Mihálynak rossz sejtelmei vannak.

A fiatal cégfőnök csak hat nap mulva tért haza Pest városából és este, mikor útiládáit kicsomagolta, örömünnep volt a „Kék elefánt” emeletén. A ládákból édes és csodaszép holmik kerültek napvilágra, amelyek boldog sikoltozásokra ösztönözték a kicsike sárga ház úrnőjét. Viktor selymeket hozott a pesti belvárosból s csecsebecséket és illatszeres üvegeket a Hatvani-utca finom árúházaiból, melyeket Micike csak az öreg Hon hirdetéseiből ismert. Mindenki ajándékot kapott a sárga házban; Mihály talpigérő pongyola-kaftánt, melyhez hasonlót csak előkelő török pasák viselnek, Selmeczy bácsi hatalmas pipát a híres Lempingertől (akinek munkáit Berlinbe is kiviszik), a személyzet meleg csuklóvédőket, az öreg szakácsné fekete posztóból készült jaknit, amilyet csak gazdag iparosasszonyok viselnek a vasárnapi miséken. Viktor büszkén és leereszkedőleg és mosolyogva állott a boldog felfordulás közepette, melyben a sárga háznak még a macskái és kutyái is résztvettek, míg Mihály, aki a természettől fukar volt, mint az édesapja, titokban gyors számvetést próbált csinálni a rengeteg költségről, amibe tékozló öcscse kirándulása kerülhetett.

- Talán Rothschildot raboltad ki öcsém? - szólt kedvtelenül és korholó hangon a cigarettázó Viktorhoz, mikor végre a kis bolt mellett lévő irodában magukra maradtak.

Viktor azonban fitymálva intett nagyuriasan vékony újjaival, melyek már szinte kénsárgák voltak a szüntelen dohányzástól.

- Rossz kereskedő vagy, öreg Mihály, ha még ez a csekélység is gondot okoz neked. Mert ugyan miről van szó, együgyű bátyám? Az ajándékok árát egyszerűen hozzácsapod a többi költséghez s épp úgy a vevőiddel fizetteted meg, akár az útipénzt vagy a fűszeres ládák szállítását. Igy mindenestre sokkal jobban jösz ki, mintha a segédeid fizetését fölemelnéd!

Mihály vállat vont és dörmögve baktatott ki a falusi boltosok szekereihez, - este azonban magára vette a pesti kaftánt s török bégnek öltözve jelent meg a sárga ház ebédlőjében. A látvány oly groteszkül édes és meglepő volt, hogy Micike, aki duruzsoló cica módjára hevert az ura lábainál, a kacagástól könyezve és fuldokolva rohant ünnepiesen tipegő sógora karjaiba.

- Oh, vén pajtás, ha tudnád, hogy milyen drága vagy s hogy a komoly arcodhoz milyen pompás és stilszerű ez a keleti köntös! Ilyen lehetett valaha az a török csausz, akiről Jókai Móric tavaly regényt irt a Hon tárcájába. Akarsz velem fogadni, hogy te valaha, a születésed előtt háromszáz évvel, gazdag és kegyetlen muzulmán voltál Bagdadban?

Viktor helyeslőleg bólintott, Mihály azonban, akit halálos zavarba hozott a sógornője kacagása, égő arccal válaszolt:

- Ha háromszáz évvel ezelőtt éltem, hát bizonyos, hogy akkor is fűszerszámos voltam, mert családi följegyzéseink vannak róla, hogy a Takácsyak a Fuggerek szolgálatában kezdték valamikor a közszereplést. Ezt a cifra köntöst pedig csak azért vettem magamra, hogy téged, kis pajtás, jó kedvre derítselek.

Micike boldogan tapsolt és sihederlányosan körültáncolta maszkának öltözött sógorát, - Mihály pedig, a legöregebb csauszokat is megszégyenítő komolysággal foglalt helyet a terített asztal mellett. És másnap, meg harmadnap, meg hat hónap mulva, minden estén tengerzöld kaftánjában jelent meg ezután az ebédlő lámpája alatt, mintha kimondhatatlan boldogságot okozna neki, hogy a kis pajtását jókedvre deríti...

A tél eközben tovabaktatott hermelines köpenyében és a tavasz meg a nyár virágfűzéres feje mosolygott a napsugaras kisváros házaira; az erdő fái között világos muszlinruhák fehérlettek, a cukrász frissen mázolt asztalokat tett ki a gyalogjáróra s a sárga ház nyitott ablakain édes és kábító akácillatok ömlöttek a subládokra és pohárszékekre, melyeknek polcain aranybóbítás porcellánpásztornők mutogatták kacérul harisnyakötőjük csokrát. Viktort most már a batyúbálok helyett néha a majálisok és a nyári mulatságok foglalkoztatták s az árvízkárosultak javára rendezett estély is jócskán igénybe vette éjszakai óráit; de Micike nem félt többé a rablóktól, mert a becsületes Mihály egy világért se tért volna nyugovóra addig, amig öcscse lépéseit a boltozatos kapú aljában meg nem hallotta. Mihály, dörmögő medvehangjával, regényeket olvasott föl virrasztó kis pajtásának, miközben kitörni készülő ásítási rohamait hősiesen leküzdötte; máskor dominót játszott vele, vagy családi anekdotákat mesélt neki s pihenéskép beavatta a takarékpénztár ügyvezetésébe, amelynek igazgatóságában az édesapja helyét elfoglalta. Micike szótlanul és figyelmesen hallgatta, de sápadt arcocskáját olykor figyelve szögezte a levegőbe, mintha az ura közeledő lépéseit hallgatná; máskor gyámoltalanul lehorgasztotta álmos gyermekfejét s épp oly szelíden elbóbiskolt, mint kicsike lány korában, mikor a vörös Zsuzsa a zárdában mesélt neki. Mihály ilyenkor mozdulatlanul megvárta, míg ismét kinyítja a szemeit s ekkor megindult és dédelgető hangon így szólott hozzá:

- Kis pajtás, legyen már eszed és feküdj le! Vagy ha már az éjszakát átvirrasztod, hát ne kelj föl tíz óra előtt, mert az lesz a vége, hogy időnek előtte megöregszel!

Micike megrázta szőke fejecskéjét és kék szeme csak úgy ragyogott a komolyságtól és az ambiciótól.

- Oh, öreg Mihály, szép dolgokra biztatsz egy kötelességtudó háziasszonyt, akinek vállára egy nagy háztartás gondja nehezül! A megholt anyuskám is hat órakor kelt föl mindennap, - s azt hiszem, ő a másvilágon is sírva fakadna, ha az egyetlen lánya az egész hosszú délelőttöt átaludná.

Mihály megfontoltan jelentette ki, hogy a kötelesség tényleg mindennél előbbre való a földi életben, de másnap, mikor az öcscsével egyedül volt, egyszerre csak komoran hátraszegte vastag nyakát, mely máris elérte az édesapja méreteit s becsületes halszemei oly ijesztő fényben égtek, hogy a Viktor ideges kezében önkéntelenül megreszketett a cigaretta.

- Van lelkiismereted, hogy ezt a gyámoltalan gyereket egyedül hagyod? Nem félsz, hogy a jó isten megbüntet érte? Ezt láttad a puritán édesapád házában? Nem százszor különb a tiszta házad, mint a füstös butik, ahol az éjjeleidet eltöltöd? Nincs szived a szegény kis teremtés iránt, aki a megholt édesanyád helyét elfoglalta?

A becsületes Mihály úgy elérzékenyült a saját szavain, hogy majdnem sírva fakadt megindulásában, de gyöngesége inkább felbátorította Viktort, semhogy komolyan meghatotta volna.

- Bátyám, - mondta gúnyosan, - az üzlet dolgait tetszésed szerint megtanácskozhatod velem, mert az üzletet közös tulajdonképen hagyta kettőnkre a néhai édesapánk. De a feleségemet nem édesapánk hagyta rám s a házaséletembe senki emberfiának nem vagyok hajlandó megengedni a beleszólást.

- Nem engeded? Ugy beszélsz öcsém, mint egy elzüllött, rossz ember, mintha sohase lett volna édesanyád, aki kicsiny korodban ápolt és a nyakadat megmosta. Elfelejted, hogy ennek a drága kis léleknek már selypítő korában se volt édesanyja s hogy neked a szülei helyett is dédelgetned kell őt? Nem esik meg a szíved rajta, mikor szegényke az éjjeli virrasztástól álmosan tesz-vesz napestig s akárhányszor már a leves fölött leejti a fejecskéjét?

Viktor, aki a hosszú prédikáció alatt idegesen dobolt az újjaival, most egy kicsinylő gesztussal faképnél hagyta a bátyját, Mihály pedig, nagyot sóhajtva, beletemetkezett irodai főkönyvébe. És a dolgok tovább folytak medrükben, mintha a sárga házban semmi olyasmi nem történt volna, ami a „Kék elefánt” hagyományaival ellenkezik.

Nyár végén Viktor ismét felment Pestre, hogy az árúraktárt felfrissítse s december közepén - bár semmi fontosabb ok nem volt rá, - váratlanul megismételte utazását, miután komolykodva kijelentette, hogy a festékárúkban sürgős pótlásokra van szükség. Mihály, aki ekkortájt aggódva gondolt arra, hogy az öcscse kiköltözködhetnék a sárga házból s az anyja szobácskáiból végképen eltünhetne kis pajtásának alakja, meglapulva és opportunusan hallgatott, sőt annyira ment álnokságában, hogy maga is beismerte a festékárúk hiányát. Az öreg Mihály úgy találta, hogy ez az álnokság bőven meghozza a kamatait; hiszen a Viktor távolléte ismét oly csodálatosan szép és drága estékhez juttatja, aminőkben eddigi medve-életében még sohasem volt része. Mihály ilyenkor úgy érezte, hogy a kis házitündér az ő sívár életének megédesítésére született; s boldogságtól reszketve gondolt az ebédlő tejfehér lámpájára, a tűzre, mely a kályha rézajtaján belül piroslott, a halványsárga szőnyegre, melyre nehéz cipőjében csak félve és restelkedve lépett, s a hímzett, finom függönyökre, melyek az egész, idegen világot kizárták innen. A tűz duruzsolt a kályha mélyén és csodálatos, izzó őserdőcskék lobogtak és sisteregtek a rézajtó mögött; s Mihály nehézkes tagjai szinte elzsibbadtak a gyönyörűségtől, hogy a kis pajtása csilingelő leányhangját hallgathatja. Ha valaki számonkérte volna tőle, hogy miről beszéltek az ebédlő csöndjében, aligha tudott volna számot adni róla; de a hang édességére, mely öreg szívét megsímogatta, még a hideg boltban is visszaemlékezett s félszegen mosolygott a falusi vevőkre, akik petróleumról, kocsikenőcsről vagy ostornyelekről beszéltek vele. Mihály eddig úgy találta, hogy az élet csak nehéz kötelességek láncolata, s hogy a halál csupán megérdemelt jutalom a földi lét fáradságos munkája után; de most egyszerre valami különös sejtés derengett benne az emberi boldogság felől, mely a kötelességek keserves útját is virágossá varázsolhatja. Mihály, lassan forgó agyvelejében, úgy képzelte, hogy a boldogság egy kicsike szobából áll, mely fölött hófehér lámpafény lebeg, egy búbos cserépkályhából, melyben liliputi tűzerdők égnek hamuvá, egy pár puha topánkából, mely hangtalanul siklik ide-oda a szőnyeg pálmáin, s egy drága, ezüstös hangocskából, mely gyermekkori karácsonyesték melegségével simogatja végig az örömtelen vén legények szívét.

- Akarsz teát, öreg pajtás! - kérdezte néha az ezüstös hangocska, mikor a Mihály becsületes halszemei ismét aggasztóan zsugorodni kezdtek.

Mihály akart, - oh, hogyne akart volna! Ha azt kérdezték volna, akar-e mezitláb elzarándokolni a szent földre, alkalmasint erre is igen-t mondott volna; hiszen lehet-e rossz vagy ijesztő, amit ez az ezüsthangocska ajánl neki? A tea néha megégette a szája padlását, de Mihály siket volt a hőfok iránt; mosolygott és megbólintotta otromba fejét, mintha a legszebb muzsikát hallgatná.

Viktor ezúttal még tovább maradt Pesten, s csak két hét múlva tért vissza bevásárló útjáról; komoly és ideges volt, senkit se lepett meg ajándékkal, s kedvetlenül birálgatta az ételeket, amikkel a gyöngéd Micike kedveskedett neki. Mihály, öcscse megérkeztének estéjén, nagyobb összegről szóló bont talált a pénztári fiókban, melyet Viktor napközben odacsempészett, de nem mert szólni, mert most már félt a zajosabb jelenetektől. Este azonban, lefekvés után, sokáig elmélkedett a sötétben s féléjszakát ébren töltött, hogy a Viktor pesti útazásán gondolkodjék; és ekkor úgy érezte, hogy valami nagy, ismeretlen veszedelem lebeg a sárga ház fölött, melyben istenben boldogult öregei az életüket eltöltötték.