viktor a levelét, - elég a magam múlatságából, hiszen voltakép nem ezekért jöttem én ide, hanem azért, hogy a „Kék elefánt” számára bevásároljak. E tekintetben egy kis baj van, Mihály bátyám: kékgálic és szentjánoskenyér ezidőszerint sehol sincs raktáron s így kénytelen vagyok rá, hogy ittlétemet meghosszabbítsam. Addig, amíg minden szükséges árút be nem szereztem, eszem ágában sincs kimozdulni Pest városából, mert a ravasz nagykereskedők bizonyosan megzsarolnának bennünket, ha levélben rendelnénk tőlük kékgálicot és szentjánoskenyeret. Légy hát türelemmel szivecském és gondolj rám szeretettel a kis emeletes házban, melyet én a leggőgösebb grófi palotánál is többre becsülök. És Mihálylyal ne udvaroltass magadnak nagyon hevesen, mert az ilyen redves fa, ha meggyullad, még a száraznál is rosszabb.

- Te is el voltál a maszkabálon, mikor szentjánoskenyeret vásároltál? - kérdezte félig pityeregve az ostoba Micike, mikor a hosszú levelet letette a kezéből.

Mihály nem válaszolt, hanem nagy igyekezettel vagdosta száz darabra a levesben főtt marhahust s oly gyilkos pillantásokat vetett a levélre, mintha legalább is egy kedves rokona halálhírét hozta volna. De aztán hirtelen megemberelte magát és mosolyogva csóválta meg nagy fejét, mely egy mesebeli öreg hegyi óriáséhoz hasonlított.

- Kis pajtás, - mondta ingerkedve, - csak nem akarod talán elhitetni vetem, hogy féltékeny vagy? Elhiheted nekem, hogy a párisi maszkabálokon se volt még asszony, akivel téged egy okos ember elcserélne.