IV.

Nógrády László, ahogy a sötét, elhagyatott tópartra leért, legelőször is így szólott a lelkében:

- Óh, a gyalázatos! Még van benne annyi vakmerőség, hogy ilyen szemtelen ajánlatot tegyen! Bírni akarja ezt az édes asszonyt, mintha mi sem történt volna köztük! De hiszen várhatsz arra, akár itéletnapig.

Eszébe jutott, mennyire féltékeny volt némelykor, mikor Margitot még messziről imádta s az asszony együtt lakott a férjével. Sokszor azt hitte, hogy valami nagy bolondot kell elkövetnie, mikor a Zimonyiék kivilágított ablakai előtt elsétált. Az a gondolat, hogy Margit, a hevülés drága perceiben más férfi karjaiba dőlhet, lángra lobbantotta a vérét s utcáról-utcára kergette, mint valami hajléktalan csavargót. S ez az ember még remélni meri, hogy az asszony, mint valami regényes szerető, titokban visszatér hozzá s átengedi magát a vágyainak, a szomjuságának, a szerelmi érzékei föllobbanásának. Ugy érezte, megölné, ha most itt volna, mert maga az ajánlat is sértőnek, durvának tünt föl a szemeiben.

A nagy, messze tavon rejtélyes árnyékok mozogtak, sötét hegyek olvadtak össze a mennyboltozattal, s valahonnan, a túlsó partról, csillagként fénylett ide egy magános gyertyavilág. A vitorlásokat csöndesen libegtette az éjjeli szellő, az úszóház felől egy keskeny szandolin közeledett. Távol, a szőlőkben, virrasztó tücskök ciripeltek s a víz szeliden ringatta a csillagok ezüstös másait. Lágy és poétikus volt minden; a hangok és színek homálya egészen körülfolyta s altató zúgásba olvadt össze a nádas suhogása, az éji rovarok hangja s a kőpart szelíd hullámverése. A tulsó parton sípolt az éjjeli gyorsvonat, mely a naptól már a mosolygó tengerparton fog elbúcsuzni, a kikötőváros üveges pályaháza alatt...

Meghúzódva a kosárszék mélyében, kezében egy sziporkázó szivarral, Nógrády a lehetőségek egész sorozatán végiggondolt. Világos volt előtte, hogy Zimonyi állani fog a szavának s a maga részéről minden eszközzel meggátolja a válást, ha az ajánlatát nem fogadják el. Viszont tudta, hogy e huszonnégy órai mártiromság révén a jövő egész boldogságát megvásárolnák, s mindörökre az övé lehetne ez a drága asszony, aki nélkül most már élni sem tudott volna többé. De lehetséges-e, hogy ő ez ajánlatban megnyugodjék s maga segítse elő a botrányos pásztorórát, melytől egész lelkében irtózott?

Az idealista, a nemesebben gondolkodó ember így szólalt meg benne: „Nem volnál-e hitványabb, mint a férje, ha ebben megnyugodnál? Ezt az édes teremtést, akit imádsz, vezethetnéd-e magad egy gyűlöletes férfi karjai közé? Megállanád-e őrülés nélkül e huszonnégy órát, melynek bizonyosságai felől nem lehet a lelkedben kételkedés? Nem inkább az örökös boldogtalanságot-e, mint e gyalázatos megalkuvást? Hiszen már maga ez a habozás is méltatlanná tesz arra, hogy e nemes, komoly teremtés a tiéd legyen.”

De a másik, a hideg bölcselkedő, így beszélt: „Minő ostoba, szentimentális fölfogás! Hát nem töltött-e ezzel az emberrel hétszáz napot együtt s változtat-e valamit a jövőn, ha még huszonnégy óráig az övé lesz? Hétszázhúsz vagy hétszázhuszonegy, nem egészen mindegy-e? S megérdemelnéd-e, hogy valaha boldog napod legyen, ha ezt a paradicsomot huszonnégy órai pokolért el tudnád taszítani magadtól? Végre is, ha ez a huszonnégy óra a pokol valóságos extractuma lenne, nem-e kötelességed kiállani, csakhogy e csábító jövőt biztosítsd? Végy be morfiumot vagy klórhidrátot, kábítsd el magad e huszonnégy órára, ne tudj semmiről s éld át öntudatlanul ezt a boldogtalan napot: de azután a tiéd lesz ő, egészen, örökre, kizárólagosan a tiéd.”

A Park-pavillon egy kis szobájában, ahol az irodalomtörténet fiatal professzora a fürdőbéli lakását tartotta, egész reggelig nem aludt ki a világosság, csak akkor, midőn a fürdői zenekar a sétatéri indulót megzendítette, tünt el a homályos gyertyafény a hófehér függöny mögül. Álmosan, halaványan, mint valami korhelykedő pincér, Nógrády már reggel hat óra felé ott bolyongott a kút körül, ahol csak néhány öreg asszonyság ült a padokon, s egy botos, szürke kapitány szürcsölte az ásványvizet.

Nyolc vagy kilenc felé, mikor a napsugár piros fényben csillog meg a magas, emeleti ablakokon, mikor mind e villák, szállók, fürdői oduk özönével bocsátják ki magukból a halvány leányok és asszonyok csoportját, a Stefánia-udvar kapujában végre megjelent a Margit kékvirágos pongyolája, mely puhán, tapadón folyta körül a fiatal asszony királynői termetét. Éjfekete hajában, mely most még csak sietősen volt föltüzve, egy harmatos rózsa virult a csipkés reggeli kalap alatt.

Nógrády, kinek a szíve hangosan megdobbant, elpirulva ugrott föl helyéből, míg Margit frissen, jókedvüen rázta meg a kezét.

- Hogy aludt? - kérdezte mosolyogva.

A professzor némi fanyarsággal válaszolt:

- Sehogy. Egész éjjel nem hunytam be a szemeimet.

- S megtalálta a kivezető útat?

- Igen.

- Nos, halljuk hát! - szólt Margit.

- Az én tanácsom, - mondotta Nógrády egy kissé remegve, - érett megfontolás után csak az lehet: fogadja el a férje ajánlatát s menjen vissza hozzá huszonnégy órára. Ez a mártiromság - mely nekem nem kevésbbé az, mint önnek - még csekély ár lesz a jövőért. Én nem érzek arra erőt, hogy lemondjak, s ez egyetlen mód nélkül ön soha sem lehet az enyém.

Margit arcáról eltünt a mosolygás s kissé hidegen kérdezte:

- Jól meggondolta?

- Estétől reggelig.

- Jó, - válaszolt Margit, - úgy fogok tenni.

Egész nap nem beszéltek többé e kérdésről. Délután nagy vitorlás kirándulás volt, mely csak az éjszakai órákban ért véget.