Huszonnégy óra.

I.

Vizkereszt napjának estéjén, körülbelül háromnegyed tizenkettő táján, a következő érdekes esemény történt a Lipótváros egyik halványsárga családi házában:

Az elzárt üveges folyosóról ugyanis valami zaj, beszélgetés hallatszott be az öreg házi úrnő hálószobájába s egy-két perc mulva egy félénk kéz csöndesen megzörgette a kárpitajtót.

- Kérem, nagyságos asszony, - szólt be a szobaleány, - méltóztassék fölkelni egy kissé!

Özvegy Gerson Róbertné, kinek az álom azonnal kiment a szemeiből, ijedten könyökölt föl az ágyában.

- Ki van itt? - kérdezte hangosan.

- Én, mama, én, - felelt egy másik, egy csengő asszonyi hang, mire az öreg asszonyság sietve kapott magára néhány ruhadarabot s gyorsan tolta félre az ajtó ruganyos acélzárát.

- Te vagy Margit? - mondotta csodálkozva. S a fiatal asszony csillogó szemei közé tekintve aggódó hangon folytatta:

- Mit keressz itt ilyenkor, azt istenért?

Dr. Zimonyi Lajosné, született Gerson Margit fáradtan dőlt le a divánra, sarkig érő csuklyás köpenyegét csöndesen ledobta magáról (alul csak egy karcsu, vérvörös pongyolaöltöny simult a főváros ez ismert szépségének termetére) s közönyösen így szólt:

- Otthagytam a férjemet. Elhatározott szándékom, hogy többé nem fogok hozzá visszatérni.

S mikor a megrettent mama e kijelentésre ijedten ugrott föl a helyéből, a szép asszony higgadtan, minden izgalom nélkül elmesélte az egész történetet, amely azóta a főváros minden délutáni társaságban tárgyalás alá kerül s melyről egy franciás hajlandóságu ujság már pikáns cikket is tett közzé valamelyik hétfői számában.

Gerson Margit ugyanis tizennyolc éves korában nőül ment dr. Zimonyi Lajos budapesti ügyvédhez, a petrovényi grófi hitbizomány s a rengeteg vasműrészvénytársaság jogi képviselőjéhez, ki a fővárosnak egyik leghódítóbb don Juanja volt s bőven megérdemelte azt a negyedmilliós hozományt, mely a csinos lipótvárosi kisasszonynak apai öröksége volt. A házasságot mi sem zavarta meg mindaddig, mig a fiatal asszony egy ízben rá nem jött, hogy férje évek óta csalja, s havonkint ezer forinttal segélyez egy ismert színésznőt, ki a megközelíthetetlenség hírében állt a színházi gourmandok körében. A házastársak között keserü jelenetek folytak le s Margit mindinkább meggyőződött, hogy a jóakaró közönyt, mellyel eddigelé férje iránt viseltetett, hideg megvetés váltja föl szívében. Mindazonáltal kerülte a skandalumot, a külszínt tökéletesen megóvta s a világ mit sem tudott meg az egész esemény felől. A fiatal asszony, kiben csodálatos erő és jellem lakott, más egyebekben keresett szórakozást; hajadon huga kíséretében társaságokba, irodalmi gyűlésekbe járt s a két csinos, szellemes arcu teremtés, a maguk rövid prémes bundácskájában, már szinte annyira hozzátartozott az akadémia sárgafüggönyös kis terméhez, mint az akadémikus urak hajlott sasorra s fehér, tiszteletreméltó koponyája. Egy öreg, eleven nyelvü orientalista egyízben oda is súgott az elnökhöz, aki éppen a gyűlést akarta megnyitni:

- Talán még öt percig várnánk kegyelmes uram!... A kis Zimonyiné tollas kalapját nem látom még odabenn!...

A Kisfaludy-társaság valamelyik havi ülésén egy fiatal egyetemi tanár, Nógrády László - kit egy vasútigazgatóné jourjáról már régebben ismert - aesthetikai fölolvasást tartott a mult századbeli magyar szerelmi poezisről s több egykoru verset szőtt az előadásba. A gyöngyvirágillatu kis teremben, a ragyogó szemü, lelkes asszonyok között valami különös elragadtatást keltettek e régies zamatu, naiv költemények s a fiatal professzor komoly hangja, mely minden jelenlévő leány szívében akut szerelmi lángot lobbantott föl, édes csengéssel röppent szerte a girandoleok, a zöldterítős abrosz mellől. Az asszonyok lelkében szentimentális vágyakozások keltek életre, a nagy, sóvárgó szemekben a szerelem, az érzékek szomjusága látszott; mindezek a gömbölyü, plasztikus karok ölelni, dédelgetni szerettek volna valakit, mint egy édes, dallamos muzsikára. Zimonyiné, akinek lelke diszkrétebb és szemérmesebb volt, mint bármely leányé, egy kissé elpirulva dőlt hátra, csak néha váltva egy-egy édes pillantást a hugával, kinek apró, keztyüs keze csöndesen pihent az övében.

Nógrády, aki a fiatal asszony szűzies szépségét most is gyönyörködve nézte, a gyülés végén pár tréfálkozó szót váltott velük, s egész a képesterem ajtajáig kísérte őket, ahol Ágnes kisasszonnyal mégegyszer kezet rázott. De a zárt ülést, mely a fölolvasásokat követte, úgylátszik hamarosan megunta, mert a Nádor-utca egyik boltja előtt megint utolérte a hölgyeket s egész a Zimonyiék lakásáig velük tartott. A kapuban vidáman beszélgettek még pár percig s a professzor, bolyhos gallérját a nyakába huzva, derülten ment tovább az Andrássy-út irányában.

A Zimonyiné csütörtöki jourján többször összetalálkoztak ezentul s a világ jó ideig abban a véleményben volt, hogy Nógrádyt az Ágnes kisasszony pajkos szemei teszik oly állhatatos vendéggé. De a bájos asszonykák, kik hetenként idesereglettek, csakhamar kitalálták a valóságot. Ágnes kisasszony egyszerü kifogás volt; mindez a szellemeskedés, e néma s mégis szemmel látható hódolat kétségtelenül ezt a komoly, csöndes asszonyt illette meg, akit férje botrányos módon elhanyagolt. Ők még talán mitsem tudtak felőle, de a világ már teljesen tisztában volt azzal, hogy szeretik egymást. Zimonyiné, ha e sejtelem megfordult a fejében, bizonyára elpirult; mert e nemes, tiszta teremtés, kiben a leányok minden bájossága egyesült, irtózott volna attól, hogy férjéhez még gondolatban is hűtlenné legyen.

A viszony, mely a házastársak között fennállott, már öt vagy hat hét óta teljesen hideggé vált. Margit egy reggel, a hálószoba szőnyegén, egy ibolyaszínü levélkét talált, amelyet férje, minden valószínüség szerint a zsebéből ejtett ki. Az erényes hírben álló színésznő pár bizalmas sora volt ez, melyben a kis Cherubin egy kissé kényes dolog felől értesítette Zimonyit; legalább Margit, kit e piszkosságok némi undorral töltöttek el, megvetéssel dobta el a levélpapirt. De aztán meggondolta a dolgot, a levélkét borítékba zárta s egy kis cédulán ennyit írt melléje: „Itthon feledte.” A levelet még délelőtt elküldte férje bálvány-utcai hivatalába. Sem ez alkalommal, sem később, egyetlen szemrehányó szóval sem illette Zimonyit; méltatlannak tartotta volna, hogy fölösleges magyarázatokat követeljen. De ezzel a két szóval teljesen célt ért; férje csak a világ előtt tartotta fönn a hitvesi viszonyt, ha egyedül maradtak, idegenek és közönyösek voltak egymásra nézve.

Január elején, a vasmű-részvénytársaság ünnepies közgyűlése után, nagy bankettet rendeztek a Hungáriában s a gróf, a részvénytársaság elnöke, hajnali két óráig együtt tartotta az igazgatóságot. Zimonyi, aki csak frakkban érezte jól magát, három vagy négy felköszöntőt mondott, s az utolsóban már a fölszolgáló pincéreket éltette, mert a pezsgő mindnyájukat megzavarta. Két óra után gyalog ment haza; távol attól, hogy mámoros legyen, de kipirulva, nehéz léptekkel taposva a korzó megfagyott aszfaltját. A citadella felől hideg szellő lengett; Zimonyi úgy érezte, hogy az egész világot a keblére tudná ölelni. A rendőrt, ki a Vigadó-épület előtt álldogált, szivarral kínálta meg s aztán szapora léptekkel sietett tova a homályban a budapesti city felé.

Margit aludt már s Zimonyi rendesen vigyázott, nehogy nejét hazajövetele fölébressze. De ma mámorosan és lángoló vérrel gyönyörködött néhány percig a fiatal asszony pompás alakjában, melynek körvonalai nem vesztek el egészen a halványkék selyempaplan alatt. A dús, sötét hajfonat alól kivillogott a nyak egy fehér darabja s Zimonyi, kiben a hosszas fiaché még növelte a neje iránt való vágyakozást, lélekzetét visszafojtva állt meg pár pillanatig az ágy mellett. A küzdelem, mely lelkében keletkezett, nem volt hosszas; hirtelen lehajolt az ágyhoz s neje gömbölyü, szép vállát szenvedélyes hévvel csókolta meg. De a láng, mely most vérét átfutotta, csakhamar kialudt, mert Margit egyszerre fölébredt s megértvén mi történik, haraggal ült föl ágyában.

- Ön még közeledni merészel, - szólt izgatottan és remegve. - Azok után, amik köztünk történtek, ez gyalázat! Menjen azonnal innen, mert különben én fogok eltávozni.

Zimonyi, ki még a feleségét nem ismerte teljesen, kérésre fogta a dolgot.

- De Margit, ne legyen olyan hideg, kérem. Ha vétettem, bocsássa meg, hisz tudja, hogy csak önt szerettem mindig.

- Ugyan, hagyja ezt a gyerekeskedést! Tudhatja, hogy köztünk mindennek vége. Egyszerüen a látszat kedvéért vagyok itt, meg mama kedvéért, aki mitsem tud. Köztünk mi sem változhatik meg többé, erről biztos lehet.

- Ez végső elhatározása?

- A legvégső.

- No hát jó, ha kényszerít, kimondom. E szenteskedéssel nem ejthet többé tévedésbe. Mindez üres kifogás, amelyben nem hiszek. Nemcsak én, de az egész világ ismeri a valódi okot.

- S mi az?

- Hogy önnek kedvese van!

S nem várva meg a választ, gúnyos cinizmussal folytatta:

- Remélem tudja, hogy kiről van szó? Arról a botrányról beszélek, melynek Nógrády László úr a másik hőse. Különben én voltam az utolsó, aki ezt megtudtam. Legyen nyugodt, mindenki beszél felőle.

Kezeit összeszorítva, Margit hidegen emelkedett föl. Egy tiszta és vérig sértett asszony önérzetével, melynek súlya alatt e gyáva vádaskodó egészen megsemmisült, halkan és hangsúly nélkül szólt:

- Takarodjék innen!

S mikor Zimonyi habozva állt egy pillanatig, kis kezével olyat ütött az éjjeli szekrény márványlapjára, hogy a gyertyatartó csörömpölve esett a földre.

- Rögtön ki ebből a szobából!

Cigarettáját meggyujtva, Zimonyi szó nélkül távozott. De az ajtóból visszafordult még egyszer:

- A többit majd holnap intézzük el!

De Margit már másnap nem volt ott; még ezen az éjjelen, egy percnyi késedelem nélkül kocsira ült s az édesanyja lakására hajtatott.