A szemfüles Schuck úr levele.

Schuck úrnak kétszobás lakása és tiz egészséges gyereke volt a Bodzafa-utcában, de ez a körülmény nem akadályozta meg abban, hogy viruló életkedvvel törje magát naphosszat a dolgai után s este olyan jókedvvel feküdjék le, mintha legalább is félmilliós betétje volna a világhíres Malvieux banknál. Schuck úrnál nagyobb optimista ugyanis nem igen járt még az uristen szép világában. Tizéves kora óta - most ötven körül járt - egy teherhordó állatot is kimerítő munkát végzett, száz forintot még sohase mondhatott a magáénak, néha heteken át haragban volt a fűszeressel, a szabóval és a háziúrral, a cipőjét két évig, a ruháját negyedszázadig viselte, de mindez annyira se szomorította el, mintha egy kétkrajcáros preferánc-partiet elveszített volna az országúti kávéházban.

- A pénz csak arra jó, hogy az embereket megbolondítsa, - mondta jókedvűen Schuck úr, ha két forintnyi vagyonát, lefekvés előtt, a feleségének átadta. És kulcsait, zsebkését, viharvert noteszét a vánkosa alá rakva, ötven év óta mindennap a boldog holnapról álmodott, mely végre majd minden reménységét valóra váltja.

Hogy Schuck úr mivel kereste meg a kenyeret, melylyel egy tucat éhes szájat betömött naponkint? A jó isten tudja. Néha fűszeres-ügynök volt, néha házakat közvetített, néha boltokat adott el vagy furfangos adósokat egyeztetett ki a keményszívű hitelezőkkel. Karácsonytájt mint alkalmi kisegítő ugrándozott az ismerős üzletek pultjain; máskor a „Fehér ló” vagy a „Fehér hattyú” körül settenkedett, hogy az ügyetlen vidékieknek a hónuk alá nyúljon. És e tömérdek elfoglaltság közt még arra is jutott ideje, hogy eleven potykákat vásároljon a dunaparti halászoktól s kék zsebkendőjében vigye haza a fickándozó állatot családi tűzhelyéhez; vagy hogy a „Török császár” sűrű füstjében igya meg a délutáni feketéjét. Ez nagy kiadás volt - a fekete kerek tíz krajcárba kerül, - de mit tudhatja a halandó, hogy melyik az a hely a földön, ahol végre a szerencséjét megtalálhatja.

Ez volt tehát az a derék ember, akit az öreg Mihály a puhatolózásra kiszemelt; és Schuck úr - mint ahogy várni is lehetett tőle, - csakhamar megfelelt a beléje helyezett bizalomnak. Már a negyednapos posta levelet hozott Pestről a „Kék elefánt”-nak, mindenesetre csak rövid levelet, mert az idő a szorgosabb utánjárásra még nem volt elegendő; de annyi kiderült belőle, hogy Schuck úr szerencsésen fölfedezett egy alkalmatos férfiút, bizonyos Kovacsóczy János nevezetűt, akinek ügyessége és éleslátása a Lecocqéval vetekedett. Ez a nevezetes férfi volt az, aki nemrégiben a pincébe ásott, vidéki mészáros holttestét fölfedezte s személyes dicséretet kapott ezért a nagyhírű Thaisz főkapitánytól; hogyne tudná hát egy olyan egyszerű boltos kalandjait kideríteni, mint a Pesten mulató Takácsy Viktor? Csak tessék egy kis időt hagyni rá, hogy a fiatal urat megfigyelje; egy hét mulva oly biztos az eredmény, mint amily biztos, hogy a nap Cinkota felől indul útjára a pesti bérházak felé.

És csakugyan, hét nap se telt még el, amikor - Viktorral majdnem egyidejűleg, - a Schuck úr részletes levele is szerencsésen megérkezett a „Kék elefánt”-hoz. A tömeges családapa szó szerint a következőket írta:

„Tisztelt és igen kedves barátomuram, tegnap, késő este, kaptam jelentést a szóban forgó férfiútól és sietek továbbítani az adatokat, melyek aligha lesznek alkalmasak rá, hogy barátomuram aggódó szívét megnyugtassák. A nevezett ugyanis oly bűnös életet élt Pest városában, hogy minden becsületes ember megbotránkozhatik rajta; ez az élet részeg jurátusokhoz vagy meghibbant velejű mágnásokhoz is méltatlan volna. De hallgassa meg barátomuram az adatokat s ítéljen maga, a saját tisztes belátása szerint; hiszen tőlem ugyancsak nem volna illendő, hogy a mások családi ügyei felől véleményt nyilvánítsak.

Tehát íme a bűnlajstrom, melyet a híres és százkezű Kovacsóczy kiderített:

1. Nevezett délfelé ébredt az előkelő „Angol királynő”-ben, sietve megebédelt a „Zenélő órá”-ban, aztán átsietett a Sebestyén-téri „Török császár”-ba, melynek udvari szobácskájában már öt-hat gyanús alak várakozott rá. Köztük volt a hirhedt Kőszegi báró is, aki egész fiatal korában attasé volt a római udvarnál, de később rossz fát tett a tűzre, elzűllött s azóta teljesen a „Zrinyi” kávéházbeli alagér játékból és a „Török császár”-beli kártyázásból tartja fönn magát. A beavatottak tudni vélik, hogy hamisan játszik s már nem egyszer baja volt a rendőrséggel és Viktor úr Kőszegi báróval játszik naponkint a „Török császár”-ban s a pincér szerint, aki meg van fizetve Kovacsóczy úr által, két ültő helyében több mint négyezer forintot veszített, melyek egy részét rövidlejáratú váltóval törlesztette. A pincér látta, amikor a báró és cinkostársai később egy félreeső helyen osztoztak a nyereségen.

2. Vacsora előtt Viktor úr nagyot aludt, amire - mint az későbbiekből kiderűl, - égető szüksége volt, mert gyönge szervezete a folytonos devernyát különben aligha birta volna. Nyolckor azonban Johann, az „Angol királynő” londienerje, fölkeltette álmából, mire nevezett megmosdott, átöltözködött s tökéletes pesti arszlánná átalakulva jelent meg a szálloda lépcsőjén, ahol már többnyire az éjszakai pihenőjére hazatérő Deák Ferenccel találkozott. Nevezett ilyenkor fecskefarkú kabátot, párisi galléros köpönyeget és fényes kürtőkalapot viselt s aranyfogantyús botját lóbálva indult útjára a belvárosi utcákon keresztül. E környéken - talán tudja tisztelt barátomuram, - az esti órákban már nem igen jár tisztességes ember; nevezett tehát sietve ment végig az elhagyott utcákon, megkönnyebbűlve fogadván a marcona rendőr tisztelgését, aki a nagy Kristóf szobor alól leste a sötétségből kibukkanó tolvajok és gyilkosok jelentkezését. Odább, a Szent Teréziáról elnevezett városrészben, már nagyobb elevenség fogadta a duplaköpönyeges éjjeli vándort; a lámpák alatt, melyeket a városi magisztrátus nagy számban gyújtat föl a korhelyek tiszteletére, annyi jókedvű ember nyüzsög, mintha nem sötét éjszaka, hanem fényes és napsugaras dél volna. Főkép a Király-utca elegáns tánchelyiségei vannak telestele gondtalan viveurökkel, akiket a pesti argot mostanában Lebemann-oknak nevez; gazdag lókereskedők, kártyások, kalandorok, sikkasztók, de nem ritkán mágnások és vidéki urak is ott lebzselnek virradatig a tündöklő parketten, ahol selymekbe és csipkékbe öltözött lányok táncolnak. Ugyancsak ily válogatott társaság mulat a szomszédos „Kék macská”-ban is, ahol a táncosnőkön kívül már nevezetes művésznők is mutogatják selyemharisnyás bokájukat; itt lép föl esténkint a híres Moldau kisasszony, akinek „Mein Stammbuch” című számát tomboló és mennydörgésszerű tetszéssel fogadják. Volt már tisztelt barátomuram a „Kék macská”-ban? Ha volt (bár nem hiszem), akkor tudja, hogy itt a kevéspénzű embert a poloskánál is kevesebbre becsülik; hiszen itt még a kövér fiakkeres is butélia-bort iszik s tallérokat dob a szalvétás tányérba, melyet a rövidrokolyás énekesnők a füsttengerben körülhordoznak. Ismeri tisztelt barátomuram a nagyorrú karmestert, aki a művésznők kupiéit írja, a főpincért, aki többet számit, rosszul ad vissza s végül hamis pénzt kever a jó közé, a nagy, behemót-termetű komikust, aki disznóságait egy lókupec komolyságával adja elő s magát a tulajdonost, aki állítólag hosszabb időt töltött a gályákon, mielőtt pesti közszereplését megkezdte volna? Ha nem ismeri, akkor aligha képzelheti el, hogy micsoda kedves és mulatságos társaság ez; maga Thaisz úr, a hatalmas főkapitány is gyakran jár ide s németül beszél a művészekkel és a pincérekkel, mert a parlagi magyar nyelvet itt igazi úriember nem igen kultiválja.

Viktor úr - mint tisztelt barátomuram most már alkalmasint sejti, - itt tölti minden estéjét a „Kék macská”-ban, francia pezsgőbort iszik a barátaival (akikkel szintén itt ismerkedik össze) s olyan ramazurikat rendez hajnal felé, hogy a szomszédos utcákban is meghallják. Gyakran összeverekedik a lókereskedőkkel és mészárosokkal s ilyenkor már az is megtörtént vele, hogy rövidesen az ajtó elé tették; Viktor úr azonban véres arccal, de emelt fővel tér vissza s tiz-husz gavallérosan fölajánlott pezsgőspalack révén csakhamar kibékül a legharagosabb ellenségével is. Csak hajnali öt óra után hagyja el a helyiséget, mikor Moldau kisasszony távozik s ilyenkor a legelegánsabb fiakkeren kíséri haza a művésznőt, hogy még egy forró teát megigyék nála. A kofák már rég ott vannak a dunaparti piacon, mikor végre, némileg tántorogva, a szállodájába megérkezik...

Kegyed előtt, tisztelt barátomuram, talán fölöslegesnek tetszik ez a bibliai szóáradat, de én mégis szükségesnek tartom, hogy elmondjam, hiszen a szemfüles Kovacsóczy vizsgálódásait csak így fogja megérteni. Nagyrabecsült öcscseura - mi tagadás benne, - jócskán letért a szolid kereskedő útjáról s pesti mulatozásai közben a meggárgyult nagyurak és a könnyelmű embersöpredékek életét folytatja. Hamiskártyásokkal játszik, rosszhírű tanyákon éjjelez és szeretőt tart, még pedig olyan szeretőt, aki minden szépsége ellenére a cifra, de mérges mocsári virágokhoz hasonlít. Kétségbeesésre azonban, csekély véleményem szerint, nincsen ok; hiszen a fiatalság oly bűn, melyből minden ember kigyógyul, ha ugyan korai halállal el nem pusztul. Mindazonáltal jó lesz résen lenni; a tudósok följegyzései szerint ugyanis vannak férfiak, akik késő aggságukig fiatalok maradnak.

Magamat tisztelt barátomuram kipróbált gráciájába ajánlom és maradok csekély szolgája - Schuck Naphtali.”

Mihály az irodában olvasta el a hosszú levelet, még pedig Viktor öcscse jelenlétében; de bár a keze és ajka reszketett a fölindulástól, oly csodálatos erővel ügyelt magára, hogy a tékozló fiú mi feltűnőt se talált komor bátyja viselkedésében. Mihály ezután rögtön a rizses báláknak és a festékes hordóknak szentelte figyelmét, míg Viktor, aki sápadt és gyürött volt kissé, fütyürészve kisietett a déli korzóra. Este, amikor Mihály az ebédlő felé besurrant, Micike suttogva megkérdezte a sötét folyosón:

- Még semmi hír, vén pajtás, Schuck urtól?

- Semmi, - mondta Mihály és vastag bajuszát legényesen megsodorta. - Ezek a pesti ágensek még a kerti csigabigáknál is lassúbbak...

Ez estén nem sok időt töltöttek a muzsikáló óra birodalmában, mert Viktor már az asztal fölött elbóbiskolt s a jólelkű Micike maga is élethűen szimulálni kezdte az álmosságot, hogy fáradt uracskája mielőbb az ágyba kerülhessen. Mihály - még kilenc óra is alig volt, - mogorván visszavonult fütetlen szobájába s éjfélig virrasztott a Schuck Naphtali levele fölött; aztán egy képzeletbeli személyhez intézve szavait, halkan így szólott az éjszaka magányosságában:

- Öreg és vastagnyakú filiszter, aki keresztet vetettél egy festett nőszemély láttára s aki tizenegy órakor csak akkor voltál ébren, amikor a gólya a sárga házban látogatást tett, tudsz-e vajjon a drágalátos fiad kalandjai felől? És ha tudsz, nyugodtan fekszel-e sírodban, ahova félszázados, nehéz munka után megtértél?

Senkise szólt, odakünn egy teremtett lélek se járt az utcán, a segédek és inasok mélyen horkoltak az udvari traktusban, - és a vén Mihály mégis úgy képzelte, hogy egy öreges gordonkahang szól hozzá a mennyezetes boltozaton keresztül. Ezt mondta:

- Te vagy a családfő és téged teszlek felelőssé minden könycseppért, amit ez az édes szőkeség elhullat...

Mihály lefeküdt s magára húzta a paplant s ekkor világosan hallotta, hogy két nehéz csizma dobogó lépésekkel megy végig a keskeny falépcsőn, mely az emeletről az udvarra vezetett. És a vén legény esküt tett volna rá, hogy a megholt édesapja lépéseit hallotta...