III.

A fürdőzésnek legfőbb évadján, július vége felé, ahogy a nagy ülőkosarak öbléből a vitorlások nyári regattáját szemlélték, a hosszu kavicsos esplanade-on, mely pajkos operette-dallamoktól visszhangzott, Katona bácsi, a levélhordó, egyszer csak állomást tartott előttük a körutjában.

Mikor a gőzhajó, vagy az öreg Katona megérkezik, a fürdőhelyen mindig bizonyos szenzáció támad; valami örömteljes szenzáció, mint amikor a fecskék visszatérnek a távol napkelet tájairól. Margit, aki világos esernyőjét kényelmesen a háta mögé tartotta, hirtelen letette a látócsövét, mellyel a shoonerek vitorláit követte.

- Egy levél, nagyságos asszony, - mondotta a bicegő postaszolga tisztelettel.

Egy apró, sárgábajátszó levél volt, a deauvillei postabélyeggel általütve. Margit egy percig kíváncsian szemlélte a távol Bretagne kis hirnökét, de aztán unottan szólott:

- A férjem írása.

Nógrády, akinek világos saccojába egy nyíló rózsabimbó volt tűzve, hirtelen fölugrott Ágnes mellől, kinek eddig fiatalos lelkesedéssel udvarolt.

- A férjétől? - szólott izgatottan.

S fürkészve, kíváncsian tekintett a Margit szeme közé, míg az a levél sorait átfutotta.

A Zimonyiné pillantásából világosan látnivaló volt, hogy a levélben különös és merész dolgok állhatnak. A fiatal asszony, ki eleinte sápadt volt, egyszerre egész a homlokáig elpirult. Keze, amelyben a papirost tartotta, gyöngén remegni kezdett s a szemei haragosan megvillantak. A professzor, aki e hatásokat élénken figyelemmel kísérte, nem tudta tovább megállani szó nélkül.

- Mit ír? - kérdezte halkan.

Válasz helyett átadta neki a levelet, amelyben a következők állottak:

„Ki fogsz nevetni talán, de mindegy, kimondom titkolódzás nélkül: e fürdői zaj, fényüzés, e hullámzó élet közepette a gondolataim folyton veled vannak s azt hiszem, minden iránt eltompultam már ez egy érzésen kívül, amely hozzád köt. Ne hidd, hogy bennem nem támad föl a jobb ember néha: beleegyezni mindenbe, amit kívánsz, mindörökre fölmentve téged e gyűlöletes viszony kötelékei alól. De ha már úrrá vált bennem e nemesebb gondolat, megnyugodván, megint csak érzem: lehetetlen, hogy így hagyjalak el, egy szó, egy édes óra, egy mosoly, egy könny nélkül. Őrületbe visz, hogy a hétszáz napon, amíg az enyém voltál, nem is tudtam egészen: micsoda kincs és gyönyörüség a te lényed, pillantásod, márványnál fehérebb vállad, te magad, te ingerlő, drága, komoly teremtés te. Visszagondolva e napokra, most, hogy elérhetetlen vagy, beteggé tesz a vágy, meghallani még egyszer ama szavakat, melyeket akkor intéztél hozzám, látni aggodalmas, izgatott és mégis csábító pillantásodat, amelyet akkor, otthon vetettél rám. A nábob, ki minden bankjegyét a kandalló tüzébe dobja, filozófus és bölcs hozzám képest, aki téged elveszítettelek.

„Hallgass meg hát, könyörgök hozzád, legutóljára. Elválok tőled, jó, de egy föltétel alatt: tölts velem még huszonnégy órát, mielőtt útaink örökké elhajlanak. Egy nappal több, vagy kevesebb, most már mindegy neked. A világnak mitsem kell erről tudnia. Utazz ide titokban, Párisban várni foglak. Esti nyolckor ér ide a deauvillei express; másnap ugyanebben az órában visszatérhetsz Párisba. Itt, a fürdőn, egyetlen lélek sem fog látni. Esküszöm neked és becsületszavamat adom, hogy e föltétel alatt mindenben megegyezem, amit kívánsz, s rajtam nem múlik többé, hogy házasságunk minden késedelem nélkül fölbontassék. De viszont arra is esküszöm, hogy e föltétel nélkül, az én akaratommal, sohasem fogok elválni tőled. Rajtad függ most egészen, hogy jövőd fölött úgy rendelkezz, ahogy kívánod.

„Van talán egy-két emléked, ami kedves; ezekre gondold meg jól ezt az ajánlatot s ne utasítsd vissza elhamarkodva, mert sohasem teheted jóvá. Engem, aki annyira szeretlek, te nem gyűlölhetsz engesztelhetetlenül.

„Határozatod felől táviratilag értesíts.

Férjed: Dr. Zimonyi Lajos.”

Csönd volt közöttük néhány percig, de mindketten érezték, hogy itt a forduló pont, életük legfontosabb perce. Az esplanade-béli zenekar vidám polkába fogott, bájos asszonyok sétáltak föl meg alá, világos nyári toalettjeikben; egy kis szőke baby nagy karikát hajtott előttük a pálcájával. Mindenki mosolygott, udvarolt, szívta a tóparti levegőt; könnyü, finom cipők puhán siklottak tova a fövenyes sétatéren, s bódító illatba verődött össze a víz különös levegője, a délies virágok kilehellése s az asszonyok ingerlő parfumeje. Távolról hegyek és szőlők látszottak ide s egy-egy nyárilak kacér tornyocskája kivillogott a zöld lombok közül. A clubház felől ágyudörgés hallatszott, a matrózok hurráztak, mivel a gróf karcsu vitorlása, a „Fehér Rózsa” győztesül futott be az öbölbe.

A sétálók megálltak egy percre s Ágnes néhány skótsipkás kis lányismerőse kecses pukkerlikkel üdvözölte Margitot. Nógrádynak alig volt alkalma, hogy odasúgja:

- Nos, mit fog tenni?

Nem lehetett válaszolni a szomszédok miatt, de Margit arca megvető, hideg mosolyra fordult. Csak két-három perc mulva szólt:

- Önző és érzéki, mint mindig!

Egész este nem beszélhettek egymással egy intim szót, a tó fölé kiugró vacsorázó-terraszon nagy társaság volt körülöttük s folyton jó kedvet, kacagást kellett affektálni, nehogy a viselkedésük feltünő legyen. Körülbelül éjfélig ültek a vacsoránál, s ez idő alatt Margitnak egy vidéki ügyvéd udvarolt, aki pikánsnak és érdekesnek találta az elvált asszony társaságát. Nógrády, akinek egy törvényszéki elnökné volt a szomszédja, folyton egyik tárgyról a másikra ugrált, mert lehetetlen volt ebben az állapotban hosszasabban elmerülni valami beszédbe.

Csak éjfél után, ahogy a hölgyeket hazakísérték, a Stefánia-udvar sötét árkádjai alatt kerültek egy pillanatra egymás mellé, míg a többiek a kapu előtt várakoztak. Margit melegen szorította meg a professzor kezét és csak ennyit mondott:

- Gondolkodjék az éjjel a férjem ajánlata felől. Én azt fogom tenni, amit ön tanácsol. Minden öntől függ. Majd reggel, a kútnál, megbeszéljük a többit.

Eltüntek a szállóbeli folyosón, s minden csöndes és sötét lett ismét. Csak fönn, az emeleten világosodott meg a Margit sarokablaka, s úgy tekintett ki az éjszakába, mint egy nagy, tüzes, kérdő szem, amely kíváncsian várja a feleletet.