Micike rémeket lát.

A békés, házi istenek, akik ötven év óta láthatatlanul lebegtek a „Kék elefánt” tűzhelye fölött, egy tavaszi napon, mintha búcsút mondtak volna a vén háznak: zord és embergyűlölő hangulat költözött a kicsike szobákra és a bizalmas falépcsőre és az öreg muzsikáló óra, mely félszázadig fiatalos kedvvel pergette a gavotte-okat és a menuette-ket, komor temetési indulókat vert a márciusi alkonyatok csöndjében. A kanári nem csicsergett az ablakmélyedésben és a süket szakácsnő haragosan bóbiskolt forróvizes vajdingljai fölött, melyben a régi porcellánokat mosogatta; Viktor fáradtan és fekete karikákkal a szeme alatt ült az ebédnél, titokzatos leveleket írt az iroda sarkában és néha oly érdeklődéssel olvasgatta a vasúti menetrendet, mintha a Szegffy Mór legérdekesebb regénye lett volna. Mihály, akinek lelke fölött mindeddig nyomtalanul száguldottak el az élet viharai s aki derüs komolyságát a legválságosabb helyzetekben is megőrizte, most úgy viselkedett, mint akinek egygyel több kerék forog az agyvelejében; dohogva járt nehéz csizmájával a falépcsőn, a levest oly arccal kanalazta, mintha fantasztikus rémeket látna a levegőben, s néha ok nélkül összeveszett a régi vevőkkel, akiket még istenben boldogult édesapjától örökölt. Mihály szinte embertelen zsarnokká változott; igazságtalanul belekötött a segédeibe s egy őszhajú háziszolgának, aki tizenkétéves kamasz korában került a „Kék elefánt”-hoz, könyörtelenül fölmondott valami ostobaság miatt, amit máskor még csak szóra se érdemesített volna. És a takarékpénztárban, ahol szava sokat nyomott a latban, ridegen elutasított minden kölcsönkérőt; mert csak a léha emberek vetemednek afelé könnyelműségre, hogy idegen pénzzel segítsenek magukon.

- Mi történt veled, oh aggastyánok legvénebbje? - kérdezte olykor a hófehér Micike, ha vacsora után, rendes szokás szerint, ismét egyedül maradtak a néhai Szebenyi cserépkályhája mellett.

Mihály, sűrű köhögés közt jelentette ki, hogy az üzletmenet millió panaszra ad okot; a pesti nagykereskedők szemérmetlenül emelik a fűszerszámok árát, a falusi vevők nem váltják be kötelezettségeiket s néhány régi boltos, aki tetemes összeggel van érdekelve a „Kék elefánt”-nál, hirtelen beszüntette a fizetéseit. Te talán ugrándoznál örömödben lelkecském, ha örökéletedben csalókkal és uzsorásokkal volna dolgod?

Micike szelíden bólintott, de az őszinte gyerekszeme rögtön elárulta, hogy nem hisz az álnok sógor szavaiban.

- Rossz Mihály, nem mondasz igazat s én azt hiszem, te vagy a legnagyobb csaló! Megálmodtam, hogy valami nagy szőrnyűséget titkolsz előttem, az álmaimban pedig kicsike gyermekkorom óta mindig hittem. Mered mondani, hogy még nem kaptál választ a pesti Lecocqtól?

Mihály oly vörös lett, mint a cékla az asztalon heverő porcellánkagylóban, újabb és még hevesebb köhögési roham fogta el, de aztán magához tért és öregesen elnevette magát, miközben zavartan babrált a kék kaftánja zsinórával.

- Kis pajtás, dobd a sutba az álmoskönyvedet, mert biztosítlak róla, hogy tizenhárompróbás kontár írta. Hogy jut eszedbe afelé csacsiság, hogy a híres Lecocq már végzett volna a nyomozással? És ha végzett is volna, csak nem képzeled, hogy igazán történt valami helytelenség? Való igaz, hogy Viktornál érettebb férfiak is vannak a földön (az angol kereskedők komolyabban veszik a hivatásukat), de nem szabad elfelejtened, szivecském, hogy ez a kamasz szinte a gyermekszobából került egy tekintélyes cég élére. Akarsz velem fogadni, hogy hetvenéves korára épp olyan szigorú emberré lesz, akár az édesapánk?

Micike lehajtotta szöszke lányfejét, reszkető kezecskéi elfogultan játszani kezdtek a kis csemegevillával, de a szeme mélylyé és könyessé lett, mintha az élet, rettentő szárnycsapásaival, egyszerre verdesni kezdené a rózsás arcát, mely édes és finom volt, mint egy májusi hajnal.

- Oh, Mihály, lehet, hogy szigorú vénemberré lesz valaha, hogy vagyont gyűjt és rheumásan fog valaha nyögdécselni a meleg kályha mellett, az is lehet, hogy almát fog sütni egyszer az unokáinak, de hogy most gonoszul bánik velem, azt bizonyosan tudom. Mindig megéreztem, ha valami baj fenyegetett, már az intézetben is nyugtalanul aludtam, ha másnap rosszul feleltem a fizikából és egészen picurka koromból még arra is emlékszem, hogy a szegény apám szerencsétlensége előtt lázam volt és egész éjjel száguldozó bikákról álmodtam. És most, napok óta, nem alszom megint, csak akkor hunyom le a szememet, ha a hálószoba függönye opálszínűvé lesz s a konyhából az öreg Bábi kávédarálása behallatszik hozzám. Mi lenne ez egyéb, mint egy borzasztó szerencsétlenség sejtelme? Oh, vén pajtás, meglátod, hogy sírni fogok, épp úgy sírni fogok, mint bébé-koromban, mikor az édesapámat elvették tőlem...

Mihály, akinek gyermekmetszésű plébános-arca gyanusan vonaglani kezdett, gúnyosan annak a nézetének adott kifejezést, hogy az éretlen kisdedeket dadóba kellene küldeni, ahelyett, hogy könnyelműen férjhez adják őket, de a tréfa most nem nevettette meg Micikét; sőt inkább: a kis nő vonásairól lassankint eltűnt minden szentimentális lágyság, nedves, puha gyermekajka dacossá és merevvé lett, a köny kiszáradt a szeméből s oly furcsa, idegen hangon szólalt meg, hogy az öreg Mihály megdöbbenve nézett rá a karosszékéből és egy pillanatig úgy rémlett neki, hogy valami félelmetesen komoly asszony foglalta el hirtelen az asztalfőn a sírban porladó, jószívű édesanyja helyét.

- Mihály, - mondta a gyermek ijesztő határozottsággal, - attól tartok, meg fogsz győződni róla, hogy nem vagyok pólyásbaba. Játékszer, engedelmes kislány vagyok, ha jól bánnak velem, cica módján húzódom meg a felnőttek lábainál, egy jó szó, egy virágszál boldoggá tesz, de az elrontott életemért épp úgy boszút tudok állni, mint akármelyik tragikus hősnő. A jó isten őrizze meg Viktort attól, hogy a gonoszságára rájőjjek, de ha egyszer rájövök, kegyetlen boszút állok rajta és épp úgy megrontom az életét, ahogy ő az enyémet megrontotta.

- Elválnál tőle, vagy mérget kevernél az életébe?

- Nem tudom még, hogy mit tennék, de nem nyugodnám meg a sorsomban és talán kísértetként járnék ebben az öreg házban, hogy a boldogságomat számon kérjem. Lehet, hogy őt ölném meg, lehet, hogy magamat, de az is lehet, hogy épp oly gonosszá lennék, mint ő s egy idegen férfinál keresnék vigasztalást, bárha a szegény apám még a sírjában is boldogtalanná lenne miattam. El tudnád képzelni, vén Mihály, hogy gonosz és könnyelmű asszony is lehetne valamikor a kis pajtásodból?

Mihály nem felelt, az idegen hang elfojtott benne minden tréfálkozó kedvet s az édes tekintetű, mosolygó kis fehér jelenség egyszerre szenvedő és fáradt asszonnyá lett a szemében, aki egy libbenéssel kilépett a gyermekszoba melegéből s most dideregve és vonagló szájjal jár a viharban, mely drága, szőke fürtjeit megtépázza. Az ebédlőben csönd volt, csak a muzsikáló óra ósdi tiktakolása hallatszott; és hirtelen megszólalt a Mária Terézia-korabeli gavotte is, melynek hangjai valaha a sírbatért Szebenyi-nemzetségeket a bóbiskálásukból fölébresztették. A régi gavotte úgy hangzott, mintha láthatatlan szellemek pengetnék egy finom művű arany-citerán; és Mihály az anyjára gondolt, aki ötven évig minden áldott estén itt ült, anélkül, hogy a férfiak gonoszságára gondolt volna. Oh, kicsike tündér, bóbiskolsz-e te is itt valaha fehér hajjal, mint az áldott matróna, aki a becsületes ura mellett megöregedett?

Mihály azonban nem árulta el gondolatait, hanem furfangosan összehúzta kék kaftánját és álmosságot szimulálva, búcsút vett a fehér gyermektől, aki még mindig mereven és szótlanul bámult az asztali lámpa világába. És gügyögve szólt, mint az apa, aki félénk gyermekét babusgatja:

- Feküdj le és álmodj valami szépet, hogy holnapra a rossz gondolataid kirepüljenek a fejecskédből...

Mihály legénytanyája homályos és hideg volt, mert a kályhában a koratavaszi estéken nem fütöttek többé. És Mihály még se fázott, bár itt minden valami jeges hidegséget árasztott ki magából; a subládon kopott kereskedelmi könyvek hevertek, a nyított ágy beleveszett a sötétségbe, a fogas ösztövér kísértetként állt a sarokban, a régi ruhák félelmetes alakot öltöttek és odakünn, a háztető fölött, megvadult szél-úrfiak száguldtak tova az éjszaka sötétségében. És Mihály még se fázott hideg ódujában; sőt oly furcsa és hihetetlen melegség áradt a szivére, mintha a délszak aranyos napsugarában járt volna. Mi történt vele? Mihály nem volt analizáló lélek és a maga egyéniségének titokzatosságait épp oly kevéssé ismerte, mint Afrika pusztaságait; de a lángnak, amely most egyszerre lobogni kezdett valahol a nehézkes testi hűvelyén belül, mégis tudatára ébredt a némaságban, mely életének e szegényes szigetén körülvette. Eddig még sohase nézte sógornőjét a férfi szemével, hiszen félig szentnek, félig ártatlan gyermeknek látta; de az a gondolat, hogy a kis tündérből valaha földi asszony lehet, egyszerre fölgyújtotta a fantáziáját, mint a villám a nyári erdő levéltengerét. Mihály érezte, hogy bűnt követ el, mikor az agyongyötrött gyermek elhamarkodott szavain töpreng; és mégse tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a fehér tündér egy idegen férfi karjaiban kereshetne vigasztalást a haszontalan férje könnyelműségeért. Az ártatlan gyermek, aki a bűnös asszony nyelvén beszélt, csábítóbbnak tetszett előtte a bibliai Évánál, mert sohase gyanított képzeteket keltett életre a lelkében; és bár most magát is épp oly gonosznak tartotta, mint léha öcscsét, érezte, hogy nem tud többé megszabadulni fantáziája zsarnokságától és örökké csak a boszútálló asszony szenvedélyességében fogja maga előtt látni hófehér kis pajtásának alakját.

Mihály az éjjel nyugtalanul aludt és oly korán ébredt, hogy még a háziszolga udvari rekeszét is zárva találta. Hosszú gyalogsétát tett a sötét utcákon, hatkor maga nyította föl a boltot s a délelőtt folyamán oly viharos üzleti buzgóságot fejtett ki, hogy a munka csak úgy égett a keze alatt. Ebéd előtt - szokása ellenére - lopva felsurrant a szobájába, frissen megborotválkozott, gallért és kézelőt cserélt s azt a vadonatúj császárkabátot vette magára, melyet a Viktor eljegyzésére készíttetett. Az ebédlőben nem volt különösebb látnivaló; öcscse kissé halványabb volt, mint rendesen, Micike rejtélyes mosolylyal ült az asztalfőn s oly lázas élénkséggel vetette föl a beszédtémákat, mintha valami váratlan, izgalmas öröm érte volna. Mihály hallgatva szürcsölte a levesét, de néha óvatos pillantást vetett a sógornője arcára; s ekkor lomha és fantáziátlan lelkében az a furcsa érzés lett urrá, hogy a gyermek egy éjszaka alatt asszonnyá változott. A játékos, hancurozó és szelíd Micike mintha teltebbé és öntudatosabbá lett volna, pillantása mögött titokzatos gondolatok fénye égett s nyúlánk nyaka egy antik szobor plasztikájával trónolt válla fölött, melynek fehérsége néha kivillant karcsú zubbonya selyméből. Szőke haja szinte megperzselődött égő arcán és piros gyermekajkát olykor kacérul megnyalta a nyelvével, mintha egyszerre tudatára ébredt volna asszonyi hatalmának. Mihály olykor nagyot lélekzett; nem a kicsi, selypítő húgocskája ült mellette az asztalnál, hanem egy rejtélyes, idegen asszony, akinek pillantására hideg futott át a hátán s ismeretlen szenzációk sejtelme lebegett a régi muzsikáló óra fölött.