II.

Január közepe táján anyja s Ágnes huga társaságában Margit Abbáziába utazott, mivel a kis lány aggasztóan köhögött pár hét óta, s a doktorok enyhe levegőt ajánlottak. A napsugaras pálmák közül, a Villa Zanze terraszáról, Zimonyiné több ízben írt Nógrádynak s levelei mindig magukkal hozták a tenger és a narancsok édes illatát. A professzor már többé nem leveleket írt; ő valóságos szerelmi dolgozatokat küldött az adriai tenger bájos telepére, tele poézissel és rajongással a fiatal asszony iránt, ki állandóan ott lebegett a katedra fölött, ahol Nógrády az előadásait tartotta. A szürkekabátos, rövidlátó filozófusok, kik ebben a félévben hallgatói voltak, bizonyára alig sejtették, hogy az Ember tragédiájá-nak (ami e szemeszter egyik fő tárgya volt) minden asszonyában, akár Évának, Juliának vagy Izaurának hívják, a Margit csöndes, komoly karaktere tükröződik vissza.

Március vége felé tértek vissza Abbáziából s már májusban a Gersonné svábhegyi villájába hurcolkodtak, ahol a nagy melegek beálltáig tartózkodni szándékoztak. Nógrády csaknem mindennapos vendég volt a hölgyeknél, kikkel hosszas sétákat tett az ibolyás hegyoldalakban, s tréfálva, kacagva toppant be velük együtt a villába, ahol az öreg úrnő alkonyattájt már türelmetlenül várta őket. Rajta kívül alig volt más látogatójuk; mivel Gersonék, az ismert skandalum óta, majd minden összeköttetést megszakítottak a világgal.

Ágnes, aki a dolgokkal meglehetősen tisztában volt, több ízben ingerkedett a nénjével:

- Nos, még mindig tagadunk?... Azt hiszem, Gitta, a szíved mostanában meglehetősen el van foglalva... De azért nem szükséges elpirulnod...

Mert csodálatos, de úgy volt: Margit, asszony létére, szinte naivabb volt, mint a huga s pirult a gondolatra, hogy a professzor szerelmes belé. Pedig mindketten régóta tisztában voltak azzal, hogy szeretik egymást s minden szavuk, melyet egymáshoz intéztek, vággyal és melegséggel volt tele. De Ágnes bizonyára tudósabb és pajkosabb volt a lelkében, mint ez a romlatlan asszony, aki sohasem olvasott frivol könyvet és sohasem bocsátkozott olyan társalgásba, amelyben kétértelműségek fordultak elő. Még a lipótvárosi jourok szabadszáju gavallérjai is megváltoztatták a beszédbeli tónust, mikor Margit a maga derült, barna szemeit s tiszta, nyílt homlokát feléjük fordította.

Május vége felé, egy derüs tavaszi délután volt, hogy Zimonyiné s Nógrády együtt ültek a villa terraszán, mely előtt, a virágágyakban, bársonyos szegfük s nagy, gömbölyü pünkösdi rózsák illatoztak. Idekünn édes csönd volt, a villák nagyobb része üresen állt még, csak itt-ott gyomláltak, bíbelődtek a kertészek. A szobaleány, aki ozsonnához terített, ki- és bejárt edényekkel, s Ágnes egy új francia keringőt játszott a nyitott ablak mellett. Az élet szépnek és kívánatosnak látszott e tiszta délután, s mindketten a boldogság kimondhatatlan áramlatát érezték. Margit fölnézett olykor hímzéséből, s mosolygó szeme bizalmasan mélyedt el egy másodpercre a professzor lelkesült pillantásába. Mindenféle közönyös tárgyak felől csevegtek jó darabig, de jóformán nem is tudták miről van szó, s csak egymás hangjában gyönyörködtek. Messziről ide látszott az egész főváros, az ezüstös folyam, melynek hátán cifra propellerek úsztak a Margitsziget zöld bokorerdője felé s a levegő tiszta és fényes volt, mint az ég sötétbejátszó kékje. A tavasz illatai és színei lebegtek mindenütt s a Margit egyszerü, világos, szürke ruhája csodálatos harmóniában állott az aranyos májusi derü nyugalmával. Nógrády elragadtatva nézte egy darabig.

- Tudja-e, - szólt aztán, - hogy maga egész leány? Én sokszor azt hiszem, hogy ez a két év csupa képzelődés, s ez a házasság egyszerü álom... Szinte lehetetlen, hogy ezt a pillantást egy férjes asszony megőrizze.

- Néha, - mondotta Margit, - magam is azt hiszem, hogy álom; különösen éjjel, amikor a leánykori szobámban fölébredek. De, fájdalom, csakhamar meggyőződöm, hogy nem az, hogy a valóság nagyon is komoly.

- S tudja, hogy olykor kísértést érzek: az anyjától kérni meg a kezét?

Mit sem felelt, de a hímzést egyszerre abba hagyta. Kis kezére, mely az asztalon pihent, Nógrády most reá tette a magáét, s látván, hogy Margit nem ellenkezik, hirtelen föléje hajolt és megcsókolta. Zimonyiné egész a hajáig elpirult, de aztán szeliden tette a kezét a professzor magas homlokára, mintha egy érzelmes, ragaszkodó gyermeket akarna megvígasztalni a gyöngédségével. E puha, finom kis kéz melegét érezvén, Nógrádyt egyszerre átjárta az a tudat, hogy ez a komoly asszony egészen az övé, s hogy az ő lelkesülését, szerelmét teljes nagyságban viszonozzák. Mitsem szóltak többé; ez a kis kéz a lángolóbb vallomásnál is többet mondott.

Míg az ozsonnát fölhordták, míg Ágnes léha módra babrált az ujságok közt, míg a kertész a karókat kötözgette, igazgatta, ők ketten dalolni és táncolni szerettek volna, bár nem voltak egészen tisztában azzal, hogy a jókedvüket mi okozza voltaképp? Valami különös lelkesedést éreztek, s szinte a könnyekig meghatotta őket, hogy az idő ilyen szép, hogy egy vincellérfiu egy taplóbőrü csacsit hajt föl a hegyi úton s hogy a kávé ilyen pompásan sikerült. A legközönségesebb dolgok is olyan hatással voltak a lelkükre, mint a Marseillaise dallama vagy egy fülbemászó keringő. Érezték mind a ketten, hogy az élet szép s hogy leírhatatlan, szavakba nem foglalható gyönyörüség: itt ülni a nyitott terraszon, s ez aranyszegélyü, vékony porcellánról csipegetni az édességeket és a csemegéket. A szemük ragyogott s folyton azt szerették volna mondani: Boldog, boldog vagyok, édes...

Margit - bár maga sem tudta tisztán miért? - ez időben különösen szorgalmazni kezdte a válópört, amelyet még január havában megkezdett. De Zimonyi hallani sem akart a válás felől. A Lipótváros ez izmos gavallérja most egészen garçon életre rendezkedett be, a nap nagyobb részét mulatsággal töltötte el, színházba és társaságokba járt, s oly fiatalos hévvel udvarolt mindenfelé, hogy a városrész összes bakfise beleszerettek. Az ujságokban sűrüen megfordult a neve, új és szenzációs fogatot rendelt meg Párisból s májusban egy lova elsőnek ért be a tavaszi handicapon. Egyszer, május végén, találkozott a feleségével s hódolattal emelte meg előtte a kalapját; de Margit közönyösen biccentett a fejével s hidegen sétált tova a hugával. Június elején Zimonyit képviselővé választották meg a petrovényi kerületben, ahol egy évszázadra demoralizálta az egész környéket. Szóval úgy látszott, hogy a nyilvános életben keres kárpótlást azért, amit a házasságban elveszített.

Pedig nem úgy volt, ez a gyakori szereplés mind csak arra szolgált, hogy Margit szívfájdalmat kapjon azért a kincsért, amitől saját magát megfosztotta. Ez a felületes, érzéki ember, aki még csak sejtelemmel sem bírt a felesége igazi jelleme felől, képes volt komolyan azt hinni, hogy Margit megbánhatja azt, amit elkövetett. E viruló és kívánatos asszony, most, hogy egészen távol volt tőle, olyan leküzdhetetlen vágyat ébresztett föl benne, hogy némelykor egészen elvesztette az eszét. Bár az érzéki föllobbanásokon rég túl volt már, némelykor éjszakánként azt hitte: éveket adna az életéből, ha Margit még egyszer az övé volna. Érzékeit, melyek uralták, semmi sem elégítette ki többé, viszonya unottnak és ostobának tünt föl előtte, azt hivén: nincs nő, ez egyen kívül, aki ezt a vad föllángolást lecsillapíthatná. Bár nevetségesnek látszott önmaga előtt is, bolondul szerelmes volt a feleségébe, aki a faképnél hagyta.

Hiába volt minden: kérés, fenyegetés, rábeszélés, Zimonyi hallani sem akart a válás felől. Gersonné egy távoli rokona, valami öreg képviselő, aki ügyvédi irodát is tartott, világosan megértette vele, hogy a kibékülésről szó sem lehet többé s hogy egyszerü nyűg mindkettőjükre nézve, ha a viszony törvény szerint föl nem bomlik. Az öreg Gersonné egy ízben maga járt ott a veje bálvány-utcai lakásán, de Zimonyi határozottan kijelentette, hogy a neje tervét sohasem fogadja el. Vágyától és érzékeitől elragadtatva, egy gyermek szívósságával könyörgött az öreg úrnőnek, hogy Margitot visszatérítse hozzá. Kérése, igéretei annyira meghatották az ősz dámát, hogy szinte könnyezve tért vissza. De csak a mama volt vajból; Margit vas volt és gyémánt.

Igy álltak a dolgok, s az irodalomtörténet szelidlelkü professzora esténkint azzal a tervvel foglalkozott, hogy Zimonyit párbajra kényszeríti és agyonlövi. Az új Tantalusnak ajkai előtt volt a boldogság; egyetlen szó gátolta meg, hogy az édes asszony örökre az övé legyen. De még csak reménye sem lehetett arra, hogy a férj ezt az egyetlen szót kimondja.