Egy éjjel a Kék elefántnál.

(Az iró élményeiből.)

Tavaly fölolvasni hívtak egy vidéki városkába s bár tél volt s csak nem rég estem túl egy kellemetlen bronchitisen, szivesen elszántam magam a hosszú útra, mert az isten háta mögött fekvő kis helység, melybe a vonat is csak súlyos nehézségek után bír eljutni, már régóta izgatta a fantáziámat. Az apró házakba, melyeknek ablakaiból mély völgyszakadékokba nyílik kilátás, valaha bőrkötényes nagyapók zárkóztak el a tatárok és törökök elől, a felkiáltó jel alakú őrtoronyban turbános katona dicsérte az urat s a vár utcáján vastagnyakú kuruc vezérek lovagoltak föl alkonyatonkint az összetöpörödött kis püspökhöz, hogy bűneik alól feloldja őket. Századévek óta jóformán semmi se változott a patinás kisvárosban, a vén házak falaiban még ott vannak az ágyúgolyók, melyeket kétszáz évvel ezelőtt lőtt beléjük az istentelen ellenség, az őrtorony még mindig kiváncsian kémleli a távoli kék hegyeket s a várbeli rezidenciában most is tipegve jár a szentéletű püspök, aki csupán az égiekkel érintkezik (meg egy évben egyszer, - a felség nevenapján - a városi urakkal, akiket az asztalnál vendégül lát). Uj ház ötven esztendeje nem épült a kisvárosban s mikor a zsidó fakereskedő harmadéve tágas bódét építtetett a fenyődeszkák számára, a helyi lap külön cikket irt az eseményről, annak a reményének adva kifejezést, hogy Bakonyvárt nemsokára jogosan megilleti a „magyar Liverpoole” elnevezés.

A vasutnál a városka honoráciorai fogadtak, a polgármester, a főjegyző, a gyógyszerész, a városi fizikus s rövid üdvözlés után kijelentették, hogy Takácsy Mihályhoz fognak elszállásolni, a Kék elefánt-ba.

- Ez egy szállodának a neve? - kérdeztem közömbösen, mert voltaképpen egészen mindegynek találtam, vajjon a Kék elefánt-ban, a Vörös ökör-ben, vagy az Arany oroszlán-ban fogom-e átkozni féléjszakán át az egereket és a poloskákat.

A polgármester azonban derűsen fölvilágosított.

- Nem, a Kék elefánt nem szálloda, hanem fűszer- és gyarmatárú üzlet, melyet másfélszáz évvel ezelőtt alapított a mostani tulajdonos dédapja. Ez a legrégibb ház az egész városban s mivel az író urak szeretik a biedermeyer-hangulatokat, ezt a szállást még a püspöki rezidenciánál is különbnek tartottuk. A Kék elefántban nemcsak a butorokat fogja érdekesnek találni az író úr, hanem magát a házigazdát is, aki szintén megírni való tipus.

- Nem is szólva a háziasszonyról, akinél csinosabb menyecske a fővárosban is aligha akad, - tette hozzá csettintve a városi fizikus.

- És a sógor, az talán kutya? - tette hozzá mosolyogva a főnótárius.

Mindnyájan derülten bólintottak, mint akiknek valami átkozottul pajkos történet jut az eszükbe, de közben előállt a város fogata (egy tiszteletreméltó vén bárka, melybe két kövér fekete ló volt fogva, amilyennel a kanonokok szoktak járni) s a polgármester mellém telepedve szólott:

- Nemcsak pompás, régi butorokat, érdekes házigazdát és csinos menyecskét fog találni a Kék elefántban, hanem egy valóságos regénythémát is, ezt pedig az urak többre becsülik akármilyen földi kincsnél...

A bevonuláskor csak futólag láttam a házaspárt, melyet, mint érdekes témát fölajánlottak számomra, de őszintén szólva, nem költötték bennem azt az impressziót, hogy az ő révükön fogom megírni életem chef d’oeuvrejét. Az asszonyka csinos és fehér volt, keveset beszél és sokat mosolygott s láthatólag zavarba hozta, hogy egy pesti íróval beszél, az úr pedig tipikus példányát személyesítette meg a jól táplált és gondok nélkül élő vidéki filiszternek, aki csak vasárnap olvas ujságot, de a huszadik sornál elalszik s harmincéves korában szerencsésen megüti a másfél mázsát, anélkül, hogy valami jelentősebb izgalom az életét megzavarta volna. Mi volna ezeknek a multjában olyasmi, ami engem, mint regényírót érdekelhetne? Ha ez a házaspár regénytéma, akkor a murokrépa vagy a tejberizskása is megérdemli, hogy háromkötetes regényt írjunk róla.

A fölolvasás meglehetősen sikerült, kedvesen, bár némi óvatossággal megtapsoltak (a vidék nem kényezteti el a pesti írókat), az estély után pedig lakomára gyűltünk össze a Griff éttermében, ahol néhány szemrevaló asszony is megjelent, sőt egy-két csinos leány is ott ült az asztal körül, aki mind megtisztelt azzal, hogy az autogrammomat elfogadta. A polgármester ékes szavakban felköszöntött, annak a reményének adva kifejezést, hogy a nemzet innen-onnan mégis csak meg fogja becsülni az irodalmat s immár közel az idő, amikor a sors a magyar írót sem fogja kárhoztatni többé, hogy koplalva és nélkülözve élje végig nyomorult földi életét. A polgármester nyilvánvalólag azt hitte, hogy az író ma is retket és fekete kenyeret ebédel, rojtos kézelőt visel, s ágyra jár valahová a külvárosban, ahol rajta kivül csupán zsebmetszők és sikkasztók laknak. Ujdonatúj frakkom, hófehér plasztronom szemmelláthatólag megzavarta kissé hitében, de utóbb valószinüleg mégis megnyugodott a gondolatban, hogy a frakkot egy irodalmi maecenástól kaptam kölcsön.

A fekete kávénál a városi fizikus felesége rátért arra az érdekes regénytémára, melyet a polgármester már a vasuti állomásnál megemlített: a kövér Takácsy Mihályra és hófehér kis hitestársára, akiknek története még most is a legérdekesebb beszédtárgya volt az unalmas kisvárosnak. Mert ezek a fiatalok - csak ne kacagjon, kérem, mert voltaképp az öreg Mihály is fiatal - ugyancsak megszenvedtek ám ezért a boldogságért, hogy egymáséi lehessenek.

- Talán egy zsarnok apáról van szó? - kérdeztem udvariasan, mert a történet voltaképp semmit se érdekelt.

A főorvosné megrázta a fejét, - a szép, telt vállai is megrázkódtak, melyek kacérul kifehérlettek a dekolletált ruhájából.

- Óh, dehogy, nem volt zsarnok apa a látóhatáron, hiszen Micike már öt éves korában árván maradt s voltaképp a két Takácsy fiú nevelte föl, akik egyedüli rokonai voltak a földön. Viktor, az életrevalóbb, utóbb feleségül vette a hugocskáját, de a házasság nem volt boldog, mert az új férj csakhamar kártyássá és iszákossá lett s gyalázatosan elhanyagolta a feleségét. Erre az idősebbik, a mormogó vén Mihály, egy napon elkergette öccsét a családi házból, készpénzben kifizette az örökségét, s tiz hónap mulva feleségül vette a hófehér kis sógornőjét, aki azóta a legboldogabb asszony az egész világon. Mindez azonban még nem volna regénytéma. De a furcsaság ott kezdődik, hogy a könnyelmű Viktor két esztendő alatt az utolsó fillérjét is elveszítette a monte-carlói játékbankban s koldusszegényen, az alkoholtól elbárgyulva, magával szinte tehetetlenül kopogtatott be a sárga házba, ahol a megtért fiút szeretettel fogadták. Esztendők óta egy födél alatt lakik a bátyjával és a feleségével, csöndesen és szótalanul húzódik meg a családi asztal mellett, ugyanabban a szobában lakik, ahol valamikor az agglegény bátyja lakott s hangtalanul, zugolódás nélkül nézi éveken és hónapokon keresztül az új házaspár boldogságát. Vajjon gondol-e valamire a szegény, elzüllött paralitikus fiú, aki az életét ily könnyelműen elfecsérelte? Vajjon megfordul-e még zavart fejében az egykori vidám esték emléke, mikor Micikéje kacagva ült a lábaihoz s a muzsikáló óra még neki játszotta el a sírbatért nagymamák gavotte-ját? Vagy hangok és szinek, gyönyörűségek és fájdalmak mind elmosódtak-e már zavaros szemei előtt, melyek fáradtan és megtörve csukódnak le, mikor a barátságos lámpafény az új boldogság fölött kigyullad esténkint?

Szép szomszédnőm nagy bensőséggel mondta el ezt a hosszú történetet, - és a regénytéma, melyet az imént még annyira lefitymáltam, most már nem tünt föl többé előttem oly szürkének és jelentéktelennek, mint a vasuti állomáson, ahol a polgármester említést tett róla. A város fejének igaza volt: csakugyan felébredt bennem az író, aki egy jó regénytárgyat többre becsül minden földi kincsnél. Most már alig vártam, hogy a régi, sárga házba visszatérhessek; szerencsére a kisvárosiak korán elálmosodnak s valaki - alighanem a főjegyző - már jóval éjfél előtt megkinált a szent János áldomásával, udvariasan fölemlítve, hogy a vonat hajnalban indul a főváros felé s néhány órai pihenésre még a korhely íróknak is szükségük van. Az urak aztán csoportosan hazakísértek a Kék elefánt-ig s miután megígértették velem, hogy hamarosan visszatérek, azzal a meggyőződéssel búcsúztak el tőlem, hogy egy éhes firkászt végre a kedvük szerint jól tartottak.

Halkan, lábujjhegyen haladtam föl az ódon falépcsőkön, nehogy az alvó háziakat fölébresszem, de az emeletre érve, váratlan meglepetés ért: kövér házigazdám zavartan és mosolyogva dugta ki duplatokás arcát az ebédlő ajtaján.

- Bocsánat, - mondta valami esetlen mentegetőzéssel, - de végtelenül boldogok volnánk, ha egy csésze theára szerencséltetne bennünket. A feleségem ébren maradt, csakhogy az író urat megvárja és én is nagy szerencsének tartanám, ha szerény házamat megtisztelné.

- Nem lesz nagyon későn? - kérdeztem udvariaskodva, bár alapjában véve, most már határozott örömöt éreztem, hogy a családi tűzhelyüket megnézhetem.

- Óh, nekünk kisvárosiaknak a legkevesebb alvás is elég, hiszen különben évszám annyit alszunk, mint a mormotérok. És a feleségem végtelenül boldog volna, mert bár szenvedélyes olvasó, még sohase látott eleven írót. Azt hiszem, hogy Nagyságod az első eleven író, aki ebbe a kisvárosba a lábát betette...

Beléptem a szobába és mindjárt meg is álltam a küszöbön; a látvány, mely elém tárult, egyszerre feltüzelte a fantáziámat, régi, elfeledett hangulatok csaptak meg, mintha egy nagyon-nagyon messze világba tévedtem volna hirtelen, melyet talán csak a gyermekkori álmaimban láttam valamikor. Öreg mamák, tipegő nagyapók világa volt ez, csöndességtől zúgó vasárnap délutánok levegője reszketett a fehér lámpa alatt, régimódi üvegszekrényekből furcsa porcellánfigurák mosolyogtak rám, egy antik sublád fölött, amelynek szine évszázados templomi székekre emlékeztetett, hajporos dáma képe függött, az oszlopos muzsikáló órán megcsillant az empire-sas aranyszárnya. Minden butordarab régen megülte a százéves születésnapját, a kredencen aranyszélű bécsi kávéscsészék csillogtak, az ablakfüggönyök középkori miseruhákra emlékeztettek, egy imazsámolyon még meglátszott a halotti ingükben pihenő ősök térdnyoma s régi, megsárgult csipkék sápadoztak egy antik szofa vánkosain. Magán a szofán egy vértelenarcú, nagyon furcsa fiatalember ült, aki eltorzult arcán még mindig konokul viselte a monoklit, bár a feje fáradtan megcsuklott, mikor üdvözlésemre kisérletet tett, hogy a helyéből fölkeljen.

A prépostarcú kis öreg közelebb húzott egy asztalkát a fűtött kandallóhoz, az asszony, aki mostan egy csodálatosan szép és szines virághoz hasonlított, meggyujtotta a borszeszt a szamovár alatt s én, barátságos szivarszó mellett, mesélgetni kezdtem nekik egyetmást a pesti írók életéről. Közben azonban lopott pillantásokat vetettem a szofán ülő fiatalemberre, aki erőtlen ajkai közt makacsul tartotta az egyiptomi cigarettát s néha helyeslőleg bólintott, bár szemei, melyek néha hirtelen felcsillogtak vértelen arcában, csakhamar bágyadtan lecsukódtak megint. Az asszony, aki félig az én mesémet hallgatta, félig a bóbiskoló, régi urára figyelt, az egyik pauzánál odasurrant a sógorához.

- Viktor, - mondta halkan és valami drága és szívbelopózó kedvességgel, - Viktor, édesem, itt van a forralt borod!

A fiatal ember fölriadt álmából, mire kövér bátyja is gyöngéden közelebb lépett hozzá.

- Igyál, öcsém, a jó, fűszeres bor föl fog melegíteni! Ez a nyolcvankettesből való, amit a boldogult édesapánk még a püspök úrtól vett valaha.

Viktor fölnyitotta a szemét, nehézkesen hörpintett a borból, aztán megszólalt, mint a kényeskedő gyermek, aki tudja, hogy a szerettei a közelében vannak.

- Fázom!

Az asszony most levette a kendőjét és a vállára borította.

- Szegény barátom, le kell feküdnöd, mert késő éjszaka van. A jó, puha ágyacskába fogsz lefeküdni és ott iszod meg a nagyszerű forralt borodat!

Mihály bólintott és halkan ismételte dörmögő medvehangján:

- Le fogsz feküdni, öcsém!

Mindketten bekísérték Viktort a hálószobájába, ahol már fölmelegített párnái várakoztak rá, levetkőztették és meggyújtották az éjjeli mécsest, - aztán halkan, lábujjhegyen tértek vissza az ebédlőbe, ahol elgondolkozva várakoztam rájuk. Az előbb - a Viktor jelenlétében - szinte idegenül viselkedtek egymással szemben, szinte féltek, hogy a másikat a szerelmükkel megszomorítják, most lassan, kéz a kézben jöttek s az arcuk tüzelt és a szemük ragyogott s nekem, megmagyarázhatatlan benyomásaim közepette, ekkor úgy tetszett, hogy nem is ők azok többé, akiket az imént láttam, hanem messziről, a bemohosodott multakból közeledik felém két furcsa szerelmes, akikhez hasonlókat csak öreg képeken lehet látni, két boldog és istenfélő lény a tipegő nagyapók és nagymamák idejéből, a porladó, jámbor életű ősök idejéből, akik az emeletes, sárga házat megépíttették valaha.

Búcsúztam és magam is nyugodni tértem a vendégszobában, ahol még mindig barátságos tűz égett. Csönd lett az öreg házban, öntudatom lassankint elzsibbadt s messziről, mint egy idegen világból, halkan megcsendült a muzsikáló óra gavotte-ja. És ekkor úgy éreztem, hogy a finom, zengő-bongó, szinte tündéries hangokból egy filigrán aranyhíd támad, egy káprázatos aranyhíd, melyen át észrevétlenül átlibbenek az Álomország gyémántleveles fái közé.