A familia szemefénye.

Egy ismerős rendőrtisztviselő a minap valami levelet hozott magával a kávéházba. Egy Kruzsinszky nevü fiatalember zsebében találták, aki négyezer forintot sikkasztott a bankja pénztárából, s mikor a gaztettét fölfedezték, a Dunába ugrott.

A levél, melyet az öngyilkos jól záródó bőrtárcájában találtak, úgy látszik, csak az utolsó napokban érkezhetett Budapestre, egy hatvannégy esztendős öreg kisasszonytól, aki Kereki-Monostorban lakott, az ősi kuriában, s ezt a jól sikerült fiatalembert is fölnevelte. Az öreg hölgy, nagynénje, a szóban forgó úrnak, nagy, gömbölyü betüket vetett; s én, egy pillantást vetve a goromba, szálas diósgyőri papirosra, önkénytelenül is a ludtoll patriarkhális percegését hallottam, mivel ilyen levelet, modern, acélból készült tollal szinte lehetetlen volna megfogalmazni. Olvasván e naiv lélek affektálatlan beszélgetését, eszembe jutott egy pillanatra egy másik régi otthon, a fehérre meszelt, terjedelmes falusi kastély, meg a nagy, diófás kertek, a kanyargós patak, meg a vén Ulrik takács, a majorság, a nehéz batárok, a kakasok barátságos kukrikuja, meg az összeaszott jóízü téli körték, amiket a kályhán melegítettek ozsonnára.

Ime, az öreg kisasszony zamatos levele, konvertálva nyomtatott betükre, ama bordázott kékes papiros hátáról, amely a keltezés helyének minden illatát megőrizte:

„Ejnye te rossz, lusta, Istentől megfeledkezett fiu, hát illik az, a te öreg, hűséges tántidat ennyire elfelejteni? Hát te már sohasem fogsz ráérni arra, hogy nekem néhány sornyi levelet írj? Ezért neveltelek, ezért fáradoztam veled, mikor csak akkora voltál, mint az öklöm, hogy most, amint jól megy a sorod, egészen kiverj a fejedből? No várj csak te rossz fiu, majd megcibálom én azt a te fürtös, hosszu hajadat, csak egyszer jusson megint az eszedbe, hogy hazalátogass!

„De igazán, édes fiam, miért szomorítasz bennünket ennyire? Ha egyszer úgy láthatatlanul megjelenhetnél közöttünk s egy hosszu őszi estén át itt lehetnél a mi nagy ebédlőnkben (vajjon emlékszel-e még arra az öreg, fekete bőrdiványra, melyet annyira összerongáltál?) s hallhatnád, mennyiszer fölemlítünk, amíg végül álomra hajtjuk fejünket, tudom, nem gyötörnél oly soká, míg egy levélírásra elszánod magad. Ha látnád, hányszor olvassuk minden egyes sorodat, mennyi kombinációt, magyarázatot fűzünk minden egyes mondatodhoz, mint töprengünk, okoskodunk a fölött, mi lenne neked jó odafenn Budapesten: akkor biztos vagyok benne, egészen biztos, hogy egyetlen nap sem mulna el anélkül, hogy a te hosszu, részletes leveledet olvashatnók.

„Hát te, édes fiam, gondolsz-e mi ránk annyit, amennyit mi töprenkedünk fölötted? Eszedbe jutunk-e némelykor? Lásd, én úgy képzelem, hogy esténkint, amikor fárasztó napi munkád után édes nyugalomra hajtod a fejed, a sötétben, ami körülvesz, minden régi emléked fölujul: a megboldogult apád régi dolgozószobája, a mi tágas nappalink, a kékvirágos porcellán-tányérok, a bozontos, nagy Czirus kutya, az öreg Árkoss szomszéd, aki mindig fur-farag, a bodzás kert vége, ahol játszani szoktál, szóval minden, ami ebben a szegény kis faluban itt maradt utánad. Bár az Isten bölcs kegyelme olyan szépen fölvitte a dolgodat, én mégis azt hiszem, hogy a hosszu téli estéken, amikor a szobádban teát főzesz magadnak a kis otthoni gépecskén, olykor csak fölveted a szemeidet a könyvből, amelyből olvasgatni szoktál, s álmodozva gondolod magadban: „Ugyan mit csinálhat most odahaza az én jó, öreg tantim?” S aztán élénken elképzeled, ahogy az ismerős fekete bőrszékeken üldögélünk, a nagy óra bizalmasan ketyeg a fejünk fölött, s míg odakünn sürüen hull a hó, mi kötjük-kötjük számodra a meleg téli harisnyákat, amik soha sem szakadnak el.

„De ha én, mormogós, öreg nagynéni, nem is volnék felőled ilyen jó véleménnyel, Milike, a kis hugod, ugyancsak megvédelmezne előttem. „Óh, tantikám, higyje el, sokat gondol mi ránk ez a rossz, lusta Gyurkó. De az írás a rossz fiúnak sohasem volt a kenyere. Aztán meg bizonyosan sok dolga van szegénynek.” S bizony csak előszedegeti az albumból azt a halvány, régi képet, ahol szegény szüleitekkel együtt vagytok levéve, s úgy össze-visszacsókolja a képmásodat, hogy még a századrészét sem érdemled meg - te rossz, buksi, ellustult Gyurkó, te!

„Hidd el, bámulnál édes fiam, ha ezt a kis leányt meglátnád! Fogadást tennék, hogy nem ismernéd meg, ha úgy váratlanul szembe jönne veled. Ez a tizenhatéves leány nagyobb mint aminő én huszonkétéves koromban voltam, s hogy milyen, a felől ne engem, elbizakodott, öreg tantit kérdezd, hanem azt a sok szomszédbeli léhűtőt, akik sohasem voltak annyira szerelmesek belém, mint amióta az a kis leány fölnevelkedett. Most tánciskolába jár a Pap Sámuelék kuriájába, ahol egy vén francia Parlevu (tudja a jó Isten, mi a becsületes neve?) tanítgatja táncolni az egész környék minden fölcseperedett kisasszonyát. Nem dicsekvésből mondom, hidd el, de valamennyi közt a te Milike húgod a legislegszebb, s ha látnád, milyen gráciával járja a walzert s milyen hercig pukkerliket csinál, ha egy-egy léhűtőt ott hagy: magad is beleszeretnél ebbe a gyerekbe.

„Aztán micsoda pompás gazdasszony ez a kis leány! Hiszen - talán még emlékszel rá, édes fiam - magam is eléggé meg tudom adni az ízét minden ételnek, ami az asztalra kerül s a konyhánknak még szegény szülőid életében olyan híre volt a vármegyében, hogy a váradi püspök sem restelkedett volna, ha az asztalunkhoz kerül. De ez a leány még, hidd el, túltesz rajtam. Nem kell ám ennek a kokbuk meg a konyharecept, amivel a mai leányok cifrálkodnak; megfőz, megsüt ez a saját feje után mindent s a kínai császár is megnyalná utána a száját, ha a főztjét megkóstolná. De különben magad is meg fogod látni, édes fiam; Milike s én már hetek óta tanácskozunk, mi mindent pakoljunk abba a ládába, ami karácsonyra fölmegy utánad s amennyire lehet, azon is leszünk, hogy minden kedves ételedet megtaláljad.

„Nem, te nem is sejted azt, mennyire szerelmes beléd ez a kis leány! Valósággal rajong a bátyjáért. Társaságban, mindenütt, csakugy ragyognak a szemei, ha a beszélgetést te reád viheti át is az ő szemeiben, az egész föld kerekségén nincs tökéletesebb férfiu, mint aminő te vagy. Még a naplójában is (jaj, az istenért, el ne árulj, hogy ebben is lapozgattam) ott vagy minden egyes lapon s ama pajkos megjegyzések közt, melyeket egy-egy idevaló kamasz felől leír, mindig ott van az a mondás is: „Oh, egyik sincs olyan, mint az én aranyos, szép Gyurkó bátyám, akit legjobban szeretek a világon!”

„A pört, mint tudod édes gyerekem, elvesztettük. Szegény apád, ki a rokonaihoz olyan jó volt, nem is sejtette, hogy a saját gyermekeit rövidítette meg jóságával. A lekötött birtokok most már végleg elvesztek, s a szép pusztákba valami mérges porosz gazdatiszt telepedett le, aki nem is érintkezik a szomszédjaival. Igy hát nekünk most nem maradt más, mint ez az ősi födél, amely a fejünk fölött van, a kert s egy csekély földbirtok, ami az életre is szűken ad. Pedig ez a kis leány innen-onnan abba a korba jő, hogy férjhez kell adni - s akkor? Légyen hála az Istennek, édes fiam, azért, hogy neked olyan jó szívet, erős akaratot adott; mert mi szentül meg vagyunk győződve a felől, hogy te mindazt vissza fogod szerezni munkáddal, amit most a kegyetlen sors elvett tőlünk. Milike, ha néha - elcsüggedve - elhagyatottságunk fölött panaszkodom, gyöngéden csókolja meg a homlokomat s bizalommal mondja: „Hát az én Gyurkó bátyám, az te előtted semmit sem számít, tántikám?” Oh, igen, igen, nagyon sokat, kis leányom, - s én áldom a jó Istent azért, hogy te itt vagy, a mienk vagy, gyermekem!

„Mindnyájan tökéletesen bízunk benned édes fiam, s Árkoss bácsi, aki esténkint most is átjő hozzánk, mint akkor, mikor még téged az ölében hordott, szünetlenül azt ismételgeti: „Nem kell búsulni! A gyerek tízszeresen visszahozza mindazt, ami elpusztult!” S ilyenkor elábrándozgatunk a te jövendő sorsodon, képzeletünkben kiházasítunk s visszahozunk ide miközibénk, - mintha sohasem távoztál volna el. Oh, ha szegény jó anyád ezt megérhette volna!

„Megboldogult, jó Ágnes hugom, a te édes anyád s szerető jó apád, a napokban szinte fölelevenedtek előttünk, amennyiben a sírkövet, melyet nyugvóhelyük megjelölésére készíttettünk, a napokban állítottuk a kripta fölé, melyben örökös álmukat alusszák. Valóságos ünnep volt ez a nap, de milyen szomoru ünnep! Mindenki ott volt, aki áldott szüleiteket szerette s mindenki résztvevő szemeikkel tekintett a te kicsiny hugodra, aki zokogva borult a vállamra. A kis leány egyre azt ismételgette: „Oh ha Gyurkó itt volna, az én egyetlen szeretett Gyurkóm!” De hát téged, édes fiam, nem bocsájtott ide az a sok munka, melyet fölebbvalóid rád bíznak s így csak lelkileg lehettél jelen ezen a fölöttébb szomoru szertartáson. Nekem eszembe jutott az a sok kényeztetés, dédelgető szó, amellyel téged szegény, jó anyád elhalmozott s az a szerető, gondos pillantás, amelyet reád vetett, mikor a kertben, a fű között, játszadozni szoktál. Megboldogult hugom mindig ezzel a gyöngéd mosollyal ajkán jelenik meg előttem s talán ez az oka annak a nagy, határtalan szeretetnek is, amellyel te irántad viseltetem, te hálátlan, rossz lurkó, te! Gondolj mindig szeretettel anyádra, édes fiam, mert az ő szívével senki, senki sem fog többé szeretni az egész világon!

„A kertben, a ház körül semmi ujság sincs. A vén Mihály kocsis, aki még apádat is szolgálta, alig lát már a szemeivel, de azért minden héten kalaplevéve állít be hozzám s melegen kérdezősködik az iránt, hogy a fiatal urnak hogyan, mint megy a sorsa a messzeségben? Árkoss bácsi is sokat beszél rólad, méltányolva, dícsérve a tehetségedet; most egy pompás csutorát készített, azt, ugymond, neked szánta, ha egyszer hazalátogatsz. Ugyan, te rossz fiu, mikor is lesz már az egyszer?

„Sokat, nagyon sokat szeretnék még kérdezősködni tőled; legelébb is azokat a pajkos kérdéseket, amiket az a rossz lány sugdoz olykor a füleimbe: hogy vajjon tekintgetsz-e már sokat valakinek a szemébe, s hogy vajjon tetszik-e már valaki feltünően, a hogy az, a te korodban már természetes volna? Nem is hiszed, hogy ez a kis leány mennyire érdeklődik az ilyesmi iránt!

„Azt mondom, vigyázz magadra, édes fiam, esténkint, ha a hivatalból hazamégy, azt a meleg posztókendőt tekergesd a nyakad köré, amit még elutazásodkor veled adtam, s otthon igyál egy csésze meleg teát, mielőtt az ágyba fekszel. Tudod, mi sem könnyebb ebben a ködös, őszi időben, mint hogy az ember meghüljön, s nekem nem kellene egyéb, mint hogy beteggé légy! Ezt bizonyára nem élném túl.

„Az Isten áldjon meg, szeretett, jó gyermekem! Irj, ha lehet forduló postával, sokat, mindent, ami csak te rólad szól. Gondolj a te öreg nénédre (akinek rajtatok kívül senkije sincs a világon) ugyanolyan nagy szeretettel, ahogy ő gondol rád, itt, a messze otthonban is. Csókollak ezerszer, édes fiam! Szerető, öreg tántid: - Katalin.”

„Én is, így röpülőben, millió csókot küldök számodra, de azt mondom, azonnal írj, mert különben eltagadom, hogy a hugod vagyok. Látnád csak, mint búsulunk én és a tanti! Azt mondom, Gyurkó, ne tedd tovább próbára a türelmünket, mert megbánod!

„Jőjj csak haza, tudom Istenem, agyonölellek!

„Isten veled aranyos Gyuricám! - Igaz hugod: Mili.”

*

Oh, bár sohase érne el hozzátok, szegény, jó, öreg tánti s kis Milikém ott a kerekmonostori hegyek között, ez a szomoru levél, melyben rideg betükkel vagyon megírva, hogy büszkeségtek, egyetlen reményetek a Duna piszkos hullámaiban keresett menedéket, s hogy becstelenül, jel nélkül nyugszik abban a közös sírban, ahova a halottas ház szomoru zöld kocsiján kikísérték. Szerető, jó, hűséges lelkek ott a távolban: álmodhattátok-e valaha, hogy a gyereknek, aki szemetek fénye volt, ez lesz a vége?