A selyemruha.

Interlaken, julius 6., 7. vagy 8.,
nem tudom egész bizonyosan.

.......Ha a föld Isten kalapja, Interlaken a bokréta rajta, énekelhetném szabadon a költővel, ha egyáltalában csak annyi éneklő hangom is volna, mint egy margitszigeti szunyognak. De hangom nincs - és így csak silány prózában zenghetem el, hogy ilyesmit még álmában sem tud elképzelni az olyan szegény túladunai teremtés, mint amilyen e naplójegyzetek írója. Akkora hegyek, hogy az ember sírni szeretne félelmében, ködbevesző, fehér hósipkák, minden oly nagy, oly félelmes, oly misztikus. Éjjelenkint dideregve húzom magamra a fehér atlaszpaplant, mert attól tartok, hogy a hegyek szelleme bekandikál hozzám a magas hotelablakon. Mégis csak igaza volt George Sandnak, vagy nem tudom, hogy ki volt, aki azt mondta, hogy a Természet fenséges, mert ez már aztán csakugyan valami. Ugy van, a Természet fenséges, de csak az ilyen borzadalmasan szép, fogvacogtató Természet, mert például otthon, a tolnai Sashegyet csak nem lehet ehhez képest Természetnek mondani.

Ha ilyen elismerőleg nyilatkozom Interlaken külső szépségeiről, lojálisan be kell vallanom, hogy a tolnai fiatalság messze fölülmulja az interlakenit... Csupa vén diplomata, aki az ebédnél mindennap főtt szilvát eszik s este vastag indiai shawlokba burkolózva jelenik meg a nyilvánosság színe előtt. ...Jó Isten, micsoda férfiak! El sem tudom képzelni, hogy e mumiák valamelyike éjjeli zenét adna, az asztal tetején táncolna vagy reggelig énekelné a dorozsmai szélmalmot... Kétségbe kellene esni a világ sorsa fölött, ha szerencsére... Piruljatok el ti fehér lapok, amikor nevét leírom; a XIX-ik század legnagyobb, legérdekesebb és legelőkelőbb regényhősének nevét...

Caraman Chimay herceg!

Ő itt van! A szegény herceg, akit hatodfél világrész sajtója megkönnyezett, aki nemes és megindító melankóliával viselte el súlyos megpróbáltatásának hónapjait, akire kacagva gondoltak a varróleányok és a fodrásznék, de aki a tisztességes asszonyok előtt mindig a szenvedő és lemondó hős marad, Ő ott, Ő itt, ŐŐŐŐ itt! És ezt az elegáns, sápadt, nyugodt grandseigneurt, aki a galamblövészetben tegnap is megnyerte a livornói herceg tiszteletdíjait, aki előtt I. Albert, a hôtel főpincére (a világ legbüszkébb arisztokratája) is jóindulattal meghajol a table d’hôte-nál s aki sohasem viseli kétszer ugyanazt a ruhát, a Chimay-gallérok föltalálóját, stb. stb. stb.: ezt tudta elhagyni az a kis amerikai asszonycica! Ugyan miért nem vitt oda Kolumbus úr egy kis tisztességes izlést is, ha már mindenáron föltalálta!

A herceg átellenben ül hozzám a table d’hôte-nál s e csöndes lapoknak miért ne vallanám be, hogy figyelmével állandóan azt a szegény, magános asszonykát tünteti ki, aki e hóbortos sorokat írja. Juliska, a társalkodóném, már előbb észrevette ezt, mint saját magam, ő csipte meg legelőször a karomat, mikor a herceg vizet öntött a poharamba s udvariasan nekem akarta átengedni az elsőséget a főtt szilvából... A főtt szilvát természetesen nem fogadtam el, de hálám jeléül mosolyogva meghajtottam kissé előtte a fejemet...

Rég túl vagyok már azon a koron, mikor az ilyen apró figyelmességek a szívemet megdobogtatták (decemberben, magunk közt szólva, huszonhat éves leszek), de a herceg udvariassága mégis jól esett, mert van legalább, akinek kedvéért fölvehetem az elszórt virágos, tengerzöld selyemruhámat. Ha az ember Párisban készíttet egy selyemruhát és ötödfélszáz forintot fizet érte, végre is szereti ha látják rajta. Ugyan kinek a kedvéért venném föl, ha a herceg itt nem lenne Interlakenben? Igy legalább akad, aki szépnek találja, - mert ha van egy csöpp izlése, tetszik neki a selyemruha és tetszik az is - aki benne van!

Pedig van izlése, van, van! Oh, ezt már egész bizonyosan tudom!

Balaton-Füred, egy
hétfőn vagy kedden.

Az interlakeni hegyóriások után e szende Balaton, a pörölyforgató, félelmetes hegyapó helyett a fiatal menyasszony, a kékszemü, derült tekintetü magyar tó... Juliska most érzi csak magát az elemében - egész nap fűző nélkül csatangolhat a villa kertjében, - de én, mi tagadás, álmodozva gondolok vissza a svájci table d’hôte-ra, ahonnan egy esős hajnalon mindörökre elvitte valamelyik kegyetlen gőzsikló az én érettkoru, de fiatalszívü hercegemet...

De ilyen az élet, mint egy francia márki oly elmésen dalolja egy negyedévenkint egyszer megjelenő képes lapban. Az unalomnak is megvannak a maga skálái s az impozáns hegyi unalom helyett most szinte jól esik fáradt lelkemnek az enyhe vízparti unalom, mely a megnyugvás édes békéjét csöpögteti csalódott szívembe... A savanyuvizes kút és a tóparti eszplanád: ime azok a fix pontok, melyek körül a fürdői élet mozgalmai és eseményei hullámzanak. A kút körül lenge ingbluzban jár az ember, az eszplanádon pedig befűzött derékban: ennyi a különbség a délelőtt és délután között... De férfiak szempontjaiból kizárólag csak a főtt szilvában van némi eltérés; az erősebb nem itt is túl van a negyven esztendőn, de a szárnyas mellé nem eszik szilvabefőttet, mint az interlakeni table d’hôtenál...

E sorok szerény és ábrándos írója tehát kényelmesen megőszülhetne az idevaló mulatságok miatt, ha... E pontok azt a merész átmenetet jelentik, ami a magasabb írásművekben nem ritka s mely mindig a legmeglepőbb eseményekre készíti elő a barátságos olvasót.

Az átmenetet itt egy nem tudom hány tonnás, lepkeszárnyu kutter képviseli, melyet gazdája, némi fenhéjázással Arany liliom-nak nevez s másokkal is e föllengző néven neveztet...

Az Arany liliom a fiatal Zsámbokyé, ama duhaj és barnaképü ifjué, aki félig mágnás, félig cigány, már legalább, ami az arcszínét illeti... Némelyek azt mondják felőle, hogy öt milliója van, mások viszont ugyanily biztosan tudják, hogy nincs egyebe a címeres szivartárcáin kívül. Az Arany liliom azonban kétségtelenül az övé; és Cervera tengernagy aligha állt valaha annyi méltósággal az ő borzadalmas tengeri szörnyein, mint Zsámboky a lágyan ringatózó Arany liliom-on...

- Nagyságos asszonyom, - szokta mondani reggelenkint, mikor nagy kegyesen partra száll az Arany liliom-ról, - az egész életben csak az az egy ér valamit, ha az ember a lábát lelógathatja a hajója fedélzetéről...

Ez frivol és ostoba fölfogás az életről, de az úri cigány annyi meggyőződéssel mondja, hogy utóvégre is hiszünk benne... Talán ez az oka, hogy most már néha magam is lelógatom a sárga cipőmet az Arany liliom födélzetéről...

Mert Zsámboky az egyetlen elfogadható élő lény az egész fürdői sokadalomban. Istenem, ha arra gondolok, hogy ő se volna! Talán meg is halnék unalmamban, de így!... Egy öregedni készülő asszonynak (hja, huszonhat esztendő!) mindig jól esik, ha észreveszi, hogy hatott valakire és én, hitemre, nem képzelődöm, mikor azt hiszem, hogy... Ej, - és legalább mégis van alkalmam arra, hogy a szétszórt virágos, tengerzöld párisi ruhámat fölvegyem, mert ha Zsámboky nem lenne, ugyan kinek a kedvéért préselném így magam a rekkenő nyári estéken?!

Gödöllő, egy-két nappal az önkéntes
tűzoltó testület bálja után.

...Ha eszembe jut, hogy ezek a poros utcák micsoda hivalkodó neveket viselnek, kacagni szeretnék haragomban... Váci-utca, Pesti-utca, sőt talán az Andrássy-út is valahol a cigánysoron, - mégis csak vétkes mulasztás, hogy a kormány az ilyesmit megengedi... És ezek a cégtáblák - brrr! Minden cégtábla a többes szám első személyében van írva, így: „Itt a világ közepe, menjünk be Samu bácsihoz egy ital pálinkára!” vagy „Gyerünk be Lukács bácsihoz egy pohár sörre!” majd „Vegyünk Becsák bácsinál egy vég jó rumburgi vásznat!” Micsoda konfidencia, hogy velem, előkelő úri asszonnyal egy gödöllői boltos így beszél! Miért mennék én be Samu bácsihoz egy ital pálinkára és miért innám Lukács bácsinál egy pohár sört? Még jó, hogy nem tegezik az embert, - mert, ha kedvük tartaná, úgy látszik, hogy ezt is megtehetnék!

A jó Isten, aki a hetven éven túl lévő beteg nagynéniket megteremtette, nemi igen cselekedett célszerü dolgot, mert Karolin néni nélkül én még mindig az Arany liliom födélzetéről lógathatnám le sötétsárga félcipőmet.... De Karolin néni, aki hetvenhárom éven át ugyancsak teleszedhette magát minden jóval, most egyszerre a fejébe vette, hogy örökké akar élni s evégből Gödöllőt, mint klimatikus fürdőt, kereste föl augusztus elején.... Gödöllőről ugyanis egy jókedvü ember egyszer azt a hírt terjesztette el, hogy sohasem látott kolerás beteget s ez az adat teljesen meggyőzte Karolin nénit arról, hogy itt a hetvenhároméves matrónákból viruló leánykák lesznek... És azért kellett nekem stanta pente (Vagy hogy mondják?) otthagynom a Balatont és az Arany liliom-ot s a nénivel meg Juliskával együtt beköltözködnöm egy fehérre meszelt granáriumba, amit itt, kedves tájszólással, nyaralónak hívnak...

Gödöllő igen jó lehet klimatikus fürdőnek, de hogy mulatságnak kissé gyönge, azt mondhatom... Karolin néni a délelőttre igen elmés szórakozást talált ki; azokat a kofákat és csirkeáruló asszonyokat szidja, akik az ebédünket, nyers állapotban, a nyaralóba hozzák... Karolin néni szerint az öreg Csemegi, aki a büntető-törvénykönyvet valaha megszerkesztette, nem jól értett a dolgához; mert ha értett volna, még most is divatban lenne a gályarabság, még pedig egyenesen a gödöllői kofák számára... Én, aki a konyhával keveset törődöm, nem igen tudok beleszólni a dologba, de ő komolyan azt állítja, hogy egy pár csirke árából más rendezett tanácsu városban emeletes sarokházakat lehet vásárolni...

A néni ezen jól elszórakozik ebédutánig, de engem talán megőszitene az unalom, ha szerencsére itt nem lenne Feisthammer úr, aki a szomszédunkban virágzó üzletet tart fönn, s nagyon csinos karlsbadi kőedénnyel, valamint temérdek pohárral, tányérral és egyéb porcellánnal látja el a gödöllői értelmiséget... Feisthammer úr igen derék fiu, aki nem adja tizenkét teás szerviszért, hogy olykor egy pillanatra betérek hozzá... Vele trécselek, amíg Karolin néni az ebédutáni álmát alussza és az ő kedvéért öltöm föl olykor a szétszórtvirágos, tengerzöld selyemruhámat, amit Párisban készíttettem... Hogy nézi a gyönyörü ruhát, hogy nézi!... Majd elnyel a szemével szegény és reggelenkint virágbokrétákat csempész a lugasba... Mégis csak igaza van Jágócsi Péterffy Józsefnek: mily boldogság az a tudat, hogy egy embertársunkat boldoggá tettük.

Magyar-Berény, mikor a
kukorica sárgulni kezd.

...Karolin néni végre belátta, hogy nem élhet annyi ideig, mint a mammuthok és otthagyta a gödöllői éghajlatot... Tíz nap óta itt vagyunk a magyar-berényi kurián és esténkint fázva húzódunk közelebb a fűtött kandallóhoz, mert a néni már szeptember derekán szereti a parazsat és a melegséget...

Fűtött kandalló szeptember derekán, - ki hallott ilyet? De az esték még csak megjárják valahogy, mert az ember már nyolc órakor lefekhetik, - hanem nappal, nappal, ez aztán valami!... Kilenctől tizenegyig reggelizünk és így mégis csak agyonüthetünk egy órát az ebéd idejéig, de aztán! Szegény Juliskával, aki tíz nap alatt három kilót veszített (még mindig marad hetvennyolc), könnyezve járjuk a határban a sárguló kukoricaföldeket és dideregve gondolunk november elsejére, mikor már Budapesten premiérek vannak...

Azt hiszem, hogy már beleugortam volna a Zsetvicé-be, (így hívják a helységen átfolyó csermelyt) ha nem telnék egy kis mulatságom abban a délceg suhancban, aki a határban a juhokat őrzi... A juhászt Miskának hívják és reggeltől estig az eget vagy nyírfaerdőt nézi... Szép szál legény és ha véletlenül úrnak születik, most az egész környék bolondulna érte... Persze, így szegény parasztsuhanc létére!... Én azonban a minap szóba álltam Miskával és mivel illedelmes és jóravaló fickónak látszik, néha beszédbe eredek vele olyan dolgok felől, melyeket az ő parlagi agyveleje befogadni képes...

Mert valóban nincs minden báj nélkül ez a félénk parasztlegény, aki egy úri asszonyba szerelmes.... Hogy szerelmes-e igazán? Meghiszem... Különösen tegnap este óta, amikor a szétszórtvirágos, tengerzöld párisi ruhámat fölvettem a kedvéért...